Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. FEBRUÁR 27. A Nóp/ap vendége: A 85 éves Ritter Aladár Újságíró-nemzedékek tanítómestere — Halló, Ritter Aladár? — Igen, én vagyok. — Interjút szeretnék készíteni Ali bácsival mindenféle jeles évfordulók alkalmából. — Jaj de aranyos vagy! Ebédeljünk együtt, jó? Akkor lesz idő csevegni. Megismersz: magas, szőke fiatalember vagyok, huszárőrnagy egyenruhában ... — Hát, talán majd a kardokról ... Aztán ülök szemben a „pergamenbőrbe kötött magyar sajtótörténettel”. Ha azt mondom, hogy Ritter Aladár fiatalos, ez semmiképp sem valamiféle ügye- foevott bók. Nem: Ali bácsi egyéniségének lényege ez a megállapítás. Ha valakit megtévesztene a 85 életéve és egy békésen szemlélődő aggastyánt képzelne az évszámok mögé, akkor azt ki kell ábrándítani. Ali bácsi mindig kész egy szellemi csetepatéra, ha valaki tengelyt akaszt vele. És ilyenkor az érveinek arzenáljával nehéz szembeszállni. Volt tanítványaként némi vizsgadrukkal teszem fel számára a hozzá illő kérdést. — Ali bácsi, mi újság a 20. században? — Mi újság? Amikor az I. világháború kitört, azt mondtuk: mennyi vér, mennyi borzalom, hogy lehet mindezt elviselni? Aztán a II. világháborúban a Horthy-ligetben álltam egy perccel a kivégzésem előtt. Látod, mégis itt vagyok ... — És a sok rossz között? — Némi jó: majdnem hatvan évvel ezelőtt jelent meg első cikkem Kaposvárott. Aztán amire felfigyeltek: „Kötelet vitt nászajándékba — elmaradt a lagzi.” A történet: egy kútásó utazott a vonaton, vele szemben ült egy leszerelt katona, aki lakodalomba igyekezett. Elcserélték a csomagot, a vendég megérkezett a kötéllel, a kútásó pedig ajándékokat talált helyette a táskában. 1925-ben lettem újságíró a Magyar Hírlapnál, ahol Molnár Ferenc volt főmunkatárs, itt volt segédszerkesztő az a Puszta Béla. aki megette a rossz kéziratot. Igen, összetépte, lenyelte és vizet ivott rá. Csináltunk napilapot ketten Bárd Ferenccel Szekszárdon, a főmunkatársam volt az olló, a ragasztó és a pemzli. A legtöbb vidéki napilapnál 3—5 munkatárs volt. És milyen jók voltak azok az újságok! — Ezek szerint sokan tolongunk a pályán? — Hát... Az én időmben volt a fővárosban 23—25 napilap és 50 vidéken de minden községnek, de főleg városnak megvolt a saját újságja. — Milyen volt a fővárosi zsurnalisztika ama szép békebeli időkben? — Voltam alvilági riporter, beiratkoztam Laji bácsinak, a kiérdemesült tolvajnak az iskolájába. Nem szereztem diplomát, mert a középső- és a mutatóujjam nem volt egyforma, így a zsebből nem tudtam kiemelni a pénztárcát. Adtam Nizzában kölcsön két frankot annak az Aga Khánnak, akinek annyi volt az évi jövedelme aranyban, amennyit a testsúlya nyomott. Voltam udvari íródeákja XXXVI. Rácz Laci cigánykirálynak és dolgoztam együtt Krúdy Gyulával. Kosztolányi Dezsővel. Karinthy Frigyessel, Szép Ernővel, Rejtő Jenővel. Ismertem Egon Erwin Kischt, munkatársam volt Kellér Andor és Dezső, Bodó Béla és ha valaki a New York—Japán—Bucsinszky kávéházak háromszögét végigjárta, bízvást találkozhatott velem. Ha nem, hétfőn, szerdán, pénteken megtalált a Kék Egér mulatóban, az Arizónában kedden, a Nihók lokálban pedig csütörtökönként fogadtam a vendégeket. A kor