Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

Irodalom, művészet

Hajnal Gábor:

Két ezüstfenyő

Napsütött reggeli rétnek szélén két ezüstfenyő nyújtózik széna szagában s örömük énekbe nő. Mögöttük pára takarja a tavat még s a begyet ők ketten nyújtóznak

a fényben

nem kívánnak egyebet.

Csak egymást látják ragyogni és csak értük süt a nap két ezüstfenyő a réten időtlen kékbe tapad.

Bisztray Ádám:

Az új tavaszon

Az új tavaszon, meglásd, az új tavaszon ásóra támaszkodik eladott, régi kertben, könyökéről leng ingnek kigombolt ujja, éles Napon megszűkül borostyán szeme, rigót ügyel, bogy fut a vízhez,

égő-zöld a fű, milyen többé nem lebet.

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szabó Ágnes grafikáiból válogattuk.

Dózsa Ildikó:

Házastársaknak nyilvánítom

tam ott a falusi Májust. A városban pedig egészen másképp találtam meg. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartatták benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megsizidja szegényt. De annyit megtettek, 'hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a váróéból kátéié, a szabad ég alá, a biztató zöldibe.

Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is.

Hát én oda is álltam.

De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, aihol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy, azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt.

Aztán hazajöttem.

De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Űj és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták.

Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városiban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most faajtánsa lettem tollal a kezemben.

Egyebet nem is tehettem.

De hát hogyan is tehettem volna. Hiszen most már mindent együtt láttam ’benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig.

És nem hiába!

De ne felejtsd el, Május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, ite mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött!

Én is megtartom intelmeidet, melyeket évről évre és oly szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted.

asperl ötvenötödik és nagyon hideg márciusa burkolja ki a ködös reggelből a nőt, akiből tizenkettő jut egy tucatba. Legjellemzőbb rá, hogy különös ismertetőjele nincs. Idegen- vezető. Se nem csúnya, se nem szép, csak egy nő, aki fél, hogy nemsokára öregasszony lesz. Karola. Vargáné is volt. meg Kapás- né is, de ezeket a kitérőket született Jablonowskyként zárta le. Nem hordja már a jegygyűrűt, és azt hiszi, 6 elég önmagának.

Március 4-et írnak, és hét óra múlt harminckét perccel. Kasperi befordul a sarkon, és megpillantja Karolát. Először Krakkó jut eszébe, és csak utána kiált fel meglepetten ;

— Karola!

— Jó reggelt — bólint a nő gépies mosollyal, és megy tovább.

Kasperi néz utána. A hideg lengyel tavaszra gondol, két hétre, mely az elmúlt évek emlék-kon- zervjeiből merült föl Karola arcának valóságától. Amikor Karola március 5-én hét óra harminc perckor kilép a kapun, az utca végén úgy mozdul egy férfialak, mintha állókép kezdene filmként peregni. Karola felfigyel ugyan a Kasperi által már irányított véletlenre, de néhány közömbös szó után megy tovább, mint előző nap. Kasperlnak marad a kép: Karola siet a Bazilika felé. Szabad szombat következik és vasárnap, esik az eső. Hideg szobájában fel-alá járva, Kasperi Karolát keresi a Krakkói utcákon, de ő elbújik a tablók mélyén. Kasperi csak a Wawel alatti uüca Podzamiczént tudja felidézni. Karola is gondol Kasperla. Az nem állítható, hogy a reggeli zsemléről jut eszébe, bár a péksütemény is emlékezteti rá. Egyszerűen csak egy kerek, fehér arcot lát maga előtt, távol ülő, szürkészöld szemeket, szeplős szemhéjat, ősz hajat. Aztán kettévágja a zsemlét, és megvajazza. A folyamat, rövid reggeli találkozásokkal, március vége felé éri el legszebb pillanatát: anélkül, hogy előre megbeszélték volna, vasárnap hét óra harminc perckor Karola kilép a kapun, és Kasperi megindul felé a sarokról. Zavartan vizsgálódva nézik egymást. Amikor összeakad a tekintetük, Karola megrándul, mintha szökni akarna, Kasperi pedig önkéntelenül utána kap. Elviselhetetlenül hosszú szünet a köszönés után.

— Karola! — szólal meg Kasperi, hogy kitöltse a csöndet. Slen- ki nem jár az utcán, csak a főútvonalon kalapál egy villamos. Karola lehajtja a fejét:

— Hölgyeim és uraim! — mondja. — Budapest egyike a legrégibb emberi településeknek. A barlangok és hévforrások melegvize itt már a neolit kor emberét letelepedésre késztette időszámítás előtt a Gellérthegy lábánál. A mai Óbuda északi részén az illír kultúrájú, kelta eredetű viscusok éltek ...'

