Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-02 / 52. szám

1988. MÁRCIUS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé képernyője előtt E hasábokon már több íz­ben szóltam elismeréssel olyan műsorokról, kezdemé­nyezésekről, amelyeket az 1988-as esztendő hozta ne­künk, illetve az az igyekezet szülte őket, amely szorul­tabb, főleg anyagiakban szo­rultabb helyzetében arra sarkallja a televíziót, hogy friss tartalmú, élénk szelle­miségű, közéleti töltésű prog­ramokkal .kárpótolja” a né­zőt a tán látványosabb, de költségesebb műsorok meg- ritkulásáért. Persze, ha jól meggondoljuk, lényegében nem is holmi .kárpótlásról” van itt szó, inkább annak határozottabb felismeréséről, hogy sűrű feszültségeket ter­melő gazdasági és társadal­mi helyzetünkben a televí­ziónak erőteljesebben kell részt vállalnia közös gondja­ink, problémáink feltárásá­ban, tisztázásában és talán enyhítésében is. Hazai tükör Az említett szándék hívta életre nyilvánvalóan a csü­törtök esténként jelentkező, kéthetenként jelentkező Ha­zai tükröt is, amely a múlt héten már harmadszor mu­tatkozott be, s nyilvánvaló­an ez a törekvés érvényesül mostanában még az olyan kulturális hetilap tartalmá­ban is, mint a Stúdió ’88, amely szorgalmasan szegődik egy-egy izgalmas, közéletien kulturális probléma nyomá­ba, szakítván némileg még hagyományos szemléleté­vel és szerkezetével is; kulturális körkép helyett gondos látleletet készítvén egy-egy nyugtalanító, meg­oldásra váró problémáról. Ahogyan legutóbb Baló György is tette a tőle már megszokott, okosan makacs módon, keresvén és kutat­ván a választ, konkrét ese­teket sorakoztatva fel a kul­túra és a gazdaság bizonyos ellentmondásaira, illetve me­redeken összefüggő kérdései­re. De hasonló húrokat pen­getett ennek előtte Érdi Sán­dor is, aiki hetilapjában pél­dául olyan zenei társulásról adott számot, amely újabban fejébe vette, hogy minden­képp változatát a komoly ze­ne jelenlegi mostoha állapo­tán, már ami a művészet és a közönség viszonyát illeti, s már ami egyáltalán össze­függ a kortárs zene mai jobb megbecsülésével. Az Érdi Sándor irányította Stúdióra soha sem lehetett azt mon­dani, hogy nem a kultúra ügyéért érzett felelősséggel szól. Most azonban különös érzékenységet tanúsít a mű­vészi közélet olykor nyo­masztó gondjai iránt, s ami jóleső érzést válthat ki: a feszültségek feloldásán is gondolkodik hangosan, jó­zan mérséklettel, de nem bé­lén yugvóan a tehetetlenség­be. Hasonló szellem hatja át a Hazai tükröt is, csak épp ennek tárgya nem csupán a kultúra, hanem az élet a ma­ga teljességében. Ez a csü­törtök esti magazin, amely­nek olyan elődje van, mint a sajnálatosan korán „kimúlt” nagy sikerű Hétvége, prog­ramszerűen vállalja a szó- banforgó közéletiséget. „Le­gyen nyitott, közéleti, a kor­nak megfelelő, a kihívások­ra válaszoló, szellemes és könnyed, tartalmas és elgon­dolkodtató, szórakoztató és lebilincselő...” — hangzott el az első bemutatkozáskor a hitvallásos nyilatkozat. A legutóbbi adását látva azon­ban mintha túlságosan nagy igényűnek tűnnék az erede­ti célkitűzés, a megvalósítás ugyanis ezúttal alaposan el­maradt a szándékoktól. Ar­ról nem is szólva, hogy or­szágos tükör kíván lenni ez a hazai körkép, de ahogy tapasztalhattuk, ez a szán­dék is egyelőre a kinyilat­koztatás erejéig igaz. A gyer­mekek túlterheltségéről, az iskolába járó tizenévesek. szociális problémáiról ké­szült több órás beszámoló­ban ugyanis egy-két sovány­ka riport jelezte csupán, hogy az ország nemcsak a fővárosból áll; a műsorban inkább a stúdió és egy bel­városi általános iskola élt a maga helyszíneivel és meg­hívott, megszólaltatott szak­embereivel, akik — gondo­lok itt akár a főorvosra, akár a szociológusra (manapság szinte divat mór megszólal­tatni egy-egy társadalomis­mereti szakembert, mert ta­lán egyesek azt hiszik, ettől növekedhet egy riportmű- sor tartalmi színvonala is) — nem is tudtak igazán újat mondani, sem új összefüggé­sekre rávilágítani. Némi csa­lódást akozott tehát ez a többre hivatott, de ezúttal kissé szürkére sikerült ma­gazin, amelyet nem tudott színessé tenni sem az indító, bakikat csokorba kötő képi vidámság (hányszor láthat­tuk már ezeket a képeket, a fenékre huppanó műkorcso­lyázókat, vagy az állón vá­gott bírót a ringben), sem az úgynevezett Napraforgó já­ték, amely valahogy nem is illett a komoly tanár urak szerepéhez. Ha valamit azonban mé­gis megjegyezhettünk ebből a Hazai tükörből, az egy rendkívül szemléletes kife­jezés, annak jellemzésére, hogy manapság a szülők és a gyerekek kapcsolata mi­lyen sajátosan alakul, azaz Olykor milyen minimálisra zsugorodik. Hogy sok eset­ben a papát a telefon, a ma­mát a hűtőszekrény helyette­síti, azaz igazi emberi kap­csolatok helyébe a rideg tár­gyak lépnek. A munkában elmerülő édesapa dróton érintkezik otthon tartózkodó gyermekével, s az ugyancsak elfoglalt anyát az élelmisze­reket tároló frddzsider pótol­ja „szükség esetén”. Tele­fonpapa — fridzsidermama! — milyen elidegenítő még pusztán leírva is. A tisztes szándékot és az odaadó igyekezetét persze nem vitathatjuk el még et­től a statisztikai adatokkal jócskán megterhelt, érdek­lődési körében földrajzilag igen leszűkült, s a jelensé­geket inkább csak a felszí­nen borzölgaitó adástól sem, amelyet a Feyér Zoltán és Sági Ágnes műsorvezető­kettős igyekezett elterelget­ni a maga útján. Műsornak műsor volt ez a Hazai tü­kör, de hiányzott belőle va­lahol az élet elevensége, Leg­közelebb talán majd jobban sikerül, mert a Hazai tükör életre való program a kép­ernyőn. Röviden Mit rejthet még a múl­tunk, és mennyi még a felfe­dezni való hazai irodal­munkban? Ezek a kérdések vetődhettek fel, erősödhettek meg bennünk péntek este a Keszi Imre regényéből ké­szült Szántó Erika-film, az Elysium láttán. A magyar holocaustról szóló regényből Szántó Erika szép filmet csi­nált, megindítóan emberit. Abban az értelemben, ahogy a költő Illyés is vallotta: aki szépen kimondja, feloldja a rettenetét. Az Elysium nem a borzalmak filmje, hanem a finom megfigyelések, a mély érzelmek kifejezése a képek nyelvén, torokszoron­gató tanulságokkal a legvé­gén, mert a film meg tudta éreztetni velünk szépségével egyetemben azt a szörnyűsé­get is, amelyet az üldözött zsidóságnak a fasizmus pok­lában át kellett élnie. Ha át­élte, illetve túlélte. Csak megjegyzem, Keszi Imréről keveset hallani, sőt mi több: semmit. Az ő sorsa, úgy tű­nik, a tragikus elhallgatás. Eddig legalábbis így volt. Ezzel a filmmel a televízió ezt a méltatlan csendet is megtörte. Az pedig külön nyereség, hogy Keszi Imre televíziós ügyvédjének ne­mes szándékokkal olyan író­társ szegődött, mint Sükösd Mihály, aki nekünk is segí­tett a dolgok mélyebb eliga­zodásában. Valkó Mihály Arcképek kettős keretben Csak annyi törtónt, hogy a fotós tudta, mit akar Néprajzi gyújtópályázat Eredményhirdetés októberben A megyei tanács művelő­dési osztálya, a Hazafias Népfront megyei bizottsága és a Szolnok Megyei Múzeu­mok Igazgatósága ebben az évben is meghirdette a ha­gyományos megyei néprajzi és nyelvi gyűjtőpályázatot, melynek díjait 1988 októbe­rében, a múzeumi és műem­léki hónap keretében adják át a legszínvonalasabb dol­gozatok készítőinek. A sze­mély-, állat- és földrajzi ne­vekre, a hagyományos pa­raszti földművelésre és ál­lattenyésztésre, a népi táp­lálkozásra, a népi kisiparok­ra, a lakáskultúrára, a nép­viseletre, az egy-egy telepü­lés ünnepi szokásaira, az emberélet fordulóihoz kötő­dő népszokásokra, a hiedel­mekre, babonákra, a gyer­mekjátékokra, népzenére és társadalomnéprajzi vizsgá­latokra vonatkozó gyűjtések mellett fotókkal is részt le­het venni a pályázaton, amely jeligés, s melynek beküldési határideje szep­tember 20-a. A pályázatot három ka­tegóriában — felnőtt, ifjú­sági és csoportos —, vala­mint szakköri tagozatban hirdették meg. A dolgozato­kat két példányban kell be­küldeni — lezárt borítékban mellékelve a pályázó nevét, címét, foglalkozását és munkahelyét — a Szolnok Megyei Múzeumok Igazga­tósága címére: Szolnok, Pf. 128. 