megrögzött ponyvaolvasói emlékezhetnek Ali bácsi izgalmat keltő sárga füzeteire is. Igaz. szemérmesen álnév mögé rejtőzött, így írt R. Itter, A. Z. Born, Dick Parker álnéven, de a száznál több szerelmes regényét Lovag Aladár néven szignálta. A közeljövőben tán ismét megjelennek a fellelt sárga füzetek, érdekes dolog lesz szembesülni velük. — Az ön életét szinte mértani pontossággal osztotta ketté a II. világháború. A pengős világon túl hogyan folytatódott sorsa a „forintos oldalon?” —. A világoa elsőként megcsináltam a szinte csak kénekből álló Magyar Nap című újságot. A betonszürke Szabad Ifjúságból igazán sikeres lapot kreáltunk Csatári Imre szerkesztővel. 1956 decemberében alapító tag voltam az Esti Hírlapnál, amelyik, mint köztudott az első szocialista bulvárlappá vált. — És a toll bajnokából az „n”-ek tudora lett. Tipográfusként legalább annyira tisztelik, mint újságíróként. — Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy egy generációnak voltam a tanító- mestere. Tanítottam a Nemzetközi Üjságíró Iskolán és a Pozsonyi Egyetemen. Közel háromezer szakmabeli került ki a kezem alól. — Közben pedig ön tördelőszerkesztőként is világ- szenzációkra volt képes. — Ez azért túlzás, mindenesetre a földkerekség szinte valamennyi hírügynöksége beszámolt arról, amit Nixon megválasztásakor „követtem el”. A Magyarország című hetilap tör- delőjeként vártuk a híradást. kit választanak meg az Egyesült Államok elnökének? Pálfy József főszerkesztőnek javasoltam, csináljunk mind a három jelöltről egy terjedelmesebb anyagot, és amelyik a választáskor befut, azzal indítunk. Közeledett a lapzárta, elnök még sehol. — Mit csináljunk, mit csináljunk? — kérdezte a főszerkesztő. — Vegyünk ki egvet a három ielölt közül. — mondjuk Nixont — és vagy bejön, vagy nem. Beiött; néhány órával a hír után a Magyar- ország az utcán volt és a világon elsőként kommentálta az elnök személyét. Húsz évvel ezelőtt bemutattam az első hangos újságot. Keménypapírra vittük rá — amolyan hanglemez formában — a mondandót. Nem fogadták el. A világon viszont több országban megvalósították. — Milyen jövő vár a sajtóra? — A kézbevehető, lapozható újság sokáig élni fog. A televízióban, a rádióban nem lehet kikeresni a 800 lottószelvény-sorszám közül a nyerőt. Kevéssé hiszek a televíziós képújságban. Tokióban jártam, és az Asa- ki Sinbun szerkesztőségében láttam a lakásban megjelenő napilapot. A központban egy olyan készüléket vezérelnek. amelynek a lakásokban elhelyezett alállomásai egyetlen gombnyomásra kidobják az olvasó számára a kívánt cikket. Papírra! Ennek az újságnak Japánban tízmillió előfizetője van. Még órákig beszélgethetnénk a magyar saitó élő klasszikusával, dehát a terjedelem talán könyvnyi lenne. És ezen Ritter Aladár dolgozik. Palágyi Béla (Fotó: Roóz Péter) A Televízió és a Mafilm közös produkcióját, a Béketárgyalás című játékfilmet január végén kezdték forgatni. A múlt századi szerelmi történettel átszőtt politikai film egyes jeleneteit Tapolcán a Malom tónál, illetve a tavon emelt szigeten vették fel. A filmet Nagy András és Balogh Zsolt írta — aki egyben a rendezője is —, operatőre pedig B, Marton Frigyes. (MTI Fotó: Arany Gábor) Ki viszi át a szerelmet...? Nagy