Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-25 / 47. szám

1988. FEBRUÁR 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Rövid ideje adták át Jászberényben a Kossuth Tsz ételbárját, máris közkedvelt lett a lakosság körében. Jelenleg naponta mintegy 200 az előfizetők száma, de azok sem maradnak éhen, akik ebédjegy nélkül térnek be az új étkezdébe. (Fotó: Nagy Zsolt) Kunszentmártoni takarékszövetkezet (Tudósítónktól) Lezárult a Kunszentmár- iton és Vidéke Takarékszö­vetkezet részközgyűléseinek sorozata. Érdekeltségi te­rületükön 47 részközgyűlé­sen számolt be az igazgató­ság és az intézőbizottság a 15 ezres tagságnak. öt év alatt csaknem 3 ezerrel nőtt a taglétszám, javult, 1 millió 854 ezer­ről 9 millió 568 ezer forint­ra emelkedett a részjegyál­lomány. A szövetkezetnél kezelt lakossági betét ösz- szege 330 millió forint, 150 millió a kihelyezett kölcsön. Fő célkitűzésük, hogy az idén és jövőre minden meg­kezdett beruházást befejez­zenek — Tiszasason, Mező­túron —. Kunszentmárton- ban pedig rövidesen meg­kezdik és 1989-ben fejezik be új üzletházuk és fölötte 10 lakás építését.. Szolgálta­tásaik bővítését, és azok színvonalának fejlesztését, a dolgozók élet- és munka- körülményeinek javítását is közeli feladatként határoz­ták meg. Mivel az ötéves választási ciklus lejárt, ezek a fórumok eltérnek az évenként szoká­sos részközgyűlésektől, hi­szen új küldötteket válasz­tottak, akik a február 27-én esedékes küldöttközgyűlé­sen képviselik majd a nagy létszámú tagságot. Bandi, a kíváncsi hentes Sörös András sűrűn „kém­kedik”. Ha most valaki arra gondol, hogy a 24 éves abo- nyi fiatalember valamilyen klasszikus hírszerző tevé­kenységet végez, nagyon té­ved. Bandit csak egyetlen dolog érdekeli: a hús- és hentesüzletek, szakboltok, árukínálata. Ezért, bejáró lévén, munkakezdés előtt — mivel neki kell a vonat­hoz igazodnia — mindig akad annyi ideje, hogy be­kukkantson néhány hasonló szolnoki üzletbe: mit csinál, hogyan kínálja áruit a kon­kurencia. Ugyanis az ő be­csületes hivatása is hentes és mészáros, vagy ahogyan manapság nevezik: húsfel­dolgozó szakmunkás. Ez az első munkahelye: 1982. májusa óta Slzolnokon, az Aranykanna ABC hús­részlegén keresi a kenyerét. Ma már elismert szakember, aki esetenként tanfolyamo­kat tart a henteseknek. Azt vallja, az áremelések után vissza kell .csalogatni a vá­sárlókat. Éppen ezért az az elve, hogy szépen, mutató­sán kell kirakni a portékát, hogy kellesse magát. Ne le­gyen vizes a tálca, azután az se mindegy, hogy mikép­pen szedik szét, darabolják a húst. András egyébként már nős, két kisfiú boldog édes­apja. A családja most a szü­leinél húzza meg magát, de már tető alá került a háza, és nagyon reméli, hogy nvár végére, ősz eleiére negyed­magával a sajátjába költöz­het. Szerinte a jó kiszolgálás­nak, kereskedésnek bárki által megtanulható „titka” van. Jó szó meg türelem kell a vevőhöz, mondja, hiszen ahány betérő, vásárló annyi­féle óhaj. Van, aki zsíros árut kér, a másik egy gramm zsír nélkül, és akkor sem mondja, hogy talán rendezvényt tetszik otthon tartani, ha egy idős asszony néhány deka húst vesz. Gyors a keze: az angol gyártmányú szeletelő- és a japán csontozókése olyan akár a beretva. Nem szereti, ha ezekkel a félelmetes szer­számokkal csak reszelni le­het és az ártatlan nyiszálja, szakítja a húst.. Olyan a természete, hogy őt valahogy mindenki ked­veli a boltban: vezetők, vá­sárlók. kollégák. Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg: cigány, és ő büszke erre.. Meg arra is. hogy olyan famíliából érkezett, ahol az apa, sőt a nagyapa is szakmunkás volt. Ezt szeretné folytatni majd a fiaival is. Mindegy, mondta, milyen pályát választanak, csak szakma legyen a ke­zükben, meg dolgozni sze­ressenek. Mert akkor min­dig és mindenhol megbe­csülik az embert, amit ő is érez immár hatodik éve, amióta a szakmáját végzi. D. Sz. M. Fotó: Mészáros Egyenlően részesednek Nyereségérdekeltség a művelődés házában Ügy növelték tavaly bevé- teles rendezvényeik számát Jászszentandráson a műve­lődési ház dolgozói, hogy a 263 ezer 394 forintos bevé­teli terv teljesítése során 67 ezer 716 forint tiszta nyere­séget értek el — állapította meg a helyi tanács végre­hajtó bizottsága. Egyúttal megbízta a vb-titkárt, hogy dolgozzon ki ösztönzési for­mát a művelődési intézmény számára erre az évre. A vb által elfogadott ha­tározat értelmében 200 ezer forint bevételért a nye­reség 5; 201±300 ezer forint között már 8, míg 300 ezer forint felett a nyereség 12 százaléka illeti meg az in­tézmény vezetőjét és közmű­velődési előadóját, akik az összegből egyenlő arányban részesednek. Természetesen, ha a jól végzett munka el­lenére sem érik el a kitű­zött eredményeket, a ré­szesedés megállapítása a végrehajtó bizottság hatás­körébe tartozik. Kisújszállási recept: Segíts magadon Ez a város az otthonunk Kisújszálláson az elmúlt esztendőben ötvenmillió fo­rintnál is többet mutathat­nak föl a gyarapodás érté­keként. Jelent ez gázveze­ték-bővítést lakossági hoz­zájárulással és tanácsi fo­rintból, útépítést, járdákat, az ivóvíz vezetékeit. Hat­száz négyzetméternyi üzlet­ház épült, amit a napokban már be is népesíthetnek a vásárlók, de hozzájárultak telekkel és forinttal is az otthonteremtéshez. Félszáz millió ínséges időkben? Nem csekély dolog egy ekkora városban. Mint a tanácsel­nök nem is titkolja: — Soha ennyit még nem fejlődött a története során Kisújszállás, mint éppen az elmúlt évben — mutatja a listát Ponyokai Bálint. Minden forint számít Mint mondja, a városi be­ruházások, fölújítások leg­főbb gazdája a helyi Vas-, Fa- és Építőipari Szövetke­zet. Nem csupán vállalja, de jó minőségben és főként ha­táridőre (néha még koráb­ban is!) elvégzik a tenniva­lókat. Ez már egyfajta biz­tonságot is ad a tervek ké­szítésekor, kétségtelenül. Eb­ben az ötéves tervben pedig évente egymillió forintot ad­nak át érdekeltségi alapjuk­ból a város fejlesztésére. Ahogy a beszélgetésekből kiderül, Kisújszálláson nincs bővében a tehetősebb ipari üzemeknek, s akad olyan cég is, amelyiknek itt csak egy-egy üzeme van, a köz­pont esetleg Szolnokon vagy Budapesten található. Első­sorban tehát a helyi erőkre számíthatnak — azaz önma­gukra. És meg is teszik. Nem véletlen, hogy a tanács és az üzemek együttműkö­dési megállapodásokat köt­nek. Nem a papír a fontos ebben, hanem a tény maga: ki-ki ereje szerint forintok­kal járul hozzá a lakóhely kényelmesebbé tételéhez. Csak példaként említem a Nagykun Termelőszövetke­zetet. Nekik másfél millió forintjuk kerül az évtized végéig a közös kasszába. A KUNSZÖV egymilliót aján­lott föl. Ezek csak a na­gyobb összegek, de minden forint számít. Arra a kérdésre, hogy mi­ért adnak a nem éppen bő­séges forintokból a város fejlesztésére, az építőipari szövetkezet főkönyvelője. Kissné Hernádi Katalin így válaszolt: — Mert Kisújszálláson élünk, ez a város az ottho­nunk. Nem mindegy, hogyan élünk. Adunk, amíg adha­tunk. — Mit kapnak cserébe? — A gyerekeink szép is­kolát, kényelmes óvodát, mi, itt élők mindannyian járha­tó utakat, gázvezetéket, ivó­vizet. És ebben benne van a vá­ros. a közösség pénze is. Nem állítom, hogy ezt min­denki így érzi, de az emle­getett forintok átadásában nem egy-egy gazdasági egy­ség vezetője dönt, hanem az ottani kisebb közösség. így nem csupán gyanú, hogy kisújszállásinak lenni több,, mint egy bejegyzés a sze­mélyi igazolványban. Kovács Ferenc, a Nagykun Termelőszövetkezet csöndes szavú elnöke az öreg iroda­épületben így gondolkodik hangosan: — Sokat várnak a terme­lőszövetkezettől, hiszen megkeresnek bennüket kü­lönféle