Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

1988. ÁPRILIS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Tegnap a Szigligeti Szín­ház három művészét tüntet­ték ki: Kézdy György az Érdemes Művész kitünte­tést, Meszléry Judit és Fo­dor Tamás Jászai-dljat ka­pott. Egy színésznő arcképét szeretném leírni; keresem 'hozzá az adatokat, vissza­nyúlva a múltba; próbálom emlékeim polcáról előszede­getni mindazt, amit kap­tunk, amit kaptam tőle. S megdöbbenve tapasztalom magamon: mily keveset tu­dok róla. Milyen hálátlan is az emlberi emlékezet — s mily múlandó és illanó a színész dicsősége. Pedig Meszléry Judit so-, kát és sok helyen szolgálta már sikerrel Tháliát. Szere­peinek se szeri, se száma, oldalakra rúgna, ha valaki egyszer mind számba venné őket. S hosszú a sora a vá­rosoknak is, melyek művé­szi pályáján az eddigi állo­másokat jelentik. Debrecen, Pécs, Veszprém, Miskolc, Győr, Budapest — és most Szolnok. Nem a sors üldöz­te, becsvágya hajtotta, a mi­nőség utáni ölthatatlan szomj. Ezért vándorolt szín­házról színházra. És most végre utolérte a hivatalos el­ismerés is — kiküzdött élet méltó jussaként. Mert micsoda ív feszül pályáján a debreceni Sirály lelröppenésétől (érdekesmód azza a Kézdy Györggyel, akivel most Szolnokon is összehozta újra a sorsa) a legfrissebb alakításig, Erzsé­bet megformálásáig a III. Richardban. Kisebb és na­gyobb szerepék, de ő soha­sem terjedelmük szerint ér­tékelte a rábízott-szerepeket, csupán akkor lázadozott, ha művészileg méltatlan fel­adatot bíztak rá. Mert érez­te: erejéből többre telik. Igen, az erő, kulcsszava ez művészetének, egyéniségé­nek egyaránt. Az erő, amely fenségesen „trónol” királyi asszonyokban; az erő, amely zsarnoki módon hajt maga alá másokat; az erő, amely vulkán módjára tör elő, máskor meg épp szigorú fe­gyelemben testesül meg a színpadon. Ha színre lép, bármily alakban; uralkodik a színpadon. Amely igazi otthona, legsajátabb köze­ge, mert néki tér kell, tág és hatalmas, hogy tehetsé­gével betölthesse. Szolnokot akkor választja, amikor úgy érzi. a filmgyár­ban nem számítanak igazán képességeire, amikor „kike­rül a forgalomból”. Színész­sors, keserű pillanatok. A Lelkes, félprofi élcsapat­tal, színházi alkotóközös­séggel, a különös nevű Stú­dió „K”-val érkezett néhány éve Szolnokra, hogy meghó­dítsa a Tisza-parti város közönségét. És egy koránt­sem avantgárd cselekedettel tette le névjegyét a Szoba- színházban : felfedezte ne­künk Csáth Géza legreáli­sabb művét, a Janikát — mi pedig felfedezhettük ma­gunknak Fodor Tamást, a rendezőt. Finoman kimunkált, lélek­tanilag pontos színházi élet­rajzolatával egycsapásra meghódított bennünket, mert a fegyelmezett, apró részle­tekbe menő mérnöki pontos­ság mélyén felfokozott ér­zelmek: sűrű indulatok, el­fojtott keserűségek, parázsló tüzek. Nem a világot szenv- teäenül szemlélő mesterem­ber szól hozzánk — tanulsá­gosan —, hanem a világot megváltani szándékozó mű­vész forgatja fel lelkivilá­gunkat. S ebben ihletűje a valóság. De nem az árva, a szegényes, káprázat nélküli, 'hanem a varázslatosan gaz­dag emberi valóság! Amikor megteremti a maga színhá­zi varázslatát, akár a Jani- kában, akár a Gorkij-dráma előadásában, mindig csak erre figyel: az élő, eleven valóságra. Korszerűen gon­dolkodó művész, aki a szín­ház értelmét