Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-09 / 58. szám
1988. MÁRCIUS 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Az operett becsülete Ezúttal csak az operettről szólok, a vasárnap esti bemutatóról — meg annak tanulságairól. Mert különös sorsú műfaj ez, ez a „pajkos, ugrifüles” zenés játék, mely hol előbukkan az idő sodrában, hol meg el-eltűnik egy időre a szemünk elől; hol játsszák, hol elhanyagolják. Ahogy a divat járja. Vagy még inkább, ahogy a szórakoztatás igénye diktálja. Különös sorsa van az operettnek a képernyőn is. Voltak évek, amikor egy- egy részlet erejéig kapott helyet egy-egy könnyűzenei összeállításban, szórakoztató műsorban. Aztán következett egy újabb időszak, amikor a zanzásított változatok járták, azaz a három felvonásos játékot egyetlen órácskába zsugorították, ki- csemegézve az eredeti műből az értékesebb zenét, s jóformán minimálisra csökkentve, a „silány” szöveget, a cselekményt. De már ez is haladás volt, míg azután most elérkeztünk odáig, s erre fényes példa a vasárnap esti Kálmán-bemutató, hogy valódi zenés színházként lehessen jelen a képernyőn: a televízió nyíltan és teljes mértékben vállalja a műfajt. Méghozzá abban a színházaiban, amely, komolyzenei produkciók, operák rendszeres bemutatóinak színhelye, az immár másfél évtizedes múltra visszatekintő Zenés Tv-Színházban. Láthatóan nem kényszerűségből, hanem abból a felismerésből kiindulva, hogy igenis a nézők között sokan vpnnak, akiket ma is elszórakoztat ez a mostoha sorsú operett, amely a maga érzelmes, romantikus világával napjainkban is könnyekre tudja fakasztani az érzékenyebb lelkű nézőt. Valóságosan meglévő igényeket elégít ki tehát a televízió, s ennek megfelelően értékeli a feladatot, azaz igyekszik ebben is rangjához, zenés színházának rangjához méltóan cselekedni, vállalván: operettet is csak jól érdemes játszani. Nem véletlen tehát, hogy Montmartre-i ibolya rendezésére is olyan alkotóművészt kért fel, aki a filmszakmában már bizonyította tehetségét — Maár Gyula kezébe tette le a zenésjáték sorsát, és kiváló énekesekre bízta a muzsikát, míg az egyes szerepekre tehetséges prózai színészeket kért fel — így akarván biztosítani a színészi játék hitelességét, s ugyanakkor a magas zenei színvonalat. Mert az igaz, hogy manapság színházaink is előszeretettel nyúlnak újra egy-egy operetthez a közönségsiker reményében, de ezek a vállalkozások többnyire csonkák vagy torzók, megfelelő énekes színész hiányában. Ma alighanem a képernyő az a hely, ahol a kettő a legeszményibben egyesíthető, hála a technikának, amikor is mondjuk egy kitűnő színész, Iglódi István zavartalanul énekelhet a nagyszerű operista, Palcsó Sándor hangján. Ahpgy ez a Kál- mán-operett esetében most történt. Ugyanakkor van, ami kissé idegenné, teszi a képernyőn az operettet látott formájában: túlzott sterilitása, egyszerűbben fogalmazva a közönség jelenlétének hiánya. Pedig kevés olyan színpadi játék létezik, amely olyannyira rá volna építve a közönség jelenlétére, rokon- szenvére, mint épp az operett, amely a „nézőtér baráti társaságában szövögeti a mese fonalát”, s az elhangzott formás dalok, kettősök után természetesen várja el a néző érzelmeinek, tetszésének tapsos kinyilvánítását. Egy-egy dal után szinte dra- maturgiailag van beépítve az említett néhány pillanat, mely akár újabb lendületet, töltést is adhat a további cselekménynek. Az operett közönség-műfaj, amikor képernyőre kerül, erre is kellene gondolni. A modern technika oly sokféle illúzió keltésére alkalmas észrevétlen természetességgel, csak épp ezt ne tudná illedelmesen megteremteni, a tapsra- ragadtatott közönség jelenlétének illúzióját a képernyőn? Persze az operett a színpadi elkápráztatás műfaja is, az aranylóan csillogó konfettik, a pazarul viliódzó fények, a pompázó kosztümök világa is; bármi eszközt