László örökbecsű verssora így folytatódik: „. \. a túlsó partra”. A szerelmen ezúttal a nemzet folyamatosan születő szellemi értékeit értjük. Ide soroljuk apáink, nagyapáink, a nép dalait, amelyek megmentői és tovább éltetői a mai dalosok, a kórusok. A verbunk, az üveges tánc se élne már, ha táncos lábú mai fiúk. lányok nem elevenítenék fel eleink táncait, ruházatát, szokásait. Hosszasan kellene sorolnunk, hogy valamelyest választ kapjunk, kik viszik át a „szereinket...” De hol a túlsó part? A jövőben. Hinnünk kell benne, létünket nem kérdőjelezhetjük meg. De ki fizeti a révészt? Tizenhat iiár ropja a táncot. Szemérmesen kacér lányok, erős tartású legények. Tabló, kikerekedik a színpad, függöny, őszinte, szívből jövő, szűnni nem akaró taps. A krónikás is lelkes. Csakhát... Az előadás után Kovács Mihállyal, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ igazgatóhelyettesével számolásra kényszerülünk: — Egyetlen pár csizma 6 ezer forintba kerül. A Tisza táncegyüttes eddig azért nem tudott kalocsai táncot bemutatni, mert nem volt hozzá kosztümje. Most majd talán lesz. 200 ezer forintért. Vagy mondjam, hogy a különböző új koreográfiák egyetlen perce 2 ezer forintba kerül. Pontosabban került, ki tudja az idén . .. Mindezt annak bizonyítására soroltam fel, hogy érzékelhetővé váljék: a néptánc a legpénzigényesebb művészeti ágak egyike. Ha nem a legtöbbet követelő! Ahhoz, hogy rövid távon mobilizálható legyen az együttes, hivatásos zenekart kell fenntartanunk. Az utaztatási költségekről ne is szóljunk! — A hét szűk esztendő egyikén, az idén mibe kerül a Tisza? — A megyei művelődési központ a táncegyüttes működésére, fenntartására az idén közel 700 ezer forintot tervezett. Ebben az összegben nincs benne a zenészek bére. — És a bevétel? Elég sok „pénzes” elgadást ad a Tisza táncegyüttes. — A bevétel a kiadások 10 százalékát jó ha kiteszi! A fellépti díj fejében mindösz- sze szerény rezsi hozzájárulást kérünk. Ha akár nagyon szerény nyereséget is kalkulálnánk, akkor, az együttes fellépését igénylő kispénzű művelődési házak, alkalmi rendezvények képtelenek lennének megfizetni a „gázsinkat”. — És a külföldi fellépések? Azok hoznak valamit a konyhára? — Tapasztalati úton tudom, hogy Nyugat-Európá- ban vennének, „ennének” bennünket. De mi amatőr együttes vagyunk, a távlatokban gondolkodó impresz- szárióknak nem tudjuk garantálni, hogy jövőre, 3—4 év múlva is ugyanilyen ösz- szetételben, azon a művészi színvonalon jelenünk meg a színpadjain, mint most. — Mindez elég lehangoló- nak tűnik... — Akkor azért hadd mondjam azt is el, a tények kedvéért, hogy Japán három különböző, milliós nagyvárosában ottjártunk után Tisza baráti egyesületek alakultak. Vannak dolgok, amelyeknek hasznát nem lehet közvetlen pénzügyi számításokhoz kötni. Persze, az is igaz, ha nem csurran, csöppen,,.. Ha például jövőre meg tudnánk rendezni Yokohamában a szolnoki napokat.,.? Mi újság a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttese, a legmagasabb szakmai minősítésű, „örökös Kiváló Együttes” házatáján. A kérdést Papp Imrének, a városi művelődési központ igazgatójának tettük fel. — Eredményekben gazdag év áll mögöttünk, nagy megméretéseink