— Eraviscusok — ismétli Kasperi hálásan, majd bemennek egy üres füstszagú presszóba, és mivel a férfi ornitológus, megbeszélik a madarak fejlődéstörténetét. — Én is egyedül élek — mondja Kasperi szemérmesen két madárgyík között, mintha rejtelmes szövegben igyekezne elhelyezni fontos üzenetet.

— Meg lehet szokni — vágja rá nyersen Karola.

Kasperi visszahúzódik az arche- opteryxei közé, és másfél óra múlva, amikor hazakíséri Karolát, mindketten úgy érzik, elrontottak valamit. Ennek ellenére a szerelem amöboid mozgással, félénken bontakozik. Érzékenyen visszahúzódik a legkisebb félreértésre, de ha biztatást vél felfedezni, a kinyújtott csápelőörsbe beleáram- lik az egész lélek. Vergődnek az egyidejű vonzás és taszítás kettősségében: a menekülési vágy és a félelem a másik meneküléstől, remegés előreláthatatlan disszonanciáktól — mert bántó lehet egy gyűrött gallér, vadkockás ing, kiábrándító az elrajzolt száj, vagy a fáradt szem sarkában felgyűlő tejfehér hurutkönny, nikotin, sok olvasás lecsapódása. Olyan ez az egész, mint egy lélegzetfojtó társasjáték. Csatangolnak Budán. Ernyő alá húzódva járják munka után az utcákat, ha esik az eső, és a fák árnyékai kézről kézre adják őket a feketén csillogó járdán a viharfelhők hozta korai alkonyaiban. A Dunaparton fáradt sirályt figyelnek, amely úgy lebeg a hullámok fölött, mintha a hídról leejtett újságpapír volna.

— Volt egy lányom — kezdi Karola. — Németországban tanult, most Pirnában él. Oda ment férjhez. Nemsokára lesz unokám, de az utcabeli kislányt, aki egy tacskót sétáltat, mindig jobban fogom ismerni, mint őt. Van egy anyám. Nem lakik messze tőlem, csak a Terézvárosban. Ja! Sokat utazom. Ez minden. És elmúltam ötven.

— Voltak nők — folytatja Kas- peri. Amikor a tükörbe nézek, csodálkozom, hogy nem is kevesen. De ez most egészen más... — mondja. A félmondat ott marad a csípős levegőben.

— Ennyi egy ember — gondolkodik hangosan Karola. — Két válás és egy szülés.

— Miért, én mennyi vagyok? vigasztalja Kasperi. — Egy születés. Még annyit se mesélhetek el magamról, hogy meghaltam. Csak egy kicsit, mondjuk egy szerelemtől. Mikor látogat el már hozzám?

Karola tehát elmegy Kasperl- hez. Viszi a kíváncsi anyját is, aki izgatottabb, mint ő. Kasperi sincs egyedül. A hűvös lakásban ott ma- gaslik nagybátyja, Gida bácsi. Jelenléte Kasperl túlméretezett tapintatának köszönhető. Karolának meglepetés az öregúr, Kasperlnek a mama. Gida bácsi először a mamát véli Karolának: az idős hölgy a délelőtt fodrásznál és kozmetikusnál töltötte, arcát világos nerqgallérka fiatalítja. Karola a megszokott kék kosztümjében van, munkából jön és fáradt. És mivel a mamát eddig mindkét veje utálta, s mert újból házasságot szimatol, azonnal hódítani akar.

— Madárijesztő — susogja elhamarkodottan Karolának Gida bácsi láttán, aki két méter magas, ráadásul kopasz és gumis nyakkendőt hord. Kasperi süteményt kínál, formalitásból italt is, és meglepődik, mikor a mama gint kér.

— Lupét ne adjunk? — humorizál Gida bácsi, mert a mama behatóan tanulmányozza a tálca próbáját, és a bonbinierre alján a porcelánjelet. Karola meg úgy viselkedik', mintha ő volna az anyja gardedámja. Az öregek ugyanis önfeledten turkálnak Kasperi lemezgyűjteményében. Hazafelé, a taxiban a mama fura büszkeséggel számol be arról, hogy Gida bácsi tulajdonképpen ékszerész.

— Édes alak ez a Gida! Törvényszéki szakértő is volt ám. Ezek után Karola nem lepődik meg nagyon, amikor vasárnap délelőtt Gida bácsit az anyjánál találja.

Megelőznek minket — örül Kas- peri. — Eddig én jártam Gida bácsihoz, hogy beszélhessek valakiReviczky Gyula:

Jelszó

Munkára fel, versenyre fel,

Magyarhon if jail

Amit ma végezhettek el,

Kár elhalasztani.

A gyors idő is ép’ olyan,

Úgy űz ma holnapot:

Mint habra folyvást hab

rohan,

Fel hát! Dolgozzatok!

A perc, ha tűnt, meg nem

kerül

Annak, ki ácsorog.

Fut az idő szünetlenül, Kereke zúg, forog.

