Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
1988. FEBRUÁR 27. Irodalom, muvésxet 9 Büki Attila: Februári vers újra a megeredt hóban dermedt fű-országban zúzmarái gallérral telelő ingben már nem lehet visszacsúszni a fekete cipőbe mint halak jég alatt az iszapba újra a megeredt hóban nyelveken februári verssel pörköltkávé zamatokkal a szabadság esélyeivel már mindenáron életre hívó utaknak sorjázik léptem a hóban álmokon innen veled és velem a presszók asztalainál elindulnak az üres poharak egetverő káromlások gurul a forint is rézen-vason át újra a megeredt hóban-----------------Erdélyi Sándor: merítik a szárnyak evezőit láthatalanul tovább Tisztaság érintik tollúk a felhők magas domorzatát zörgetnek száraz nádakat elállt a hó immár laza tömeg az égbolt befagyott taván fehéren égnek a fák mint halottak napján elállt a hó fények alatt a faggyúgyertyák most állót el bennem a havazás elállt a hó s mint kiteregetett lepedő igen elállt hullása bennem falusi ház pitvarán vízimadarak érkeznek kettőbe hajtva roppan hideg égtájak felöl a tisztaság Irodalmi oldalpárunk képeit a Petőfi Irodalmi Múzeumban Kazinczy és kora címmel rendezett kiállítás anyagából válogattuk. Mária Terézia (ismeretlen festő műve) Berzsenyi Dániel (Barabás Miklós festménye) Sárándi József: Jó az amibe föloldódhattam. Zodiákus jegy: Halak lmúltam négyesztendős, és nem tudtam beszélni. Értettem pedig a környezetemben hallott szavakat, mondatokat, nevelő- szüleim gondterhelt s szégyennel árnyékolt tanakodását állapotomról. Mi lesz a gyerekkel, ha néma marad? Hát ez az — válaszolt apám anyámnak —, mert a többi, a vele egykorú. Győri Kálmán és Balogh Laci már régen mondja a magáét. Slzólni akartam, de a torkomban növekvő gombóc útját állta a tüdőből kiáramló levegőnek. A sikertelen kísérlettől sírhatnékom támadt, és én is kételkedni kezdtem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg, Pappné asz- szony, nem kell a fiát kórházba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne valamitől a gyerek ..., mintha valaki nagyon ráijesztett volna ... Vajon ki és mivel, doktor úr?! — hiszen mi nem szoktuk Józsikát ijesztgetni — mondta anyám mentegetőzve. Annak kéne mielőbb kiderülnie — jegyezte meg búcsúzóul községi orvosunk a zöldkeresztes egészség ház ajtajában. Életem fordulata ezerkilenszáz- negyvenkilenc koranyarán egy biciklikirándulás alkalmával következett be. Anyám öccse, Sándor bácsi látogatóba hívott minket kisújszállási tanyájukra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hónapokat leszámítva, családjával egész esztendőben a tanyán lakott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyához tartozó jókora földet, kaszálót. Szükség volt a dolgos utódokra, ezért Lídia néni sűrűn egymás utánban két fiút és négy leányt hozott világra Milcsi (Emília) volt közöttük a legfiatalabb. Uevanazon évben és a Halak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás ellenére sem akaródzott látogatóba menni hozzájuk. Én bizony féltem az úttól, az úton esetleg ránk támadó zsivá- nyoktól, és idegenkedtem az addig csak hallomásból ismert rokonoktól is. Ráadásul anyám, aki bába volt nem jöhetett velünk: el kellett látnia a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivoltommal tiltakoztam az utazás ellen. Apám szinte vesztett helyzetéből fordított, amikor szóba hozta a legkisebb Slimon lányt, Milcsit. Tudod milyen helyes? — kérdette huncot mosollyal. Neked is tetszeni fog és biztosan jó pajtások lesztek — tette hozzá megingásom látva. Ilyeténképp zárta le >a .vitát”.. Már magasan járt pályáján a nap, amikor Ides lefejtette nyakából ölelő karomat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető kövesutat vastag törzsű szederfák szegélyezték. Miközben apám a pedált nyomta, én biciklivázra szerelt ülésemből fürkésztem a színesedő szederszemeket, s a zizergő sürgönydróton önfeledten csevegő fecskéket. Falunkból kiérve előbb a bikaházat hagytuk magunk mögött, aztán a karámmal körülkerített csikószínt. A közeledtünket észlelő verebek