5000. A borítékra írják rá: Néprajzi pályázat. Fontos tudnivaló, hogy a pályázaton — a hagyomá­nyokhoz hűen — nem lehet részt venni már nyomtatás­ban megjelent dolgozattal, illetve a múzeumokban és a néprajzi intézményekben dolgozó szakembereknek. Rendezvények egy hónapon át Jubilál a karcagi zeneiskola A Karcagi Állami Zeneis­kola március hónapban ün­nepli fennállásának 40. év­fordulóját. Az egy hónapot átfogó eseménysorozat nyil­vános iskolai fúvósverseny- nyel pénteken délután öt órakor a Déryné Művelődési Központ hangversenytermé­ben kezdődik. A jubileumi ünnepséget március 10-én délelőtt 10 órától rendezik meg a zene­iskola hangversenytermében, majd 16-án 15 órától nyílt tanítási napra invitálják az érdeklődőiket. Ugyanitt ad­nak helyt március 25—Z6-án a megyei rézfúvósverseny- nek is. „Olyan vagyok, amilyenek a képeim. Nem tudok erről beszélni. Sokkal egyszerűbb lenne harmincat egymás mellett megmutatni, hisz úgy érzem, magukért beszél­nek”. Csabai István szavai Kar­dos Tamásra is érvényesek, mint ahogy egyszerre való­diak és igazak minden olyan alkotóművész esetében, aki vizuális eszközökkel fejezi ki mindazt, amit a világból fontosnak vél elmondani. Persze nemcsak ez a képeik­kel való teljes azonosulás köti össze őket. A személyi­ségüket elválasztó líraiság és józan realizmus között a leg­szorosabb kapocs közös szen­vedélyük, a fotózás, az eb­ben elért eredményekig vi­vő nem éppen sima út, és a nehézségek ellenére is két­ségtelen sikerek, melynek eleddig utolsó állomása volt, hogy Csabai István a Ma­gyar Fotóművészek Szövet­ségének, Kardos Tamás a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja lett. A szűkebb értelemben vett szakmán kívül Kardos Ta­más neve talán jobban is­mert. Nemcsak azért, mert 1983 óta huszonnégy önálló-, kamara, illetve vándorkiállí­táson szerepeltek a művei — legutóbb épp az Ofotért vállalat budapesti, Asbóth í i utcai bemutatótermében —, ezen kívül számos díjat, ní­vódíjat tudhat magáénak, hanem azért is, mert az ál­tala „egyéb ”-nek nevezett munkáival valóban ismert és népszerű lett. A dokumenta- rizmus elkötelezett és szen­vedélyes híveként a mai vi­lághoz igazított missziókat teljesít: két kiadást ért meg a város múltját és jelenét bemutató Szolnok képekben című könyve, a megyeszék­hely programfüzetében min­den hónapban egy-egy „múltlapozgató”, régi képpel, gazdag gyűjteményének egy- egy darabjával jelentkezett. Me som rom — Cigány va­gyok — című filmjét 1985- ben mutatták be —, hogy csak néhányat említsünk a sokszínű egészből. — A fotóművészet alapjai­val foglalkozó egyik könyv azt írja, hogy kétféle mű­vész van. Az egyik a tanult, a másik az ösztönös, akit az életnek egésze, a neveltetése, az örömök és a kudarcok érlelnek azzá. ami. Azt hi­szem. ez utóbbiakhoz tarto­zom én is. Egyszer egy tö­rökszentmiklósi tárlaton rámpirítottak: nincs egyet­len nevető ember a képei­men, mind szomorú. Miért van ez? Ráadásul elég vi­dám embernek ismernek, akik ismernek. De azért va­lahol mindig „magányos far­kas” voltam — mert nehe­zen, nem a tehetségem, ha­nem az akaratom révén ju­tottam el idáig. Az hajtott mindig hogy megmutassam: érek valamit. — Pályafutásában új sza­kaszt, fordulópontot jelent az alaptagság? — A bátyám azt mondta erre: eddig az amatőrök kö­zött voltál profi, most a pro­fik között leszel amatőr. És ez így is van, több oknál fogva. Nem lehetek profi, mert a felszerelés 10—15 évi spórolt pénzemet vinné el. Ha szabadúszó lennék is, mit csináljak a képekkel? Jó, mondjuk kiállítok, és az­tán? Egyszóval nem könnyű dolog. Arról nem beszélve, hogy bizonytalan vagyok sok mindenben. Talán azért, mert nem tartom művésznek magam. Jól tudok nagyítani, nem karcosak a képeim — ennyi. Azon kívül, hogy ió alapot ad az érvényesüléshez — és a bukáshoz is —, első­sorban önmagam számára jelent elismerést. Azért is, mert egy hagyományos technikával fényképező ju­tott el idáig — és ez nagy szó. De ettől semmiben sem fogok megváltozni, szemlé­letben főképp nem. Ugyan­azt csinálom, mint eddig. Csabai István tíz évé fo­tózik, bevallása szerint igen keveset. — Száz százalékban soha­sem lehet biztos benne az ember, hogy mi lesz a kép­ből, éppen ettől olyan nehéz a fényképezés. Más az, amit látok, és más az, ami a fil­men van. Ez persze nem szem kérdése: egészen elté­rőek lehetnek a tónusok, másképp jönnek elő a rész­letek, arról nem beszélve, hogy közbe van iktatva a technika: végül is élettelen tárgyakkal kell leképeznem azt, amit látok. Sokszor mondják a fotósokra, hogy a vak tyúk is talál szemet. Olvastam valahol, hogy a világ egyik legnagyobb fotó­sa, André Kertész tíz évig készült arra, hogy lefotóz­zon egy híres táncosnőt, de valahogy sohasem tudták a dolgot egyeztetni. Végül is létrejött a randevú, a tán­cosnő még el sem helyezke­dett rendesen, amikor Ker­tész kattintott egyet. A tán­cosnő várta volna a fejle­ményeket, de Kertész csak annyit mondott: kész. Pedig csak annyi történt, hogy a fotós tudta, mit akar, és el­kapta az éppen kellő pilla­natot. — Olyan tudatos igyek­szik lenni, mint André Ker­tész? — Ez elég bonyolult do­log, mert persze érik az em­bert meglepetések. Az ízig- vérig fotósnak a köztudat­ban az az általános képe, hogy 10—20 tekercs filmmel elindul, és attól a pillanat­tól kezdve, ahogy befűzte a gépbe, jár a keze, mint a motolla. Nyilvánvalóan nem lehetek elítélő az ilyenekkel szemben, hisz legalábbis té­mája válogatja. Én úgy va­gyok vele, hogy belenézek a keresőbe, és csak akkor lesz belőle kép, ha a látványtól valami belül is bekattan. Csabai István nem pusztán „óvatos” fotós. Pályázatokra is a szokásosnál ritkábban küld be anyagot —, mégis nagyon sok- díjat, plakettet, elismerést mondhat magáé­nak; egyebek mellett a Ma­gyar Fotográfia ’86 országos pályázat első díját, a IV. or­szágos aktfotóbiennálé Szé­kely Aladár emlékplakettjét vagy az Alföldi tájak, embe­rek tavalyi kollekció díját. Márciusban Ratkai Barnával együtt Budapesten nyílik kö­zös kiállítása. Kardos Tamás a Hetényi Géza Kórházban ‘dolgozik, a fotólabort vezeti. Csabai Ist­ván a Taurina vállalat fej­lesztő technikusa. Mindket­ten a Jászkun Fotóklub tag­jai. Bálint Judit (Fotó: D. G.—H. L.) Töretlen lendülettel dolgozik a Jászberényben élő Vuics István festőművész. A 75 éves mester ecsetvonásai nyomán megelevenednek képein a régi utcák, a Zagyva-part, és sze­mélyes élményei, emlékei (Fotó: T. Z.) Bérleti előadások a Szimfonikusokkal Műsoron a keleti népek zenéje A Szolnoki Szimfonikus Zenekar Báli József vezény­letével az idén tavasszal is­mét folytatja nagysikerű hangversenysorozatát. A szerdán délután kezdődő el­ső előadásokat követően még tíz alkalommal lépnek a megye általános iskolás zenerajongó közönsége elé. Az ifjúsági bérleti hang­versenysorozatban ezúttal a keleti népek zenéjével is­merkedhetnek meg a hall­gatók. Elsőként tehát ma délután három órától a kar­cagi, majd öt órától pedig a kisújszállási művelődési köz­pontban lép fel a Szolnoki Szimfonikus Zenekar. A műsort Pándi Marianne ve­zeti.

Next

/
Thumbnails
Contents