voltak, szép szakmai sikereket értünk el. Megcáfoltuk a mende-mon- dát, hogy lefelé megy a csillagunk ... — Balzac olyasmit mondott, hogy könnyebb egy éjszakán sziporkázni, mint hosszabb ideig világítani. Az emlékezetes tv-siker talán már „árnyékolja” mindennapjaikat ... — A közönség szeretéte változatlan, bár a fellépéseink száma valamelyest csökkent. Tavaly a külföldi turnékkal együtt közel’ 80előadásunk volt, de talán ríjiég ennél is fontosabbnak tartom, hogy soha ilyen jól nem álltunk utánpótlás tekintetében, mint most. Különben illő is, hogy így legyen, hiszen módszertani központ is vagyunk. — A kiadásaikat hogy bírják fedezni? A „nagycsapaton” kívül húsz pár az „ifi”-ben. húsz az úttörőknél. a kisdobosoknál. .. — Jó gazda módjára fogadunk és fizetünk ki minden forintot. A szövetkezetek .megyei központjai, a megyei és a városi tanács j a nem utolsósorban a Jászság szövetkezetei változatlanul biztosítják számunkra a „tisztes megélhetésünkhöz” szükséges pénzt. Ez összegszerűen nem kevés, s emellett növekvő tényező a saját bevétel. Igyekszünk o'van reprezentatív fellépési lehetőségeket keresni, amelyekből valamicske anyagi hasznunk is van. A nyári néptánc kurzusainkat — a külföldieknek — devizáért tartjuk, különböző tudományos munkát végzünk szakkiadványok, intézetek számára. Azt mondhatom, hogy az együttes fenntartásához szükséges anyagiak — reálérték szerint — azért nem csökkentek, mert ezidáig mindig sikerült újabb | és újabb pénzforrásokra 'találni. — Az idei terveik? — Nem szeretnék előre inni a medve bőrére .. Csendes, de nagyon megfontolt meditáció az új j tiszafüredi könyvtárban: — Ha azt akarjuk, hogy a 30—40 ezer lakosra méretezett könyvtár valamelyest reprezentálja a magyar kultúrát. akkor nem szabad megengednünk, hogy évente 3—4 ezer új kötet alá csúsz- szon a beszerzés. Jelenleg 130 folyóirat előfizetői vagyunk: 15—20—30 éve fejlesztett folyóirat gyűjterjné- nyeink vannak, vétek lenne, ha anyagi gondok miatt megszakadna a folyamat. De más gondunk is van: a [jelenlegi könyvállományunk 2 —3 évnél többet már nem bír ki. Egy-egy kötetre 40— 50 kölcsönzést számíthatunk, s elhasználódott. A 22-es csapdája kísért: minél tióbb az olvasónk, annál inkftbb romolhat a könyvállomá- tár használati díjának emelése nem megoldás. Olvasóink 30—40 százaléka az [önálló kereső, úgy 7—800 ember. Ha 10 forintra emeltjük a könyvtár használati d’jiát, akkor a bevétel 8 ezer forint lesz, ezen úgy 80—[100 könyvet tudnánk vásárolni; ha 20 forint lenne a díj, akkor 160—200 kötetet. Csepp a tengerben, ennyiért nem érdemes szemrehányásoknak kitenni magunkat. Csak a jól prosperáló termelő üzemek segítségére számíthatunk, minden más üres zsebben csak egymás kezét fogdoshatjuk. Nagyon gyorsan végig kell gondolnunk a könyvtárbarátok egyesületének erkölcsi ! és anyagi előnyeit. Tennünk kell valamit, mert a könyvtár tudományos hitelét nem árusíthatjuk ki. Hová is jutnánk? Tudja — ráadásul — mi a szomorú: nem múlik nap, hogy ketten, hárman ne keresnék a Tarzan könyveket — idéztünk Gaál Sándortól. a városi könyvtár vezetőjétől. Vita egy gyári Klubban. Meglehetősen elszabadultak ták az indulatok. „Merkantilistáknak”, „technokratáknak” titulálták egymást