Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-01 / 26. szám
1988. FEBRUÁR 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hét filmjeiből TANGÓK A tangó a mai ötvenesek, hatvanasok ifjúkorának sze- relmetes tánca volt. Volt, elmúlt, más ritmusokat, emberi érintkezési formákat teremtettek az új idők. Nálunk úgy múlt el a tangó divatja, hogy igazából sohsem is volt, egy lagymatag, nem minden álszemérem nélküli ízlésvilág a két világháború között nagyon is prűd, túlontúl is „jól fésült” szalontánccá formálta a szilaj és büszke argentin táncot. A tangó amikorra hozzánk érkezett már alig őrzött meg valamit is nemzeti karakteréből, s azt a keveset, amennyi megmaradt az eredetiből, tovább rontotta a már említett ízlésvilág. Ha valakik mégis ezt a nemes tartású, büszke fejmozdulatokkal kísért mélytüzű táncot járták, amely az argentin bálokban természetes, — feltűnési „viszketegség- gel” vagy hasonlóval illették őket. Talán az előzőek okán nagy felfedezés, szemet lelket gyönyörködtető látvány az a tangó, sőt ezek lánc- szemszerűen összeálló sorozata, amelyeket a Tangók című argentin—francia filmben láthat a közönség. A film gondolatiságának hordozója a tangó, az argentin nemzeti tánc, s egyben ez a szépséges mozdulatokkal építkező tánc nemcsak a nemzeti karakter kifejezője, de a nemzettudat éltetője is. Számukra igen sokat mondó film a Tangók. A színhely Párizs. A szerelmek városának összes létezhető látványigézete megjelenik a filmben, mégpedig Felix Monti egészen kivételes szépségű operatőri munkája révén. Párizs hullámzik, él, vigad a filmben, amely végig Argentínáról, a hazaszeretetről, a honvágyról szól. A Párizsba emigrált argentin művészek mindennapjait tárja elénk a film. A hazájukban még néhány évvel- ezelőtt uralmon lévő fasiszta diktatúra elől menekültek ezek a művészek a Szajna partjára. A filmben egy zenés színpadi játék bemutatására készülnek. A főhős — a musical főhőse — Carlos Gardel létező személy, a diktatúra előtt körülrajongott tangószerző volt, de a zsarnokság őt is elnémította. A forgatókönyvíró és rendező Fernando E. Solanas a készülő musical körülményeit, a művészi vállalkozásban résztvevők cselekvés és érzésvilágát állította filmje középpontjába. Sorsok, remények és bukások, örömök és lemondások színes palettájából áll össze egészen himnikussá a film. S menynyire kifejező, hogy a világ egyik legnemzetközibb, legvonzóbb városában tulajdonképpen „a nagyvilágon e kívül...” gondolatát erősíti a film. Párizs szép, Argentína meg a haza. S a tangó haza hív a Diadalívtől, a fényárban úszó terekről, hidakról, a Notre Dame fenséges falai közül is a pampákra, a marhapásztorok országába. ötmilliónyi magyar él határainkon kívül — talán ezért is üt bennünket any- nyira szíven ez a különösen nagy műgonddal készült, nagyon őszinte film. Óhatatlanul valamicske „párhuzamot” érzünk a Szajna-parti tangók és a világ sok-sok pontján elropogtatott csárdások között. Szerencsére azóta már Argentína is hazavárja idegenbeszakadt fiait, — ahogy mi is tesszük, jó szívvel, szeretettel. Marie Laforet és Philippe Léotard mellett igen sok, számunkra csaknem teljesen ismeretlen, de láthatóan nagyszerű színész játszik a Tangók-ban, ebben a műfajilag nehezen meghatározható, emberséges filmben. T. L. Magyar Kodály Társaság Jubileumi közgyűlés A Magyar Kodály Társaság IV. közgyűlését tartották meg szombaton, a Fészek művészklubban. Az éppen tíz esztendeje alakult, mintegy nyolcszáz tagot számláló — előadóművészeket, zeneszerzőket és zenepedagógusokat tömörítő — társaság képviseletében több mint háromszázan vettek részt