szervezetek, iskolák, intézmények: segítsünk eb- ben-abban. Csak egy autó­busz. csak néhány forint. Mindenkinek szüksége van valamilyen segítségre, ná­lunk viszont sok kis segít­ség gyülekezik össze, s az már mértéken fölüli teher. — Mégis adtak a városfej­lesztésre! — És adunk is. Nem túl­ságosan sokat, a költségve­téshez képest, ez igaz. De ha mindenki ad. akkor ez a ke­vés már tekintélyes summa! Személyes lelemény Sokszor nem is valódi forintról van szó. A város útjainak kétharmadán tisz­tességgel járhatni, ám a kül­ső területeken még sok a tennivaló. Ott a termelőszö­vetkezet munkagépei se­rénykednek évről évre. Ki­vágják az útalap tükrét, szállítják a zúzott követ, ha arra van szükség aztán, csökkentheti a kiadásokat a személyes lelemény is. — Mindig szűkült a köz­ponti támogatás. — állapít­ja meg a tanácselnök, Po­nyokai Bálint —, kevesebb lett a céltámogatás, meg- csapant a fejkvóta. Meg nem állhattunk, nem szegényed­hettünk tovább. Nem kérdeztem, de sej­tem, hogy köze van az el­nöknek ahhoz, ahogyan „kiszagolják”, hol is lesz vasúti pályafölújítás. Jelent­keznek a fölösleges zúzott kőért, mert az jó útalapnak. És főként olcsó! Látva más települések ne­hezebben mozdulását, kár volna hallgatnom arról, hogy a tanács elnökének és munkatársainak jó kapcso­latait éreztem a városban lévő munkahelyek vezetői­vel. A „cégek” vezetői jól ismerték a város gondjait, tájékozottak a lakóhely ügyeiben — ez talán a leg­fontosabb a megnyerésük­höz is. Ahogyan egymás között cserélik a sokat em­legetett információkat, hasz­nos lehet másutt is. Mert a gazdálkodó egységek is for­dulhatnak a tanácshoz, ha a szükség úgy hozza. Az em­lített termelőszövetkezet pél­dául gázvezetéket kért — a tarifa szerinti pénzért — jövendő épületéhez. Meg­kapták. Az már a környéken lakók szerencséje, hogy így ők is ráköthetnek arra. A szűkebb közösség érdeke, lám, megfér a nagyobbé meliett. Ehhez nem kellett más, mint egymás kölcsönös tájékoztatása. Ez pedig — nem pénz kérdése. Segíteni csak az tud, aki tudja, mi­ben segíthet... Még akkor is, ha azt a pénzt másra is költhetnénk. Mint a KUNSZÖV. Somlyai Árpádné, a ruházati szövet­kezet elnökasszonya így be­szélt : — Költhetnénk korszerűbb gépekre is, persze. De vajon fölösleges beruházás-e, ha a dolgozóink komfortosabban érzik itt magukat? Kellene ezt magyarázni? A jobb közérzet nagyon könnyen válhat termelőerő­vé. Jobban akarnak élni Nem kevesebb az sem, amit mostanában akarnak megvalósítani — többek kö­zött. A telefon ügyéről van szó. Ebben a körzetben egy híján százhatvanmillió fo­rintba kerül majd a cross­bar-rendszer. A város hu­szonegymillióval részese. Az üzemek, vállalatok már fize­tik is a vállalt részt. Két év múlva itt — bizonyosan — nem lesz gond a telefonálás. Olyan ez, mint a gázveze­ték. Mindenkinek pénzbe kerül, mégsem tudják az igényeket a kellő mértékben kielégíteni. Nem a városon múlik. Nincs annyi beren­dezés, alkatrész, amennyire szükség volna. Ez csupán adalék ahhoz, amit megérteni akartam Kisújszálláson. Hogy miért is haladhatnak akkora lép­tekkel, mint amekkorával haladnak. Mert jobban akarnak élni, és mert tesz­nek is érte. Ki-ki a maga posztján, ki-ki a maga lehe­tőségei szerint. Nem várnak senkire. Maguk cseleksze­nek. Hortobágyi Zoltán Menni vagy nem menni... A két öreg a szomszédos négyes ülé­sen üldögélt. A Keletiben szálltak fel, és a későn jövők még javában szállin­góztak, amikor ők már szóba is ele­gyedtek egymással. Az idősebbet úgy nyolcvannak néztem, a másik félúton lehetett valahol a hatvan és a hetven között. A hidat a szokásos kérdés jelentette: — Messzire...? — Az idősebb kérdez­te, szikár, falusi bácsika, sötét öltöny­ben, nyakig felgombolt ingben. Ünnep­lőben. A másik városi embernek látszott. Félcipő volt rajta, vasalt nadrág, és nyakkendőt is kötött. Eleinte