kelletlenül, dühös csiripeléssel rebbentek föl a porban heverő lócitromok mellől. Áthaladtunk az árteret is hullámokkal borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gurultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szivattyútelephez. Árvízi éjszakákon állítólag viliódzó fényjeleket kibocsátó, magas kéménye miatt nevezték Villogónak. Az építmény távolról, de közelről is elhagyatott, pici erőmű benyomását keltette. Tulajdonképpen az is volt, hiszen hóolvadás és rendkívüli esőzés alkalmával a telep szivattyúi emelték át a környék belvizeit összegyűjtő Hamvasi-csatorna fölöslegét a Hortobágyba. Szárazság idején viszont a folyóból nyomattak öntözővizet a kanálisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén nem volt veszélytelen. Ha úszni tudó, meglett ember az aljára le mert állni, kinyújtott karjának ujjhegye pipisked- ve sem bukkant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden szakában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áramlástól hideg volt, és hirtelen mélyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. Utoljára Csapó Mihály hulláját fogták ki a karcagi gátőrök. A munkából fáradtan hazaigyekvő Cs.. M.-nek nem volt türelme a Villogótól távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nadrágszíjjal összefogott ruháit feje fölé tartva próbált átlábolni. A íalluban az a hír járta, hogy ijedtében kapott szívgörcsöt, mikor elvesztette talpa alól a talajt. Temetése után a bucsai vénasszonyok hátborzongatónál hátborzongatóbb történeteket szőttek és terjesztettek Cs. M. halála körülményeiről. Az egyik változat szerint békaember ragadta magával a szerencsétlent. A rémkép annyira hatalmába kerített, hogy mire a cölöphídhoz érkeztünk, lelki szemem előtt, megjelentek az örvénylő vízből ránk leső alattomos békaemberek. Apám megállt a kerékpárral, s míg bal kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan fölre csúsztatott. Mélyet slukkolt a párás levegőből, aztán biciklijét rám bízva, leereszkedett a meredek töltésoldalon, hogy közelről vehesse szemügyre a hídnak nevezett alkalmatosságot. Készítői a csatornamederből alig kiemelkedő fenyőoszlopokra fél méternél nem szélesebb pallókat fektettek, s a „hídelemek”-et ácskapoccsal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe juthatott, hogy a sima felület csúszós, kitá- maszkodási pont szükséges a lábnak, ezért negyven centinként keresztléceket szögeztetett a vastag fosznideszkához. Korlátot viszont nem csináltak: ha az utazó ne adj' isten megbotlik, kapaszkodó híján óhatatlanul vízbe poty- tyan ... A látottakból apám fölismerte a helyzet szülte veszélyt. Felém tekintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcsoló „műtárgy”-on. Lassan, lábával tapogatózva haladt. Magában talán szitkozódott is a lécek és cipője merev bőrtalpa miatt. A kanális közepe táján aprókat recs- csenve hajlott alatta a palló. A túloldalon kicsit nézelődött, intett nekem, majd óvatosan visszasétált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után én következem. Valóban át akart vinni, pedig a bicajjal sem volt könnyű dolga. Keresztben tartotta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító deszkán. A tákolmány rémisztő hangokat hallatott, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül leszakadjon, a helyén maradt. Felhőfoszlányok széledtek az égen, s szándékában eltökélten jött felém apám. Szilárdsága láttán futásnak eredtem. Állj meg, az anyád teremtésit! — kiáltotta, s mert nem álltam meg, néhány méter után nyakon csípett. Hiába ellenkeztem, fölkapott, és hóna alá szorítva vitt az átjáróhoz. Már indulni készült, mikor vonatásomtól megtántoro- dott, s a foszniról épp hogy csak vissza tudott lépni. Az istenfáját! Bele is eshettünk volna — mormogta halkan. Zavarodottságát kihasználva menekülni próbáltam megint. Űjra elkapott, s a nadrágjából előrántott fehérzsebkendővel nagy nehezen bekötötte a szemem. Ha lett volna mivel, bizonyára egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak okvetetlenkedni. zsebkendőmtől is