a közgyűlésen, amelyen jelen volt Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter és Kodály Zoltánná is. A társaság megtárgyalta az elnökség beszámolóját az elmúlt három év munkájáról, s megvitatta a hazai zenei élet, zeneoktatás és -pedagógia, valamint a magyar kórusmozgalom aktuális kérdéseit, feladatait. A vitában szóba kerültek az iskolai ének- és zeneoktatás, s az egyre inkább háttérbe szoruló művészeti és zenei nevelés problémái is. Elhangzott: a jövőben az iskolai képzés korszerűsítésének részeként nagyobb figyelmet kell fordítani az ének-zene oktatás rangjának visszaállítására, e nemzeti komolyzene iránti érdeklődésének felkeltésére. Ezt szolgálja majd az is, hogy a Kodály Társaság Elnökségének tagjai a jövőben részt vesznek a különböző pedagógiai bizottságok és testületek munkájában. A közgyűlés a következő időszak legfontosabb feladatai közé sorolta a társaság megyei csoportjainak megalakítását, ezzel Buda- pest-központú tevékenységük feloldását. A már egy éve működő Szabolcs-Szat- már megyei Kodály-csoport mellé szeretnének újabbakat létrehozni: egyebek között Pécs, Szeged, Kecskemét, valamint a nagyhagyományú békéstarhosi zenei iskola vonzáskörében. Szó volt arról is, hogy idén őszszel megrendezik az első budapesti kórusversenyt. Az ülésen megválasztották a Magyar Kodály Társaság új, kilenc tagú elnökségét: az elnök ismét Szokolay Sándor zeneszerző lett. Színészek, rendezők, darabok, kritikák Hat évad krónikája Megjelent a Szigligeti Színház újabb adattára és bibliográfiája New Yorkban és Londonban is Bemutató a Lézerszínházban A Lézerszínház február 6-án, szombaton este mutatja be Laser genesis című új műsorát a népligeti Planetáriumban. Érdekesség, hogy a budapesti premierrel majdnem egyidőben New York-ban és Londonban is azonos ihletésű műsorok készülnek két amerikai művészeti csoport rendezésében. A Genesis együttes és Phil Collins koncertsorozatán, valamint a csapatból korábban kivált Peter Gabriel szólóturnéján korábban nem látott fényhatásokat használtak, csupán a lézerek fényének különleges látványa hiányzott. Most a három lézerművészeti csoport megpróbálja pótolni ezt a hatást. E három társulat között létrejött kapcsolat révén a tervek szerint a hazai közönség mindegyik produkcióval megismerkedhet majd. Az új bemutató előkészületei során egyébként megállapodás született Vlagyimir Akszjonovval, a szovjet kulturális alap nemzetözi kapcsolatokért felelős elnök- helyettesével a moszkvai Lézerszínház megnyitásában való magyar közreműködésről. A szükséges technikai háttér kialakításában a BME Multimedia Stúdió nyújt segítséget, s a budapesti lézerszínház is bemutatkozik majd a szovjet fővárosban. A Szolnoki Szigligeti Színház adattára és bibliográfiája 1951—1978 címmel tíz évvel ezelőtt jelent meg a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár és a Magyar Színházi Intézet közös kiadásában, Kosa Károly összeállításában. Ennek az alapmunkának a folytatása az a gyűjtemény, amely az 1978—1979-es évadtól az 1984—1985-ös évadig tárja fel a színház művészi munkáját dokumentáló, nyomtatásban is megjelent írott forrásokat. Az új kötet tartalmazza az előző minden adatcsoportját, de más az elrendezése, valamint többletként megtalálható benne az összes bemutató színlapja is. Az adattár első része évadonként közli a 77 színlapot és a közel ezer tételből álló bibliográfiát. A második rész a társulati névsort, a név- és címmutatót, valamint a tárgymutatót tartalmazza. A most megjelent színházi adattár és bibliográfia lényegesen egyszerűbben használható a tíz évvel ezelőtti elődjénél — egyébként ez is Kosa Károly gondos munkája — a kutatóknak, az érdeklődőknek nem kell „visszakeresniük” például, hogy egy-egy előadásnak kik voltak a szereplői, és azt sem, hogy adott bemutatókról milyen kritikák, sajtóvélemények jelentek meg. Az egyszerűsítés feltétlenül javára vált az új kötetnek. A Szigligeti Színház művészi munkájáról kiadott adattár és bibliográfia csaknem úttörő jelentőségű munka — legalábbis a vidéki színházakra vonatkoztatva — de szűkebb hazánkban mindenesetre hézagpótló, hiszen a Magyar Színházi Intézeten kívül — renszerezve — sehol sem találhatók meg az 1951—1985 közötti időszak szolnoki, színházi dokumentumai. Bízvást reméljük, hogy Kósa Károly tovább folytatja adatgyűjtő, forrásfeltáró munkálkodását, s nemcsak az elkövetkezendő színházi szezonokra vonatkozva, de a szolnoki színészet kevésbé ismert szakaszait is feltárja. Gondolunk pl. arra a tényre, hogy az államosított színház első éveiről — 1949—1950 — sem készült még adatokat tartalmazó összegzés, részleteiben szinte teljesen ismeretlen az 1945—1949 közötti időszak, nem is szólva a két világháború közötti rendszertelen színi évadok történetéről. Jóllehet 1951-től visszaszámolva már nem a Szigligeti Színház történetét tárják majd fel — remélhetően — az adatgyűjtők, de ez csak formai kérdés, a város színházi életének megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges a régmúlt megismerése is. — ti — A szép mozgás az akaraterő próbája Egy este a Miklós Táncegyüttessel Az idegen el sem téveszthetné, hogy a városi művelődési központban a törökszentmiklósi Miklós Tánc- együttes tagjai hol ropják táncukat. A próbaterem helye ugyanis már messziről árulkodik; a hangos népzene ütemére egyszerre remeg itt meg a padlózat, az ablakok, és olykor még a levegő is — egy-egy legényes füttyszó, kurjantás kíséretében. A helyiségben felszerelt tükrök megsokszorozzák a táncosok alakját, így mintha szőkébbnek is tűnnék a próbák színtere. A zsebkendőnyi helyen azért székkel kínálják az idegent, csak éppen egyhamar nem állnak szóba vele. Mintha ott sem lenne... Hiába, a próba izzasztó keménységgel folyik; a mutatós tánclépéseket pedig korántsem adják ingyen. Az arcokon megcsordulnak az első verítékcseppek. Egy rövidnadrágban táncoló fiú combja bevörösödik a csapásoktól, bizonyára másoknak is a melegítő alatt. Néha leáll a magnó, az együttes vezetője akrobatikus ügyességgel mutatja meg a helyes lépéseket. A táncosok követik a mozdulatot. Majd újabb szünet. Most a csapások ritmusával van baj; a csizmaszáron össze-vissza csattanak a tenyerek. A kísérnetek mindaddig folytatódnak, amíg teljes összhang nem alakul ki a táncosok között. Az arcokról patakzik a veríték. Közben a lányok kinn lejtenek az előtérben, ám lassanként hívatlanul beszivárognak a tükrös terembe, s leguggolnak a falak mentén. Az intenzív gyakorlásba kis idő után bekapcsolódnak ők is. A férfitáncosok közül most Libor József csak csöndes szemlélője a pergő koreográfiának. Harminchat évével ő az együttes doyenje, s az egyik alapító tagja. Arra a kérdésre, hogy miért szeret táncolni, a következőket válaszolja: — Ügy gondolom, a testkultúrához, a kondícióhoz hozzátartozik az intenzív mozgás. Persze ez a dolgoknak csak az egyik része. Valójában én mindig szerettem volna olyat csinálni, amivel kikapcsolódhatok a munkámból, no és közben szórakozom is. A táncot választottam, mert úgy éreztem, ez felel meg leginkább az egyéniségemnek. Tizennégy éve táncolok, s visszapillantva az eltelt időre elmondhatom, hogy a mozgás elsősorban az akaraterőmet fejlesztette. Az az igazság, hogy fénykoromban ás