S elsöpri, aki véle nem Tud lépést tartani.

Fel hát, jövendő nemzetem. Ma gyár hon ifjai!

Dicsőn végezni: rajtatok Múlik s nem másokon.

Mit boldogult apáitok Megkezdték egykoron.

Teher, nyűg enmagának is,

Ki csak lustálkodik.

Magának is. honának is Él, aki dolgozik.

nek magáról, most meg az öreg jár állandóan a nyakamra, és a mamájáról mesél.

— Hogyhogy megelőznek minket? — áll el Karola lélegzete.

— Olyan egyszerű! — sóhajtja Kasperl. — Ha nem akarja is tudomásul venni, szeretem, és feleségül akarom venni. Érti már? Együtt akarok élni magával. Az sem baj, ha egyelőre sokat utazik. Még várni is jó. ha az ember biztos benne, hogy akit vár, az megjön.

— Nézzen meg! A nyakamat! — parancsolja Karola idegesen. — Egy, kettő, három mély ránc. Tovább! Milyen a szemem?

— Barna. Sötétbarna.

— Ugyan, nem az az érdekes! Esténkint vattapacnikkal a szememen fekszem, de a szarkalábak fütyülnek a borogatásra. És ez mi? ! — mutat a kezére.

— Szeplő — hajol közelebb Kas- peri. Semmiség. Másnak is van.

— Nem szeplő! — siránkozik Karola. — Pigmentálódás! Az öregségtől. Tessék! — hisztériázik. — A szám fölött az apró függőleges ráncok, pedig még protézisem sincs.

— Azt is meg lehet szokni — csillapítja Kasperl. — Nekem már évek óta van, és azt hiszem, még nem is vette észre.

— Uramisten, mivel vígasztal! Az ősz hajszálaimat nem láthatja, csak mert az anyám rábeszélt, és két éve festetem.

— Igen, múltkor megláttam, hogy kicsit lenőtt, és akkor jöttem rá, mennyire szeretem magát. Nem tudom, milyen volt azelőtt, de így ismertem meg, és így szeretem. Sőt! A jelek szerint a több sebből vérző nárcizmusával is együtt.

— Hagyjuk ezt abba! Búcsúzni jöttem. Holnap utazom. Thüringiá- ba viszek csoportot.

Következő tíz napra Kasperi jobban egyedül marad, mint azt valaha is gondolta volna. Gida bácsi már nem boldogítja, mert Karola anyjának fejtegeti a drágakőhamisítás technikáját, és ha vacsorázni mennek, negyedórákon át kínlódik mama legújabb ajándéka, a nyakkendő megkötésével. Kasperi meg azzal múlatja az időt, hogy lehunyt szemhéja mögött Karolát nézi, amint siet a Bazilika felé, profilját az ernyő alatt, közeledő alakját a Ligetben, a fák között.

— Magát most nagyon várták — közli vele az állomáson, amikor lesegiti a vonatról. — Nem érzi, hogy ez jó? Meg kell tanulnia újra tartozni valakihez. Most hazakísérem, és ha elváltunk, és kicsomagol, próbálja érzékelni a magányát, amit már úgy megszokott, hogy nem is vesz észre.

— Ilyet még nem láttam! — méltatlankodik Karola másnap este. — Anyámékat már nem tudom lebeszélni a ...

— Nem is szabad!

— Bánom is én, éljenek együtt, de minek már ebben a korban anyakönyvvezető? — méltatlankodik Karola. — És hova sietnek?

— Van rá okuk, hogy ne húzzák az időt — bólogat Kasperl. — Két kedves, öreg, józan ember. Egyébként Gida bácsi ötven múlt, amikor elkezdett angolul tanulni.

— És hetvenhat évesen tanul zongorázni az anyámtól! — ször- nyűlködik Karola, mintha valami illetlenségen kapta volna őket.

— Miért nem tud olyan felszabadult lenni, mint ők? Maga nehézkes és gyáva — mondja Kasperi szemrehányóan.

yönge vagyok! És olyan életképtelen ez a szerelem, mint az őszi macskakölyök — magyarázza Karola. — Szeretni csak úgy volna szabad, mint a buko- likus pásztoroknak a zöld legelőkön. Napfényben és felszabadultan. Én már kétszer tévedtem. A harmadikból a lehetőséget akarom megmenteni. És semmiképp se szeretnék nevetségessé válni. Különben is, mit kezdene egy reszkető, nyüszítő nővel?

— Volnának elképzeléseim — neveti el magát Kasperl. — Nem kedvesem, én nem engedem el magát — simítja ki súlyos tenyerével Karola szigorú homlokát —, jó éjt! Mindenesetre, amíg újra látom, a szeplői és a szarkalábai helyett azzal foglalkozzon, hogy mi volna, ha együtt esküdnénk a mi bölcs öregeinkkel.

összeállította: Rékasy Ildikó