a vitapartnerek — illetve — „szép- lelkeknek”. Egyik vélemény: jó lenne ugyan ha több pénz jutna „kultúrára”, de azért nem juthat, mert másra kell minden forint. Replika: kultúra, közművelődés nélkül nem lehet eredményes a reform. — Keressetek ponzorokat, akik pénzt adnak! — biztatták a „merkantilisták” a „széplelkeket". — Oh, igen, ezt ismerjük. Sok-sok sovány ember fej néhány beteg kecskét! A vállalatoknak már elegük van a ku- nyerálókból. Csak a tények lehetnek döntőbírák. S az is tény, hogy nagyon sok helyen felismerték a „segíts magadon az isten is megsegít” jelképes elvét. Kása Erzsébet, a karcagi Déryné Művelődési Központ igazgatója: — A lapjuk is hírül adta, hogy képző- és iparművészeti alkotások árusítására bemutatótermet alakítottunk ki. Ügy vélem, mindenki jól jár: a közönség és a művész is, de mi is, hiszen 20 százalékkal részesedünk a bevételből. Létrehoztuk az információs irodánkat is. Hogy ez mivel foglalkozik? Mindennel, ami Karcagon hiányzik. Hirdet, szervez, beszerez stb. Űj formában és tartalommal jelenik meg a műsorfüzetünk, ebben a város lakosságát érdeklő hírek, tudósítások, közlemények is lesznek, persze hirdetések is, úgyhogy ez is jelentős bevételi forrás lehet. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy abszolút ösz- szegben a művelődési központnak nyújtott állami támogatást egy fillérrel sem csökkentették. Nem vádolhatja senki hálátlansággal a Kevi Kört, de amikor néhány évvel ezelőtt látták, hogy milyen üres a művelődési ház zsebe, a helyi Vörös Csillag Tsz „oltalmába ajánlották magukat”. Az új mecénásban nem csalódtak. A Jó- zsa utcában önálló alkotóháza van a körnek. Illetve eddig csak egy ..félháza” volt. de napjainkban az ikerházból kiköltözik a lakó, mert a tanács lakást biztosított' számára, annak érdekében, hogy a termelő- szövetkezet az egész épületet a kultúrának adhassa. Az épület egyik szárnyán állandó galériát létesítenek. A recept jól bevált: néhány hétre, hónapra meghívnak a városba ismert művészeket, akik az ott készült festményeikből, szobraikból egyet- egyet nyilván a Kevi Galériának ajándékoznak. Más tervek is érnek Keviben. Juhász Istvánnal, a kör vezetőjével abban is messzemenően egyetértettünk, hogy a Fúlta testvérek alkotásait bemutató — a nevüket viselő — múzeum hírverése — igen gyenge, a látvány idegenforgalmi felhasználása messze elmarad a műkincsek értéke mögött. — Dr. Györffy Lajos, a Finta hagyaték Túrkevére gyűjtésének szorgalmazója, a művészi hagyaték első ápolója mutatott nekem jó tizen évvel ezelőtt egy levelet, amelyet Amerikából küldött hozzá Finta Sándor, amelyben kisplasztikáinak sokszorosítási jogát szülővárosának ajándékozta ... — Mi elsősorban a csont- faragványok műgyantából készülő sokszorosítására gondoltunk. Hozzáteszem: Finta egyéb kisplasztikáinak gipszformái is Túrkevén vannak, szilikongumi segítségével a gipszformák sérülése nélkül lehetne másolatokat készíteni. A Kevi Kör öntőműhelyében minden különösebb beruházás nélkül tudnánk ezeket a szobrokat sokszorosítani. — Izsó Miklós figuráit a sokszorosítás révén ismerte meg az egész nemzet. A Finta-hagyaték — egy kis túlzással — Túrkevére rejtett kincsünk... — Megpróbáljuk . .. Tiszai Lajos