középszintű táncosnak számítottam, de a szorgalmam átsegített a nehezebb időszakokon. Még ma is nagyon szívesen járok el a próbákra, a fellépésekre. Jó lenne, ha ebből az akaraterőből át tudnék adni valaA lányok és a fiúk most mennyit a lányomnak, aki szintén velünk táncol. Beszélgetésünk alatt vége szakad a közös próbának; a lányok az öltözőbe vonulnak, a fiúk viszont tovább gyakorolnak — immár önmagukban. Az együttes energikus vezetője Gaál András, örökös aranysarkantyús táncos most végre rászánja magát a csevegésre. — A feleségemmel együtt tavaly március 15-e óta élünk Tö röks z en tmiik 1 oson, Azelőtt 6 évig Mátészalkán laktunk, ahová egy gazdátlan tánccsoportba hívtak bennünket. Miivel mindketten pestiek vagyunk, úgy gondoltuk, hogy a szüléink miatt is közelebb szeretnénk elhelyezkedni. A törökszentmiklósi kapcsolat már korábban tartott, így hát ezt a várost választottuk. Jelenleg a művelődési központ igazgatóhelyettese vagyok, és természetesen néptáncot tanítok. — A nyírségi együttessel szép sikereket értek el. Mit tud majd kihozni az itteniekből? — A Miklós Táncegyüttes sohasem tartozott a kiemelkedő csoportok közé, de mindig is jó szellemű gárdának bizonyult. Nagyon akarták, hogy együtt maradjanak, hiszen egy évig vezető nélkül is működtek. Két éve nem kapták meg egy minősítőn a felső fokozatot, s nagy csalódás érte őket. Meggyőződésem, hogy a csoport komolyabb feladatokra is képes; az idén például megpályázzuk az arany III- as kategóriát, amely voltaképp az élvonalat jelenti. Ezt ki lehet hozni a társaságból. — Hogyan fest az utánpótlás helyzete? — Folyamatosan szervezzük, hiszen elmúltak azok az idők, amikor az utcáról be lehetett hívni valakit. Megnőttek a követelmények. Annak idején mi kétszáz gyerekkel indultunk, de közben közösen ropják... (Fotó: Mészáros) lemorzsolódtak, most százhúsz körül van a létszám. Tulajdonképpen négy csoportot működtetünk: a kicsikét, az általános és közép- iskolásokét. illetve a felnőttekét, s igyekszünk azt elérni, hogy alulról fölfelé — a kellő tánctudás birtokában — folyamatos legyen az áramlás. — A repertoár milyen táncokból áll főleg? — Korábban volt az együttesnek egy jó műsora; első feladatomnak tekintettem azt felújítani. Egyébként a magyar néptánckultúra szinte valamennyi ágát műveljük. — A fenntartókkal milyen a kapcsolatuk? — Jónak mondható. Az áfész, a Tiszatáj Termelőszövetkezet és a művelődési központ támogat bennünket. Az anyagi keretünk szűkös ugyan, de rendezett körülmények között munkálkodhatunk. Tudvalévő, hogy egy tánccsoportnak költséges a fenntartása. Csak zárójelben jegyzem meg: egy pár csizma ma 4 ezer forintba kerül. A ruhákról jobb, ha nem is beszélünk! Nekünk is „szegényesek” a ruháink, de hát a lányaink maguk varrják. — Bizakodó a tánc jövőjét illetően? — Feltétlenül. Csak nem szabad rövid távon gondolkodni. Tánckultúránknak óriási értékei vannak, nem engedhetjük meg veszni hagyni a különböző dialektusokat. őszintén szólva én azt szeretném, ha a néptánc — csakúgy, mint a népzene — beépülne az általános iskolás tananyagba, közelebbről a testnevelésbe. Mert úgy érzem, ha az alapoknál kezdenénk a néptánc nevelését, kézzelfoghatóbb eredményeket érnénk el. Lassan elhal a pattogós zene, kialszanak a lámpák. Vége a próbának; irány az öltöző. Az arcokon felszárad a veríték. Jurkovics János Debrecenben, a Kölcsey Ferenc Művelődési Központban a mai kínai iparművészetet és kézművességet bemutató kiállítás nyílt. A február elejéig tartó kiállítás ízelítőt ad a világhírű kínai kézműves művészet hagyományaiból és ötletgazdagságából. (MTI-fotó: Oláh Tibor)