ennek az ele­ven valóságnak az igazság- keresésében látja; meglelni, felfedni az „adott pillanat igazságát”. Azt keresi, amikor egy századeleji orosz nagypolgá­ri család tragikus széthul­lásáról beszél, vagy amikor zsibvásárt csap a nézőnek a Szobászínházban, kiárusít­ván életünk kacatjait. Vagy amikor Shakespeare III. Rio'bard-ját viszi színre, má­niákusan kutatva a hatalmi mechanizmus rejtélyes ter­mészetének titkait; hogy idejében felismerhessük ma­gunkban a készülődő rosz- szat, s hogy időben foghas­suk pártját mindenkor a jó­nak. S arra int bennünket: figyeljük csak meg, hogy összefügg e világban min­den! Amikor például a III. Richard — előadását írnok­ként személyesen is színre lép, s felénk fordul aggodal­mas tekintettel, érezhetjük: a szavak ugyan a Shakes- peare-é, de a gondolat, az az övé. Sőt, a miénk! Hogy nem hallgathatunk bűneink­ről, mert azzal csak tetézhet­nénk a bajt. Fodor mindig az életről, életünkről, rólunk beszél, mert el akar mondani min­denáron valamit, valami fon­tosat. Szenvedélyes színházi beszélő. Gyaníton, ha nem volna színháza, akkor ugyanezt megtenné akár a puszta földön állva is, netán egy utcasarkon, vagy egy erkély­ről szólván a kö­zönséghez. Ezért js kedveli azt a színházat, ahol élet és játék, né­ző és színház test­közelben vannak egymással, ahol természetes egy­szerűséggel te­remthető meg a játékkal való tel­jes azonosulás, aminek országra szóló sikere volt a már említett Janika, vagy akár a kísérletező kedvről is tanús­kodó Ószeresek. Lassan egy esztendeje, hogy főrendezőként irányít­ja a színház művészeti mun­káját. A színpad hadvezéré­ről — ahogy a rendezőt egyesek titulálják — előlé­pett hadseregtábornokká. Jól tudja azonban: kiváló ka­tonák, nagyszerű hadsereg nélkül mit sem ér a tábor- nokság. Épp ezért ahogy nem is oly rég kifejtette: ve­zetőként is azért fáradozik, hogy a társulat tagjai köze­lebb kerüljenek egymáshoz, mert az együtt érző és gon­dolkodó színháznak a közön­sége is hamarább meglesz. Gondolkodó színház? Ma­napság egyre kevésbé divat. Tisztelet hát a kivételnek. V. M. Kitüntetett művészeink Kézdy György A sokat vitatott magyar színházi világban mindig volt és van egy-egy sziget, áhol a fel-fellángoló vitához a színház, a színész legne­mesebb funkciójával mon­danak véleményt — a já­tékkal. örvendetes, hogy a vidéki színiházak fel-feltá- rnadó új reneszánszaikkal tudják befolyásolni a szín­házi életet. Téri Árpád a legnehezebb időikben, az 1950-es évek elején, közepetájt teremtet­te meg a Debreceni Csoko­nai Színház éráját — Illyés: Fáklyalánig! —, 'majd az 1960-as évek küszöbén Be- rényi Gábor Szolnokon, a konszolidációra építve te­remtett kitűnő társulatot, országos hírű előadásokat; ezt követően Székely Gábor nagy szezonjai következtek, az ország másik felében pe­dig Kaposváron teremtett merőben új, korszerű szín­házat egy tehetséges fiatal generáció. Ezek a sikerek nem kizárólago­san nagy szer­vezőerővel, mű­vészi koncepció­val bíró igazga­tókhoz, a korsze­rű színjátszás ele­meit, a megfelelő tzínészvezetés módszereit jól is­merő rendezők­höz kötődnek, ha­nem a nagy szí- nészegyéniségék jelenlétéhez is. Eltűnt — leko­pogjuk! — a ma­gyar színházi élet­iből a vidéki szí­nész „biloga”, s tíz, húsz, har­minc éve számos olyan nagyszerű színész játszik a vidéki