felhasználhat, hogy elkábítsa nézőjét — ilyen értelemben „léha erkölcsű” műfaj. Ezt a mostani, vasárnap esti bemutatón is tapasztalhattuk — némi keserűséggel. Mert valahogy sok volt a szépből, a pazar csillogásból, a mutatványból. Vajon miért kellett az énekesek mögött ott lobognia visszatérően a „zene zászlajának”, rajta aranylóan a muzsikát jelképező ősi hangszer rajzolatával, vagy az egyik utcajelenetben, mit keresett az a fiatalember, aki lelkesen lengette zászlaját, de méginkább feltűnhetett a háttérben ugyanott a tűzijátékra emlékeztető tűz- sugarakat lövelő masina alkalmazása. De soknak és mesterkéltnek érezhettük a gyakorta alkalmazott különböző fényhatásokat is. Mindez beleférhet egy hagyományos előadás kereteibe. Csakhogy a mai nézőnek a képernyőről már idegennek tűnik,. sőt elidegenítőnek. Maár Gyula jókedvű rendezése a maga túlzásnak ható megoldásaival arra figyelmeztet, hogy vannak olyan „értékei” is az operettnek, amelyeket nem érdemes napjainkban kifényesíteni, sokkal inkább érzelmi tartalmára kell irányítani a figyelmet. Arra, ami örvendetes módon azért nem sikkadt el itt sem, hisz a kis Violetta tiszta, szép, önfeláldozó szerelme finoman aranyozta be, meghatóan, a bohém művészek könnyűvérű játékát, s a tévéváltozat még egy kicsit a művészi ágrólszakadtság állapotát is elénk tudta varázsolni: a nincstelen művészélet szorongató keserűségét és kiszolgáltatottságát. Az igazsághoz ez is hozzátartozik. Sőt, külön is megemlítendő Törőcslk Mari szereplése, mert ő valóban remekbe formálta a másokat kihasználó, élősdi „alvilági asszony” figuráját, igazi realizmust keverve az operett romantikus színeibe. Valamikor Mozart, a zeneköltő adta e műfajnak a nevet: hogy a szerinte korcsmuzsikát elválassza a remek zenétől, ezért nevezte lekicsinylőén, az operából kiindulva operettnek a kérdéses műfajt, amely azóta persze kivívta már a maga becsületét, sőt rangot is szerzett egyidőben magának. Most, úgy látszik, megszerzett rangjához méltóan kezd újra szerepelni. Legalábbis a televízióban. És ez egyáltalán nem baj, ha mellette ugyanabban a zenés színházban, ugyanazon a héten, csak épp egy másik napon, péntek este a Bajazzók, Leoncavallo operájának tévéváltozata látható — kitűnő kivitelben. Megelőző nap este pedig a magyar beat kiválóságával, Presser Gáborral találkozhattunk, az ő muzsikáját hallhattuk. Így kerek a világ, és sokszínű a televízió zenei palettája. Valkó Mihály Gazdag műsor kitűnő előadásban A Szlovák Kamarazenekar hangversenye Szolnokon Száz éve született Banner János lászok muzeológusa Az ősrégész, egyetemi tanár, Banner János neve túlnőtt a Jászság határain. Noha nem itt született és nem is itt halt meg, a Jászberényben eltöltött hét év jelentősen meghatározta életének további folyását, és nyomot hagyott a Jász Múzeum anyagán is. Az Arad megyei Székudvaron született Banner János, 1888. márcus 6-án. Kolozsvárott történelem-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, és doktorált 1911-ben. Makón, majd Gyulán volt helyettes tanár, mielőtt Jászberénybe került, ahol tanári tevékenységé mellett 1913-ban megbízták a Jász Múzeum „őrzésével”. Nem volt könnyű dolga, rengeteget 'kellett dolgoznia, hogy a nagy, de rendezetlen anyagot helyére tegye. Közben a kolozsvári Erdélyi Múzeumban is gyakornokos- kodott, ahol néprajz szakos végbizonyítványt szerzett 1914-ben. Bizonyosan másképpen alakult volna élete és jászsági tevékenysége, ha a Tanácsköztársaság idején elmondott beszéde és a helyi újságban megjelent cikkei miatt nem igyekeztek volna megszabadulni tőle. így azonban 1920-ban ott kellett hagynia a várost. A szegedi főreáliskolába került, majd a tudományegyetem régiségtudományi tanszékének vezetője lett. 1946-tól 1968-as nyugdíjba vonulásáig (ekkor már nyolcvan éves), a budapesti tudományegyetem ősrégészeti tanszékének