eléggé megvadultam, pláne mikor észre- jJt-m vettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácsorog. Kétségbeesetten kapá- lództam, de ő kezem- íábam lefogta, s ezúttal a pallón ülve, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szemfedőm félrecsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvetlen alattunk sustorgó félelmetes őselemet. A piszkosan kavargó vízben felém iramlott a békaember, ki álmomban egyszer mélybe rántott. Halakkal úsztam versenyt, de levegő helyett nyál került légcsövembe, és fuldoklás közben, krákogva fölébredtem. Most nem lógsz meg! — var- tyogta a szörny utánam nyúlva. Érintésemtől áramütésszerű iszony futott át rajtam. Rángtam, nyüszítettem, mígnem sikerült kiök- lendeznem a torkomban fölgyülemlett, undoksággal teli csomót. A csomó után szavak, szavaim következtek... a New York-i géppel érkező anyámat. Már az utolsó utas is elvonult, de anyámat sehol sem láttam, le- hangoltan tartottám kifelé, mikor a váróterem sarkában feltűnt egy málna- és pisztáciafagylalt színekbe öltözött, szőkére festett nő, karján egy-kis hajas babával, mellette ült a férje, aki jóval fiatalabb- nak látszott nála. A nő valahonnan ismerősnek tűnt, ő is felfigyelt rám, közelebb lépett. — Maga az én kis Sárikám barátnője? — kérdezte, hangjából rögtön felismertem anyámat. — Nagyon kedves magától, hogy kijött a lányom helyett, ő bizonyára beteg, talán a foga jön és belázasodott ... Elhűlve és értetlenül hallgattam a szóáradatot. Míg a férje elintézte a csomagokat, anyám meghívott a repülőtéri eszpresszóba. Ahogy magunkra maradtunk, elkeseredve mondtam neki. — Hogy lehet az, hogy nem ismertél meg, anyu? — Dehogynem ismertelek n*g, hiszen mondtam neked a telefonba... Mit is mondtam neked a telefonba? — Azt, hogy éjjel-nappal rám gondoltál... — Na látod, te is tudod. Csak arra nem gondoltam, hogy ennyire megnőttél. — Miért baj az? — Jenő, az új férjem egypár évvel fiatalabb nálam. Egyelőre úgy tudja, hogy ő az idősebb, de ha látná, hogy ekkora lányom van, akkor gyanút fogna és elkezdene számolgatni. Felfortyantam. — Ha ennyire zavarlak, én el is tűnhetek az életedből! — Miket beszélsz Sárikám?! Jenőnek mindene az én családom, már kétszer is kérdezett rád, pedig még csak nyolc éve vagyunk házasok. A férje már közeledett a csomagokkal, anyám lelkendezve mondta neki. — Képzeld Jenő. kiderült a lányom kis barátnőjéről, hogy egy iskolába jártunk, én két évvel feljebb — tette hozzá lovagiasan —, és azt is elvállalta, hogy elviszi Sárikának ezt a szép hajas babát. Mondja meg neki, ahogy tudom, rögtön hívom őt. Anyám legközelebb öt év múlva jelentkezett. — Szervusz, drágám, épp mondom Dezsőnek, a férjemnek ... — Talán Jenőnek? — Már megbocsáss, kislányom, de én mindig pontosan tudtam, hogy hívják a férjemet. Szóval, mondom Dezsőnek, hogy ha úgyis Bukarestben szállunk át, miért ne találkozhatnánk veled?! Neked nem kerül semmibe, tőletek egy troli jár oda, nem?! Egyszóval jövő kedden négy órakor Bukarestben a New York-i gépnél. Bájbáj ! A kijáratnál anyám a nyakamba esett és büszkén mutatott új férjének, aki ugyancsak jóval fiatalabb volt nála. — Nézd meg Dezső, a húgomat! Senki nem gondolja rólunk, hogy ikrek vagyunk és én vagyok idősebb tíz perccel! Ö egy kissé konzervatív módon öltözködik, ami öregíti egy kicsit. Akkor is egy hajas babát kaptam azzal, hogy adjam oda anyám lányának, illetve mit is mondok: saját magamnak. A továbbiakban talán már nem nehéz kitalálni. Az egyik repülőtéri találkozóra már merő dacból elvittem magammal a fiamat is, aki mint már említettem, tűzoltó alezredes. Anyám nem jött zavarba, őt is beillesztette a rendszerbe: szüléink kései gyerekáldásának nevezte ki, és mint testvérét ölelte magához. Fiam kénytelen volt egyre fiatalodni, hogy ő minél többet tagadhasson le a korából, míg végre napjainkra anyám elbeszéléseiben szerencsétlen gyermekem elérte az óvodás kort. Erről jut eszembe: nincs szüksége egy príma állapotban lévő háromkerekű biciklire? összeállította: Rékasy Ildikó Kazinczy Ferenc dolgozószobája