színházainkban, akik ugyan időnként fel - f elrándulnak egy-egy szerepre, vagy sze­zonra a fővárosba, de a si­keres „megméretkezés” után visszatérnek vidékre. A Magyar Népköztársaság újdonsült érdemes művészé­nek, Kézdy Györgynek ta­lán a hűség és az álhaíatos- ság a két legjellemzőbb em­beri tulajdonsága. A Buda­pesti Madách Gimnázium tanulójaként esküdött hűsé­get a színpadnak, még 1954- ben, amikor Az ember tra­gédiáját mutatták be az is­kola színjátszói. Szentségtö­résnek számított ez akkori­ban! Gondolhatnánk, felismert tehetsége a színifőiskolára vitte. Igen is, meg nem is. Az akasztófahumor erre is érvényes: két pont között legrövidebb egyenes a gör­be. Kézdy György potenciá­lis színművész könyvköté­szetet tanult. Ma is imádja tulajdonképpen a szakmá­ját, de hivatása 1958 óta mégis a színészet: többszö­rös nekifutás után ekkor vették fel a Színművészeti Főiskolára, amelyet vörös diplomával végzett el. Deb­recenbe ment, ahol — amint mondta is — nagyszerű tár­sulatot talált, öt szép, si­kerekben gazdag év a cívis fővárosban, majd Pécs kö­vetkezett. Kereken egy évti­zedik volt pécsi színész. Az 1970-es évek végén — ne­vetve jegyezte meg — úgy­szólván akarata ellenére lett fővárosi színész. A Nemzeti Színház tagja volt, de 1982- ben mégis megvált az ország első társulatától, — azaz de­hogy: ma is játszik ott egy- egy szerepet. A színházat szentélynek tartja, a filmgyár társulatá­ból visszakívánkozott a Meszléry Judit Szigligetiben vi­szont ragyogó sze­repek várnak rá, igazi alkotómun­ka, ez gyógyító sebeket, feledtet méltatlan mellő­zéseket. Gertru­dis a Bánk bán­ban, majd Vássza Zseleznova az örökösökben, és most legfrisseb­ben Erzsébet a III. Richardban. Én szívesen em­lékszem a Nem élhetek muzsika­szó nélkül előadá­sából arra a ke- ményakaratú, de jószívű öreglá- nyáma is, a három Bodonyi közül az egyik, akit ugyancsak ő kedveltetett meg velünk, mert hogy az erő nem zárja ki az érzékenységet, azt a 'lelki hajlékonyságot, amely- ivei egyéniteni tudja, a lát­szólag egy tőről fakadó, nagy akaratú aszonyalakjait. Legmegkapóhb példája en­nek remekbe szabott Vassza Zseleznovája, ez a kemény, visszafogottan hallgatag asz- szony, aki csöndjeivel ural­kodik környezetén, aki úgy erős, hogy ugyanakkor érez­zük belső törékenységét. Ezt Az Örökösökben: Vassza Zseleznova az egyenes tartású, bátra si­mított hajú, szemüveges Vassza Zseleznovát nem le­het elfeledni. Az ilyen nagy­szerű pillanatokért érdemes színháziba járni. Manapság nincs színész- kultusz, igaz másféle kul­tusz is alig. Ezért javaslom hát, legalább ez ünnepi al­kalomból képzeletben süvé­gétjük meg a kitüntetett művészt. További sikereket, kedves Meszléry Judit. V. M. Fodor Tamás Pertics a Janikában deszkáikra. Tavaly vendég­ként játszotta Szolnokon a Janika — Csáth Géza drá­mája — főszerepét — orszá­gos színházi eseménnyé vált ez az előadás. A III. Richard lehetősége a Tisza partján marasztalta, de most már a társulat tagjaként. Szenve­délyes, önsorsrontását, pusz­tulásának szelét érző nagy­ívű alakítással több vonat­kozásiban új Richard-képet teremtett. A magyar filmekben, a különböző tévéjátékokban sűrűn látja az egész ország. Jellegzetes arc, mozdulat, magtartás, ö a „Kézdy”. Szerepeihez ugyanolyan szi­gorú, következetes, mint ön­magához, a legfegyelmezet- tebb magyar színészek egyi­ke, a színpad iránti mélysé­ges alázattal, és ragaszko­dással. — ti — A III. Richárd írnokszerepében Naplóféle negyvenötből ehet annak másfél évtizede is. hogy moszkvai barango­lásom során beté­vedtem a Kreml egyik régi szép templomába. A tornyok arany kupoláját kívülről szemlélve kápráza­tos belső pompára számítot­tam. Azt is találtam, — de csak felemásan. A templom egyik fele csillogott-villogott az arany festéktől, a freskó­kon tobzódtak a színek, míg a hűvös falak másik részén a félhomályban alig kivehe­tően, Szürkén, megfakultan, régi mesterek kezenyomát híven őrizve sorakoztak a bibliai jelenetek, a falak dí­szítményei. A félkörben magasbaszökő állványok a hétköznapi mun­ka realitását idézték, önkén­telenül adódott a kérdés az idegenvezetőhöz: — Ugye most restaurálják a székes- egyházat? Meglepett a vá­lasz. — Ahogy vesszük, — mondta az idegenvezető. — Ügy restaurálják a templom díszítményeit, hogy leszedik róluk a közelmúltban rájuk festett cicomát. Úgy tárják a látogatók elé a falakat, ahogy azok voltak. ahogy megmaradtak. Elgondolkoztam a dolgon, és figyelmem önkéntelenül az ütött-kopottnak tűnő részre irányult. És akkor döbbentem rá, hogy a hival­kodó színek, a mindenáron lenyűgözésre irányuló igye­kezet ellenében mennyiben rabul tudja ejteni az embert az, ami nem mesterkélt, ami híven őrzi a régi időket. Így van ez még akkor is, — vagy talán éppen azért, — ha ne­mesen egyszerű. Ablakom alatt porfelhőt kavarva nyargalászik a ta­vaszi szél. Lassan zászlódíszt ölt az utca. A felszabadulás ünnepére készülődik Szol­nok. Eszembe jut az a régi, kremlbeli látvány, s erről az, vajon hogyan idézi szűkebb pátriánk a vitathatatlanul történelmi sorsfordulót? Ho­gyan őrzi az idősebb nemze­dék azokat az ágyúdörgés­től hangos, szívszorongató félelemtől terhes és mégis megkönnyebbülést hozó, re­ménykeltő napokat? Hallot­tam már ezernyi ünnepi be­szédet róluk, mégis kevés szónok szavai keltettek ben­nem visszhangot. Sokszor el­gondolkoztam azon, hogy mi­ért van ez így, hiszen szá­momra is akkor nyílt ki a világ, tenyeremnek önkénte­lenül is tapsra kellene ve­rődnie, amikor április ne­gyedikét köszöntő ünnepi szózatot hallok. Azután rá­jöttem: a szónoklatok gyak­ran kenetteljesek és az igaz­ságot csak részben hangoz­tatok, ezért nem ragadnak magukkal. Hiányzik belőlük az, ami különben a történel­mi igazság teljességéhez tar­tozik. Miről van szó? Például ar­ról, hogy ezerszer hallottuk „az utolsó csatlós”, a „bűnös nemzedék” megnevezést, de arról, mostanában is, kevés szó esik, hogy a magyar nép hitszegő urai ellenében mit tett a szovjet csapatok győ­zelmének elősegítéséért* mi­lyen áldozatokat hozott ön­maga is azért. Ennek ki­mondása semmit sem von le a szovjet hadsereg sokmillió hőse életének feláldozásával kivívott győzelmének értéké­ből. A tények tények. Vitat­hatatlanok a Szovjetunió mérhetetlen áldozatai, világ- történelmet formáló szerepe. Nemzeti önbecsülésünkhöz tartozik viszont, hogy a mi népünk is tett valamit a hit­leri hordák által rákent szé­gyenfolt letörléséért, tette, amit tehetett. Katonai tekin­tetben nem sok módunk volt erre, mivel az első csapata­ink inkább vasútépítésben jeleskedtek, mintsem a győ­zelem beköszöntével meg­szűnt harcokban. Mivel se­gíthettük tehát érdemileg a szovjet csapatokat? Mindenekelőtt élelemmel. A front Nyugatra húzódásá­val ugyanis egyre távolodott a szovjet csapatok hátorszá­ga, aminek jórészén a fa­siszták különben is a felper­zselt föld taktikáját alkal­mazták. Megyénk idősebb parasztjai a megmondhatói annak, mennyi gabonát és húst juttattak a szovjet frontnak, elősegítve ezernyi megpróbáltatásának enyhí­tését. összefoglaló megyei adataink nincsenek ' erről. Fennmaradt viszont néhány város, község kimutatása. Jászberényből például erre a célra közel ötszáz szarvas- marhát vettek igénybe. So­kat mondóak a kuncsorbai adatok is. Azok szerint 270 szarvasmarhát, 354 lovat, 213 sertést, 130 birkát, 1301 má­zsa búzát, 858 baromfit, 250 mázsa borsót, 300 mázsa sze­meskukoricát szállítottak el a községből a frontra. Az ilyen tények a paraszt­ság áldozatvállalásáról ta­núskodnak, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió ellen háborúba rángatott népünknek jóvá- tételi kötelezettsége volt. Megyénk lakói egyébként nemcsak élelemmel, hanem számottevő közmunkával is segítették a szovjet csapato­kat. A fegyverneki főjegyző részletes kimutatást készí­tett arról, hogy a különböző munkákon foglalkoztatotta­kat hány napig vették igény­be. Az összesítés 22 416 mun­kanapot tesz ki. Kétségte­len, hogy a megye összterü­letén igénybe vett közmunka jórészt a háború utáni élet megindítását célozta, kato­nai vonatkozása — gondol­junk csak a szolnoki vasúti Tisza-híd ideiglenes helyre- állítására — mégis vitatha­tatlan. Ha a felszabadulás évfor­dulóján a nagy történelmi tettek mellett ilyen apró té­nyekre is gondolunk, mind­járt emberközelibb szá­munkra az ünnep, mert olyan sorsfordulót köszön­tünk, amihez nekünk is kö­zünk volt, nemcsak annyi, hogy tudomásul vettük: sza­badok vagyunk. Fegyvertár­sainkkal is jobban összeköt az a tudat, hogy részesei voltunk a közös út kimun­kálásának. Akkoriban, a harcok során szétrongált országban az élet megindítása is tiszteletre­méltó cselekedet volt. Az élet- és vagyonbiztonság is csak álomnak tűnt. A Tisza- vidék 1946. január 27-i szá­ma így jellemzi az akkori állapotokat: „A front átvonulása miatt megüresedett lakások az el­lenőrzés hiánya, az alkalom könnyűsége ugyancsak tág teret engedett bűncselekmé­nyek elkövetésének, köny- nyen, munka nélkül, kis ve­széllyel lehetett anyagi ja­vakat szerezni: az országot — valljuk be őszintén — va­lóságos bűnhullám borította el. Mindehhez hozzájárult még, hogy a háború, az ed­digi szenvedések, nélkülözé­sek hatására az ösztönök fel­szabadultak, az emberek úgyszólván a halál torkából kimenekülve igyekeztek tele szájjal habzsolni az életet, hajszolták az élvezeteket, keresték a könnyű életet.” nnen, ilyen körül­mények közül ve­zetett az út, a mai. zászlót bontó ün­nephez. Mennyi buktatót rejtett magában, mennyi tanulsággal szolgált! Negyvenötben, mindjárt az út kezdetén azzal, hogy ha új életet akarunk, minde­nekelőtt határozottan le kell számolnunk a múlttal. Me­gyénk ebben is jeleskedett. A szolnoki népbíróság például 1945-ben kétszázhat vádlott felett ítélkezett. Marasztaló ítélet 136 ügyben született. Halálbüntetést nem szabtak ki. No. de ezek ma már rész­letkérdések. egy képzeletbeli napló epizódjai. Kicsinynek tűnő, de a tör­ténelem megítélésének ko­rántsem lényegtelen mozza­natai. Simon Béla

Next

/
Thumbnails
Contents