vezetője volt. Emlékezésében megírja, Jászberényből úgy jött el, hogv a múzeumban végzett munkájáért egy szó köszönetét sem kapott, később azonban megszólalt az illetékesek lelkiismerete: 1923-ban, majd később is — utólagosan köszönték meg hétéves jászberényi tevékenységét. Balassa Ivánnak mondotta egyszer: „Mindent megírtam, amit meg akartam és meg kellett írnom.” ö is úgy érezte, életműve nem maradt lezáratlan; Hétfőn este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban az Országos Filharmónia által rendezett bérleti hangversenyen sajnálatosan kis- létszámú közönség élvezte és jutalmazta lelkes tapssal a városba látogatott Szlovák Kamarazenekar nagyszerű hangversenyét. A jelenleg 18 muzsikusból álló együttest 1960-ban alapította — és azóta is vezeti — Bogdan War- chal Nemzeti Művész (ez a kitüntetés egyenértékű a Kossuth-díjjal). Hírnevüket számos külföldi turné fémjelzi; szinte az egész világon koncerteztek Japántól Afrikáig, sőt Kínában is. A műsort J. Stanitz (1717— 1757) német-cseh zeneszerző A-dúr szimfóniájának előadásával kezdte a zenekar. Az üde, páros ütemű I. tétel első elhangzása után már megállapíthatta a kamarazenekari hangzást kedvelő hallgatóság, hogy ezen az estén e műfaj igazi mestereit lesz szerencséje hallgatni. A II. tétel szépen ívelő kanti- lénáit ritmikában és intonációban szilárd basszus támasztotta alá. A zenekar összjátékát, a muzsikusok összeszokottságának mértékét talán a trillák játszásának hallatlan pontosságán lehetett leginkább lemérni. A zenekar számára nincs „elveszett hang”; e tételben és a koncert során végig nagyfokú igényesség volt tapasztalható a művek kidolgozásában. Nagyon szépek voltak a zenei gondolatok lezárásai. A páratlan ütemű TII. tétel Haydn piuzsikájára emlékeztető témáit hallgatva a zenekar játékának nagyfokú dinamikai árnya- ló-képessége tűnt fel talán leginkább. Ezután J. S. Bach (1685— 1750) a-moll hegedűversenye következett. A mű szólistája, Andrea Sesztahova, a zenekar tagja Moszkvában, L. Kogan növendékeként végezte el a művészképzőt. A rokonszenves fiatal művésznő sokat koncertezik szólistaként is. A versenymű I. tételének nagyon jól „eltalált” tempóját a mély vonósok és a csembaló határozott játéka alapozta meg. (Ezt a tételt manapság gyakran hallani a most hallottnál gyorsabb tempóban, melytől a zene elveszíti a zeneszerző által megálmodott karakterét.) A zenekar játékába beleolvadva, majd ebből a szerves egységből kiemelkedve játszotta szólamát a művésznő. A hegedűverseny mintaszerű és stílushű előadásával Andrea Sesztakova maradandó élményt nyújtott a hallgatóságnak. A. Corelli (1653—1713) D-dúr Concerto Grossojá- nak két hegedűszólistája a zenekar vezetője és a zenekar egyik tagja volt. Bogdan Warchal és szólista partnere sziporkázó játékukkal ragadták magukkal a köz.önséget. A lassú II. tétel előadásából a disszonanciák és azok feloldásának módja, a III. tétel zenei anyagából oly jellemző évszázadok szvit-zenéjére emlékeztető hangulat hang- súlyozása, míg a IV. tételben a tánc-zene ritmikai pontossága és az ütemváltozás megoldásának módja maradt leginkább emlékezetes. Ezután egy kortárs zeneszerző, Ilja Zeljenka Musica Slovaca címet viselő műve hangzott el. Az egyetlen tételből álló mű szlovák népzenei anyag szabad, stilizált feldolgozása. A Szlovák Rádió által évente megrendezett versenyek egyikére írta szerzője, a Szlovák Kamarazenekar számára. A népzenei feldolgozás igényére utalnak a műben időnként felhangzó dudaszerű basszusok, a ritmusok és a fel-felbukkanó lid dallamok. E. Grieg (1843—1907) Hol- berg szvitjét játszotta ezt követően a zenekar. A technikailag igen kényes I. tétel, indítása a zenekarvezető hallatlan szuggesztivitása révén nagyszerűen sikerült. A bárcsa-szólamra ebben a tételben nehéz szerep hárul a művészek kifogástalanul oldották meg feladatukat; rendkívüli virtuozitással vezette az együttes a tételek motívumainak „átgördülé- sét” egyik szólamból a másikba. A II. tétel például már-már parlando-előadás- módjával szárnyaló dallamával, szép gordonka-szólójával. romantikus fokozásaival fojtott szenvedélyességével, a dallamívek zárásaival talán a hangverseny legemlékezetesebb perceivel ajándékozta meg a közönséget. A III. tétel táncos, bájosan népies zenei anyagával, a visszatérő téma asz- szimetrikus szerkesztésmódjával érdemelt figyelmet. A IV. tétel pesszimista hangulatú első részét derűsebb középrész követte, amelyben újfent megcsodálhattuk a gordonka szólamvezető nagyszerű szólista-képességeit. A fáradhatatlannak látszó (az egész est programját állva végig játszó) zenekar műsorának utolsó darabja L. Janácek (1854—1928) vonós- zenekarra írott szvitje volt. Robosztus kezdés után szinte légies vonóshangzással énekeltek a hegedűk a pizzicato basszus felett. Az I. tétel „elúszó” befejezését nagyon ílépen oldotta meg az ' együttes. A rendkívül érdekes II. tételben egy nagyon különös, a szerző zenei világát idéző dallam csendült fel. A tétel érdekessége, hogy a mélyvonósok ezúttal nem kaptak szerepet. A III. tétel felütéssel kezdődő, táncos lejtésű, rövid — de szép zene: a IV. tétel háromrészes, triós formájú, amelyből a zaklatott, sötét tónusú visz- szatérő rész előadása keltett figyelmet. Az V. tétel basz- szusokon megszólaló dallamának előadásában felfigyelhettünk a nagybőgős művészi játékára. Az utolsó tétel igazi romantikus pátosszal indult; bizonyítva, hogy a zene adta lehetőségekkel bátran tud élni a zenekar. Bogdan Warchal, aki hegedűvel a kezében, mozgékonyán, fáradhatatlan szellemmel, egész testével mesterien irányította a zenekart, már-már egyfajta koreográfia szerint mozog, mint egy táncos. Mozdulatai azonban sohasem öncélúak; nem könnyű, hangszerjáték mellett irányítani egy zenekart, ízig-vérig muzsikus, aki zenekari hegedűsként, szólistaként és karmesterként egyaránt jeleskedett ezen az estén. A zenekart és vezetőjét ünneplő - lelkes tapsot az együttes ráadással, Albinoni: V. d-moll szimfóniájának előadásával köszönte meg. Szathmáry Judit Postafiók ’88 — Vetélkedő Iz első forduló feladványai 1. Három Szolnok Megyei műemlék fotóját látja: Stilárisan mi közös bennük? Jászberény (Ferences templom) Tiszabura (Református templom) Tiszasüly (Templom szentélye) tengeri horizonton már Szolnokot vélte látni.” 4. Népek neveit soroljuk föl. Feladatuk, válogassák két csoportba őket aszerint, hogy velünk nyelvrokonok-e vagy sem. „Horvátok, lappok, szlovének, románok, észtek, man- syk, szerbek, finnek, vojtjá- kok, chantik, szlovákok.” 5. A, megfejtés a GÓL szó. De honnan származik, mi az eredeti jelentése gól szavunknak? Mikor volt a legendás 6:3? 2. Az ábra bal felső sarkából elindulva húzza ki sorban a meghatározások megfejtéseinek betűit! így a ki nem húzott (megmaradt) betűkből a népgazdaság egyik ágazatának nevét kapja meg. 1 p A G R A T É 0 M L É Z E P R U R Á N 1 1 u M P R Á B A A H V G S R 1 Meghatározások: 1. Népgazdasági ág; 2. Korunk energiája; 3. Különleges fénykibo- csájtó elem; 4. A Curie házaspár első felfedezett eleme; 5. A Magyar Vagon- és Gépgyár rövidebb, közismert neve; 6. Gazdasági hetilapunk (rövidítve); 7. Az új, nemzetközi mértékrendszer; 3. A szövegben négy film címét rejtettük el. A négy magyar filmnek ugyanaz a rendezője. Kicsoda? „A tavalyi utazás Jakabbal jól sikerült volna, ha nem járványban végződik. Angi Vera nagyon beteg lett, a JATÉKLAP (BEKÜLDENDŐ): 1. Az építmények közös jegye:_ _________________ 2 . Népgazdaságunk egyik ágazata: 3. Ki a rendező? A filmek címei: 4. Kik a magyarok nyelvrokonai? 5. Honnan származik, és mi az eredeti jelentése? A legendás 6:3 pontos dátuma: SZÜKSÉGES BETŰ: Beküldési határidő: 1988. március 16. Beküldő neve és elme:
