Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-25 / 97. szám
1988. ÁPRILIS 23. Irodalom» művészet Kovács Tibor: Paraszti csendélet Hizsnyai Zoltán: Faiskola a facsemeték eljárnak az iskolába susogni tanulnak de a terebélyes szülök nagy bánatára csak a sok elégségest hordják haza soha egy jelest a sok kis fa mind meg is bukik és elrontja az életét elmehettek gaznak korholják őket a nagyok de a kicsik hatalmas bánatukban egyre terebélyesednek míg csak egy napon mélységes mély susogásban ki nem törnek Iván Sándor: Nagyanyám Don Quijote Kende Sándor: Kollégái már mind hazamentek. Brenner - ' Dénes tehát nem kcz(lett újabb telefonálásokba, elvégre a titi ■ kárnőjének kora délelőtt megígérte, hogy ma, kivételesen, kettő után észrevétlenül eltűnhet. Ebben az ígéretben bízva, így osztva be idejét, a szőke hölgy el is rámolt mindent az íróasztalról. sőt, türelmetlenül és tüntetőén harmadszor is elővette a kézitükrét, aztán újból és újból húzott egyet a kis pirosítórúddal, és szemi-ehányóan a karóraszíját igazgatta — amikor kopogtatott valaki. Szinte belopózott az ajtón, és ott mindjárt meg is állt. Tulajdonképpen észre se kellett volna venniük: mintha mindig is ott állt volna. Szürke. A kabátja, a kesztyűje, a kalapja is szürke, a cipője poros. De ő maga is. mint az előszobái félhomály. Csak a szeme! Az nem szürke: a színét ugyan nem lehetett abból a messzeségből megállapítani, de olyan, hogy ... szóval, abba bele kellett nézni. És megszólalt: — Ügyvéd úr .. . Jó estét kívánok, bocsánat. . . — De kérem! — tiltakozott dr. Brenner gépiesen. Azt azonban nem sikerült kimondania, hogy a hivatalos idő letelt. Mert olyan szerencsétlenül állt ott az ajtóban az a szürke ember. Ebben a pillanatban a telefon is megszólalt. A titkárnő ingerülten kapott a kagylóért, előbb azonban jó hangosan és nagy port keverve az íróasztal fölött, visszacsapta kesztyűjét a táskájába, aztán hallózott, majd indulatosan . átadta a főnökének: — Tessék! — Ki a fene?! ... — Ügyfél. Rövid, másfél perces beszélgetés (tárgyalás), hivatalos, emelt hangon. Aztán az ügyvéd a most belépett emberhez fordult. — A kliensek, kérem. Elnézést. Egyetlen perccel maradjon az ember tovább, már el is veszett! Se vége. se hossza! Ez bizony kegyetlen célzás volt, ennyire meg sem érdemelte tán, akinek szólt. — Csak... csak mert kint a tábla — hebegett közben a megrémült ember —, hogy ügyvédi munkaközösség . . . — Az! Igen! Munkaközösség! — tárta dr. Brenner égnek a karját, s ráripakodott a szőke titkárnőre: — Rakodjon el, kérem, és hagyja már a telefont a fenébe! Nem vagyok itt! Senkinek! Érthető?! Az ajtót pedig lesz szíves ... Kőbányai György: Mókus Tudok egy mókustörténetet. Színigaz. Meghallgatása most, tavasz küszöbén, példázatnak tanulságnak igen hasznos lehet. A mókus, akiről szó van, kint él kertvárosban — tizenkét perc HÉV-vel — immáron egy esztendeje, barátom kertes házában. Hogy a mókus hány éves, nem lehet tudni. Tavaly tavasszal egy álmos hétfői délelőtt váratlanul, s észrevétlenül érkezett. Egyszer- csak az utcáról az egyik gyerek kiabálni kezdte: „Mókus van a fán!” A házban kőművesek, festők dolgoztak, s erre mind kiszaladtak a kertbe, oly friss volt ez a kiáltás, letették a malteroskanalat, az ecsetet: meleg tavasz volt, virágtól habzó fák, nyitva az ablakok, s így szállt az a kisfiúkiáltás: „Mókus van a fán!” Csakugyan ott ült a mókus a lombok között. Honnét jött? Talán valamelyik szomszédos házból szökött meg, dehát későbben sem kereste senki, soha. Már egészen kis csapat vette körül a fát. Az egyik kőműves a sapkáját dobta érte a magasba. A gyerekek hujjogták, riogatták, de a mókus meg se moccant, ült a virágzó ágak közt. Ugyanis téves azt hinni, hogy a mókus amolyan nyuszi-gyáva állat — későbbiekben látjuk majd — szabadlelkű, karmos kis erdőlakó, igaz. hogy szeretnivalóan félénk is. de hogy mikor félénk, ijedős, ezt is egyedül csak ő mondja meg. Kijött a házból az asszony is — kisbaba volt odahaza, ezen a tavaszon nem járt be dolgozni —, a fa alá állt, és tiszta örömmel, üdvözléssel felszólalt: „Mókus!” A mókus erre felcsapta szép prémes farkát — légtornász, bohóc virágzó ágon —, és hintát csinált, felhintázta magát egy másik ágra. Kétlábra ült és várt. Lett erre zaj, taps, dobálózás. De már az asszony kiparancsolt minden gyereket, idegent a kertből, s a kőműveseket is küldte: „Mit hajkurásszák azt a szegény állatot...” Szóval ismét csend lett, a kőművesek visszamentek a házba, az asszony is lassan elindult befelé. A mókus erre — pedig most igazán nem zavarta senki — nagy ijedten le az ágról, fel a falon, be a nyitott ablakon. így került a mókus a házba. Nem kellett hajkurászni a lakásban sem — hiába is lett volna minden hajsza —, megbarátkozott, berendezkedett a családnál, a maga módja, esze szerint. Például azon az első napon is bezártak a háziak minden ablakot, jaj, ki ne szökjön, addig maradjon csak meg nekik a szobában, míg valamiféle kalitot, mókusházat nem hoznak. Felesleges volt minden ablakzárás — édes, langymeleg volt kint —, a mókus nem az ablakot kereste; megtalálta a fürdőszobát s ott belebújt az egyik frottírköpenyegbe. Nem félelemből: ha közelítették, meg akarták fogni, nem menekült, karmolt, tű- fogaival harapott. Csak épp ott vett ki szállást magának. Néhány napig a köpenyegben lakott, aztán amikor megérkezett a mókusház, odúval és motollával, kiköltözött az ebédlőbe, ott állították fel a virágállványok közt. A kálit ajtaja természetesen nyitva volt a mókus akkor járhatott haza, amikor akart. Kint élt a lakásban a családdal. Szeles, viharzó fruskaéletet élt. Fel a függönyre — nem tépte, szinte lebegett és szállt karnisról, karnisra, mint egy légtornász —, le az asztalra, fiókba be, fiókból ki, ölbe, vállra, a hátra, nyakba prémnek, mókusnak, cirógató kedveskének. Fő- bérlőnek, családtagnak érezte magát. Egy hónap: már ismert minden fiókot. Legnagyobb szenvedélye a kutatás, kibontás, felbontás. A stollverkot papírjából kihámozta de csak ímmel-ámmal ette. A csoki! Az volt az egy élete, egy halála. Ha csokis sztaniol valahol villant, egy ugrással ott termett, és repült is már vele a magasba. Bizalmas volt mindenkivel. De bizalmaskodni magával nem engedett. Felszaladt a válladra, nyakadra, de ha meg akartad simogatni, megkarmolt, elillant. Egyedül csak az asszonytól hagyta magát dédelgetni. A vállán hordatta magát. A nyakán prém volt. Simult, dorombolt. A férj — irigykedte is ezt a kis szeretőt — az asszony mellé állt, s kérdezte: „Hogy hívod?” — ..Mókus" — mondta az asszony. „Mókus" — ismételte a férfi, de oly olvadó hangon, hogy tudni lehetett nem a mókus nevét tanulja, hanem az asszonynak vall: mókusom. A mókus, vagyis hát Mókus, családtag lett, Történetei — igen sok kedves és mulatságos esetet mesél a barátom róla — családi ügy. nem adom tovább. De a mostani! Kora tavasszal, ablaknyitáskor A szürke ember — Akkor én talán majd holnap ... — mcnte'’etőzött az ügvfél. — Igen, jó. holnap. Holnap nagyon szívesen! — koppantak a szavak elutasítón. De közben összetévedt a két ember tekintete. A szürke a vil- logóval. Es dr. Brenner fáradtan, megadó szusszanással visszasüppedt a körforgós karosszékbe. — Azaz, ha már itt van . . . Tessék. kérem. Mindegy. A kisasszonynak pedig: — Jó. Helyes, kérem, menjen csak. Jó estét. És egy tiszta ív fehér papiros a mappájára. Az ember addigra már az íróasztala előtt állt (hogyan, mikor került az ajtóból odáig?), olyan mély és szürke csöndben, akár maga a levegő. Ült is volna éppen le, de rémülten visszaegyene- sedett. — Ne! Azt. kérem ne! — Hogyan? ... Doktor Brenner Dénes vagyok. Parancsol tehát? — Igen. Azaz... — bólintott ő. s gyorsan, mellékesen mondta csak: — Novák Péter vagyok. Majd a papírlap felé nyúlt. Ezt a mozdulatát azonban félreértette az ügyvéd, és kezet fogott vele. — Tehát? — Azt ne . . . — Nem értem. — A papír . . . — Tényállás. Ahogyan ön majd előadja. — Csakhogy, ha a doktor úr, az ügyvéd kartárs írni tetszik, akkor én nem tudok, izé, előadni . . . Mert én csupán kérni szeretnék. Jó. Doktor Brenner Dénes letette hát a tollat, s a papírlapot szépen a mappa alá csúsztatta. És várt. Novák Péter pedig léült végre. S ki is mondta tüstént, hogy el ne késsen vele: — A lányomat szeretném én vissza. Csak a kislányomat. Egy ügyvéd sohase lepődhet meg. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal és hivatalos-komolyan kell néznie, hogy a tárgyalófél azt higgye, valóban érdekli az ügy. — Azért jöttem csak ide, mert akkor is, régen, a válást is az ügyvéd kartárs végezte, akkor ugyan még nem itt tetszett lenni, a közösségben, de hát én azért csak megkerestem ... Nem emlékszik rám, persze, hogy nem, ezer az ember, nagy a város, sok a baj. tudom én, az mindig sok ... A válásom . . . De arra talán tetszik emlékezni, hogy ő húsz évvel fiatalabb nálam. Tessék mondani: nagy szégyene az egy férfinak, ha ennyivel idősebb?.. . Elváltunk. Három éve. Nem kell rá emlékeznie .. . Férjhez ment. hogyne, harminc is alig múlt akkor. megszökött a mókus. Ki a kertbe. Utána a ház. Egyik fáról másikra a mókus. Hívják nem jön le. Ismeri az asszony — az ó mókusa — szalad be a házba, hoz neki egy tábla csokit. Mire visszajön, üres a kert, már az utcán hajszolják a gyerekek. A főtéren, a templommal szemben van egy óriási jegenyefa, arra szaladt fel. Kis csődület, dél volt, az asszony csak úgy kiskabátban. Kiált fel, mutatja a csokit. A mókus mint a villám le, kikapja a csokit s vissza a fára. Jó móka — nevetnek az emberek —, dehát az ismétlődő ugyanazt — a motollát — csak a mókus nem unja. Elszivárog a nép, egyedül a fán a mókus, a fa alatt egyedül csak az asszony. Már délután. Sír, könyörög, új csokit bont, de a mókus csak nem jön le. Hűvösödik. Az asszonyon csak kiskabát. De nem mozdulhat: jaj, ha elveszne a mókus! A férj is hazajött már, az asz- szonyért, is ment, dühös is, ott is hagyja. Aztán mikor már egészen sötétedik, a szél is feltámad, az eső is szemerkélni kezd: a mókus szépen leszalad a fáról, fel az asszonyhoz, oda a vállához, bele a kiskabát melegébe. Viszi is az asszony szeretőn. boldogan, magához szorítva, ölelve, de vigyázva, mert már aluszik is a kis mókus a karjaiban. Odahaza aztán . . . Igaza is van a* tétinek: a mókusnak kár sírni, könyörögni. A mókus ha fázik, ha fáradt, ha sötét lesz és fél. úgyis hazajön magától. Összeállította: Rékusv Ildikó — Emlékszem. — Ó. mégis! Milyen kedves a doktor kartárs. Én a kislányomat szeretném vissza, ahogy mondtam, a Zsuzsikámat, ennyi az egész. Brenner Dénes nem tehetett egyebet, mindkét tenyerével végigsimított maga előtt az íróasztalon, és olyan mereven nézett a semmibe, mintha egyedül és csakis az ügyfél érdekelné, akit meg kell győznie majd a paragrafusok irgalmasságáról. — Az a ténykörülmény, hoev a leánygyermek anyja újból házasságra lép — sóhajtotta —. egymagában nem indokolja a jogerős bírósági végzés megváltoztatását. — De. kérem! Nemcsak házasságra lépett! — Hanem? — Hanem elment! Elmentek! — próbálkozott Novák Péter higgadtan, visszafojtott hangon. — Így mondják, ugye: ismeretlen helyre, bocsánat, külföldre... Én tudom, kérem, egészen biztosan tudom. — Miért? Elveszítette a munkáját? A szürke Novák Péter beledörzsölt mindkét szemébe. Ahogyan az ablakon túl egyre sötétedett, most látszott a lámpafényben igazán. hogy a haja is szürkül. Két ujjával a kél szeme fölött lüktető ereket igyekezett volna leszorítani, és szinte csak a padlónak beszélt, mintha nem is akarná, hogy valaki hallja: — Jól dolgozott, ez az igazság, ö is, a lei je is, az az új. Nem veszítette el a munkáját, ö nem. ök nem. — Ök?! — Elég. ha én .. . És sürgősen belekapott a szóba, nehogy az ügyvéd túlságosan csodálkozzék : — Mert ilyenkor, leépítéskor vagy bármikor, ugyebár, mindig számba veszik, hogy kinek van családja. Ez. az igazság, így van rendjén, be kell látni. Én egyedül élek, azt mondták, nincs senkim, így hát én, igen . . . — Talán inkább azért. . . kérem, ne vegye sértésnek ... mert ilyen állapotban . . — Milyen állapotban?! — így. . szóval, hogy ilyen megviselten esetleg nem dolgozott rendesen . .. vagyis, hogy talán nem is tudott. .. Na, de bocsásson meg. mindegy. Szóval, most visz- szakérné a Zsuzsikáját? — Azt, igen. Nagyon kérem, tessék tenni valamit. Brenner Dénes megfeledkezett egy percre arról, hogy az ügy hivatalos — nem is vélemény tehát, mindössze egy zsúfolt, bolond nap utáni véletlen sóhaj volt ez a pár szó: — Még ha maga ment volna el... — Azt ne tessék mondani, doktor kartárs, az egyáltalában nem lehetséges! Más az, hogy ők ... Ök ugyebár fiatalok. Én még azt tanultam, de hiszen az ügyvéd úr is, mi még abban nőttünk föl, hogy légy híve . .. És, ugye, hazáról meg családról tanultunk, nekünk az ősz Hunyadi vezér és Széchenyi egészen más volt, eh, de minek erről beszélni, öregek vagyunk. De, kérem, így van. ök meg valahogy nem jól tanultak ezekről a dolgokról, nem tudta idekötni őket a munka sem, pont az kötötte a legkevésbé. Hiszen tetszik látni.. . Hogy miért, miért nem? . .. Bocsásson meg, nem munkaviszony kérdése ez. így hát én itt vagyok, ők meg... És ezért talán most visszakaphatnám a Zsuzsikámat, akit eredetileg, vagyis akkor, azelőtt, nekik ítélt a tisztelt bíróság ... Elfelejtettem említeni, tetszik látni, majdnem elfelejtettem: a nagymamájánál hagyták. De ott is, kérem, ott is: mi lesz vele?! " — Hogy a jogszokás alapján miképpen dönthető... — tárta szélesre a karját doktor Brenner, s inkább — —-----—1 be sem fejezte a mond atot. — Viszont ön most, kérem, elnézést, úgymond jövedelem és mindenfajta kereset nélkül... — Ez nem döntő, ügyvéd kartárs, nem lehet döntő, mondtam már. Éltünk mi már nehéz napokat máskor is. Sokkal nehezebbeket. Ugyebár, tetszik engem érteni?... Azt az ügyvédi meghatalmazást talán aláírhatnám, anélkül. ugye, nem lehet. .. Végül azt a vétlen, fehér papírlapot mégis elő kellett venni a mappa alól.