kissé kel­letlenül válaszolgatott. Az útitársát azonban ez láthatóan nem nagyon ked­vetlenítette el. Hamarosan a félcipős is „felenge­dett”, és kiderült, hogy mindketten Bé­késcsabára mennek. A fiatalabb a me­gyeszékhelyen él, társa viszont egy vá­rosközeli faluban. — A fiamnál voltam Pesten — mondta az öreg. — Már második hete vagyok fent, haza kell nézni egy ki­csit. hogy boldogul otthon a mama ... Látva az útiitársa arcán megéledő ér­deklődést, tovább folytatta: — Mondja a fiam, hogy költözzünk már fel hoz­zájuk ... De az asszony nem akar . . . Pedig... állandóan mondja a gyerek. — Igaza van az asszonynak! — vá­gott közbe indulattal a másik. — Nem szabad! Abból csak a baj, a kellemet­lenség lesz. A kis öreg felkapta a fejét, látszott, hogy nem ezt várta. Várt ugyan szót, de megerősítést. Remélte titkon, hogy a másik majd a költözést helyesli. — Én is így csináltam — hallottam újra a fiatalabb hangját —, de meg is bántam, hogy ilyen bolond voltam. En­gem Csabára hívtak a fiamék, és hall­gattam rájuk. Nem kellett volna! El­kótyavetyéltem a házamat, odahagytam a barátokat, szomszédokat. Itt meg ... csak a veszekedés van állandóan ... Elhallgatott. Talán úgy érezte, hogy már így is túl sokat mondott. Többet, mint kellett volna. A visszagyűrt gon­dolatai legalább olyan kézzelfogható­an keringtek körülöttünk a kupéban, mint a kimondottak. Ezeket is érzékel­vén a költözni kívánó kis öreg. szinte ijedten köszörülte meg a torkát: — Hm... Nem tudjuk még, hogy le­gyen ... Nagyon gondolkozunk rajta ... Lopva rájuk pillantottam. A városi ember kifelé bámult az ablakon, vala­hová messzire időben is, míg a társa a csizmája orrát szemlélgette a szemé­be húzott kucsma alól, amit még a fű­tött kocsiban sem vett le a fejéről. — Azt mondja a fiam — mondta a bácsika —, hogy egyelőre még ne ad­juk el otthon a házat. Telente költöz­zünk fel hozzájuk, nyárra meg, ha aka­runk. menjünk haza. Ha aztán meg­szoktuk a helyet, és úgy gondoljuk, ak­kor végleg is jöhetnénk. Láthatja ... jó gyerek a fiam ... Halkan, elgondolkozva beszélt, legin­kább csak magának sorakoztatva fel az érveket újra, pro és kontra. Érződött, hogy számtalanszor átrágta már magát ezeken a kérdéseken, és álmatlan éj­szakák sora nehezíti a döntést. — Jó gyerek, jó gyerek... — mor- rant a másik. — Az enyém is jó volt, elhiheti. Mégsem sikerült együtt az életünk. Slzaporodnak a bajok, veszeke­dések. De most már hová menjek? Fel­égettem magam mögött minden hidat. — Mivel foglalkozik a fia? — kér­dezte kisvártatva a városi, elárulva ez­zel a kíváncsiságát. — Mérnök! Egy élet büszkesége, az egyszerű szü­lő minden őszinte öröme benne sűrű­södött ebben az egyetlen kimondott szóban. Ilyen hangsúllyal már csak a falusi öregek tudják kiejteni ezt a szót: mérnök. Áhítattal, megnyugvással és elégedetten. Újból hallgattak egy sort. Mindket­ten a saját csendjüket élték, saját gon­dolataikkal keretezték a vonat ablaka előtt elrohanó képeket. — Tudja... — szólalt meg újra az öregebbik — harmadik éve fordultak termőre itthon az új telepítésű gyü­mölcsfáim ... A szőlőm is fiatal... Bár mi is azok lennénk még ... Lassan a képzeletbeli mérleg másik serpenyője is betelt. A szomszédok ke­rültek arra, akikkel ötven esztendeje élnek már békességben egymás mel­lett, a falu, ahol csupa „jó emberük” él, és sok-sok apróság is. Szolnokhoz közeledtünk. Miközben szedelőzködtem, oldalt sandítottam az előbbi beszélgetőkre. A fiatalabb nyi­tott szemmel üldögélt, a kis öreget vi­szont elnyomta a buzgóság. Vajon miről álmodott? A falusi ház­ról és az éppen termőre fordult fákról, vagy egy pesti kis szobáról, s az uno­kák nyüzsgéséről? Kívánom, hogy si­kerüljön megálmodnia a jó megoldást. L. Murányi László Háromezer új tag

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents