Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

8 Irodalom» művészet 1988. FEBRUÁR 20. zeretem New Yorkot. Azért tartom érdemesnek elöljá­róban kijelenteni, mert New York-i bennszülöttektől és beván­doroltaktól sűrűn hallom az el­lenkezőjét, többnyire ilyen fogal­mazásban: — Gyűlölöm New Yorkot! — De olyankor meglepe­tésszerűen, a városért rajongókkal is találkozni. Ez utóbbiakhoz tar­tozom. Hiszen oly lenyűgözően nagy és szépséges! Mennyi szín épületeken, kirakatban, emberein. Mily sok ellentmondás! Vakító réz és makulátlan márvány a Metropolitan Operában és a ha­sonló nevű múzeumban; sehol el- hullajtott belépőjegy, csokoládé ezüstpapír burkolata, sem cigaret­tacsutka, sem porszem, és mennyi szenny az utcán! A járókelők ön­feledten elhajigálják a fölösleges papírt, mondjuk, a New York- Times vasárnapi, két kilogramm súlyú, átlapozott példányát, üve­get, fémet, műanyagot, bútort és szőnyeget a járdára és az úttestre. Kerülgetem a magasra felgyülem­lett hulladékot, álmélkodásom me­rő elismerés. Ez igen. Emberek, akiket nem dresszíroztak gyerek­korukban, hogy ez illik, ez illet­len, állj egyenesen, ülj egyenesen, járműveken idősebbeknek, gyer­mekes anyáknak add át az ülőhe­lyedet, jobb kezedben a kés, bal zedben a villa — a késsel csak fölszeletelik a húst, összekeverik a vegyes és ízletes garnírunggal azután már csak a villát használ­ják. Milyen praktikus. Szeretem a New York-i kék égboltot, amelyet percenként át­szel egy valamerre induló vagy va­lahonnan érkező repülőgép. Hosz- szasan követhetem a gépek vo­nulását, mert a Morningside Dri- ve-on sétálok. Kutyatulajdonosok sétánya, s a környéken sok a ku­tya. Egy hajdanvolt gyep sávja húzódik a járda mentén, ezt hasz­nálják a jól idomított kutyák, mint azt friss és több évtizede aszalódó nyomok tömény egysége jelzi. Na persze, vannak kevésbé , jól szoktatott ebek is, úgyhogy ajánlatos a repülőgépek vonulata helyett a lábunk elé nézni. A sé­tány jobb oldalán előkelő külse­jű, szigorúan zárt épületek, a kö­zeli Columbia egyetem tulajdoná­ban. Némely lakást az egyetem tanárai, alkalmazottai foglalnak el, a többit az élelmes Columbia bérbe adja borsos áron. A bal ol­dali sétaút korlátján túl merede­ken lefelé lejt a domboldal, fás, bokros terület a Morningside park, ahová ember jószántából még nem tette be a lábát. A vadon burjánzó növényzet kiváló szál­lás és leshely. A mélyben a park előtt megáll egy-egy gépkocsi, tu­lajdonosa kiteszi elöregedett ku­tyáját, és továbbrobog. A kutyák egy ideig ott senyvednek, halód­nak. Élelmezésükről jótét öreg lelkek gondoskodnak: a lépcső al­jában csinos kis csomagok, cson- tocska, kis húsmaradék, ez meg az. A kutya eléldegél, míg van benne szusz, azután kimúlik csöndben, öregesen, ahogy meg van írva. New Yorkban élő bátyámnak is volt egy kis öreg kutyája. A sző­rét hullajtó, vénecske állat kény­telen volt föladni estétől reggelig kényesen megőrzött szobatisztasá­gát. Az agg puli szemmel látható­lag restellte gyöngeségét, ezért bátyám éjféltájt még levitte a Morningside-ra. Utána karosszé­kében összegömbölyödött a ku­tya, fejét lesunyta, s alulról pis­logva kereste gazdája tekinteté­ben a rosszallást. Szégyenkezett, búsult szegény. Egyszóval bátyám úgy éjféltájt levezette pórázra fűzött kutyáját a sétányra. Sem közel — az utcá­ban —, sem távolabb — az Ams­terdam Avenue-n —, sehol te­remtett lélek, s kísértetiesen ki­halt a sétány, domboldalán bal- jóslatúan suhogó fáival, bozonto­sán áttekinthetetlen bokraival. Egyszer mégis emberi alak köze­lített, fekete fiatalember, és hatá­rozott rövidséggel pénzt köve­telt. Bátyám mentegetőzött: — A kutyámat sétáltatom, nem hoztam magammal a tárcámat. — S hozzátette, látva az ifjú csaló­dottságát: — Valami apró van a zsebemben. . . — Mutassa. Három ..quarter" volt, hetven­öt cent. A fiatalember zsebre vágta, két ujját sapkájához érint­ve távozott. Másnap ismét éjféli sétáját tartotta gazda és kutya, akkor egy rendőr jött át a túl­oldalról. — Miért járkál itt uram? — A kutyámat sétáltatom. — Hát errefelé nem biztonsá­gos. Bátyám legyintett. Nincs sem­mi baj. Tegnap is egy ifjú fekete ember... A rendőr azt mondta: — Menjen haza, uram. Hát ez a Morningside — éjjel. Nekem délelőtti sétahelyem. Ti­zenegy óra tájt indulok, kezem­ben bot és kézitáska, szóra sem érdemes vagyonommal. Megyek a kissé emelkedő utcákon, a vége felé tizenhat emeletes épület előtt egyenruhás, joviális külsejű „do­orman”, gondolom, portás a ma­gyar megfelelője. Második napon köszönt, a harmadik alkalommal megkérdezi, milyen nemzetiségű vagyok. Angolul nem tudok, de ezt megértem és mondom: — Hungarian. — A doorman elis­merően bólint, fölemelő tudat le­het magyarnak lenne, s jó időre van min töprengenie: ugyan, hol lehet az az ország, ahol magya­rok élnek? Én meg törhetem a fejemet, mi az, ami elárulja, hogy messziről jöttem? A frizurám? A ruhám? Á, nagyjából olyan, mint az ottani öregasszonyoké. Van bennem valami, amit én nem, de ők észlelnek, mert nem csupán a tizenhat emeletes épület portása vesz rólam tudomást. Thury Zsuzsa: Sétálok A kissé emelkedő utca végén a Morningside Drive. Megyek, men- degélek, botommal elegánsan, alig érintve az aszfaltot, s a túloldalon áll a rendőr. Megnéz, valószínűleg azért, mert közel és távol én va­gyok az egyetlen járókelő. Másod­nap mosolyog, harmadnap köszön. Én is mosolygok, szívélyesen bó­lintok a szintén joviális külsejű fekete ember felé. Elérkezem a 110-es utcáig. Itt ellenkező irány­ban emelkedő, hangulatos mel­lékutca. A kapuk előtt kirakva a műanyag záskokba zsúfolt házi hulladék, a zsákok egy része ki­pukkan, a szemét ellepi a járdát, a kép változatos, a sétány friss levegője után a bűz nyomasztó. Szerencsére rövid a táv, s már a Broadway-n vagyok. Átkelek a túloldalra — utam célja a Wool- worth áruház. Az áruházak között a Wool- worth kevéssé előkelő helyet fog­lal el, s ez a broadway-i az egyik legjelentéktelenebb Woolworth áruház. Nagy kirakataiban gye­rekjáték, mosószerek, golyóstoli és színes ceruza, mindenből a leg­olcsóbb fajta. New Yorkban élő családtagjaim szüntelen ádáz gú­nyolódásával mit sem törődve be­lépek. Egyike vagyok a jókora he­lyiség négy-öt látogatójának, akik inkább csak sétálnak, nézelődnek. Eladót nem láttam még, a pénz­tárakban ülő alkalmazottak szá­molnak, hajtogatnak, csomagol­nak, ráérősen. Jobb oldalt a női fehérnemű s ruhaféle, zsebkendő, harisnyanadrág, pongyola. Olcsó, csinos holmi, és én megszédültén hajigálok mindenfélét a magam előtt tolt kis kocsiba. Nem állok ellen a kölnivíznek, szappanok­nak, s kissé riadtan látom, hogyan telik meg a kocsim. A pénztáros­nő blokkol, és árumat papirtasak- ba rendezi, a tasak itt is, másutt is akár kövek szállítására is al­kalmas, és mindenütt megkapja a vevő. még egy kisebbfajta sárga­dinnyéhez is: New Yorkban nem láttam bevásárlószatyros nőt. Az utcán, ahol az imént fölfelé mentem, most lefelé lépkedtek az Amsterdam Avenue-ig. a 11-es autóbusz az utcánkig szállít. Ha könvebb a csomagom, gyalog me­gyek. mert a hetvenöt centért, amibe a rövid utazás kerül, más­nap valami egészen príma dolgot vásárolhatok a Woolworth áru­házban. Ezért inkább hazafelé is gyalogolok a szép és bűnös Mor­ningside Drive-on. déli napusütés- ben. s inkább az alanti titokzatos parkot nézem, vagy a fejem fölött a repülőgépek húzását, mint a hajdan fűmaggal bevetett sávot, amit ősidők óta birtokolnak a ku­tyák. De a hosszadalmas bevezető után azt készülök elmondani, hogy a doorman és a fekete rend­őr felületes ismeretsége után meg- hitebb barátságot is kötöttem a Morningside Drive-on; s a szépen induló kapcsolatnak szomorú vé­gét. A kihalt sétány egyik padján sötét bőrű fiatal férfi ült elnyúj­tott lábbal a semmibe merengve, rólam nem vett tudomást. Ez csu­pán a látszat volt. Mert másnap ismerősként két ujját a sapkájá­hoz érintette. Néhány napig autó­buszon utaztam hazafelé, mert az áruházban a szokottnál is ellen- állhatatlanabbul ragadott el a vá­sárlási szenvedély, súlyos volt a csomagom. Azután megróttam ma­gam, hetvenöt cent kidobott pénz. Legközelebb ismét csomaggal bak­tattam hazafelé, gyalog a Mor­ningside Drive-on. A kellemes külsejű, farmernadrágos hosszú lábú ifjú néger ült a maga válasz­totta pádon, s én fáradtan mérle­geltem, messze van-e a legköze­lebbi ülőhely. A fekete fiú a pad szélére húzódott, mintegy barát­ságosan maga mellé invitálva. Le­ültem, jókorákat fújtattam. Meg­kérdezte, milyen náció tagja va­gyok. — Hungarian — feleltem egyi­kével a kevés szónak, amely több­szöri New York-i tartózkodásom alatt rám ragadt. Találós kérdést játszottunk. Észak? Nem. Dél? Nem. Nyugat? Az arcán láttam a bizonytalansá­got, mi is lehet nyugaton, New Yorkon túl; megmondtam, hogy Európából jöttem. — A, Europe! French! Értem, értem ... Minek kíséreljem meg felvilá­gosítani tévedéséről, hiszen fran- ciaságom miatt nincs okom restel­kedni. S miután így elbeszélget­tünk, megragadtam papírtasako- mat, és kecsesen elbicegtem. Az én barátom bizonyára érdek­lődött valamelyik nagy tudomá- nyú ismerősénél, hogy miféle nép az az európai, francia, a felvilágo­sítás kedvező lehetett, mert né­hány nap után széles gesztussal mutatott helyet maga mellett. Be­szélgettünk. A hosszú fiú nagy mondókába kezdett, s mikor a hangsúlyából kérdést éreztem, saj­nálkozva mondtam: — I don’t speak English. Nem vette tudomásul az ilyen bolond beszédet, nincs ember a világon, aki ne tudna angolul. Folytatta a nyilván vidám törté­netet, mert olykor a pad támlájá­ra csapott, máskor a térdére, s nevetet, majd elkomolyodva va­lami nagyon érdekes dolgot ma­gyarázott. Hol messzire nézett, hol hirtelen rám, jól megnyomva egy-egy szót, én bólintottam: — Yes . .. úgy van . .. bizony, bi­zony. — Azután könnyed sóhaj­jal mint aki csupán kényszerből fejezi be az érdekes és tanulságos beszélgetést, a tasakom után nyúl­tam. Ugyanakkor ő is. Megragad­ta a papírzsákot, gavalléros kéz­mozdulattal jelezte, hogy nem en­gedheti cipekedni az előkelő fran­cia hölgyet, s jött mellettem. Közeledtünk a házhoz, amely­ben bátyám lakik, s enyhe szoron­gást éreztem. Talán nem okos do­log az idegennel közölni a lakcí­memet. Bár nem tartozom a fé­lénk és gyanakvó emberek közé, annyi mindent beszélnek ... A fia­tal fekete ember nagyon rokon­szenves, kitűnő elbeszélő, mégis . . . A mienkkel szomszédos ház ka­puja előtt azt mondtam. — Thank you — és nyúltam a táskám után. em, nem, mondta, majd ő, s ekkor ketten kétfelé húztuk a zacskót. Ismét mondtam, még nyomatékosabban: — Thank you very much! — s jókorát rán­tottam az elszakíthatatlan papír- tasakon. amire büszke lehet az amerikai ipar. A fiú két ujját a sapkájához érintette, és visszafor­dult. Másnap lábát előrenyújtva, merengőn ült a padján. Jó előre mosolyogtam a kedves ismerősre, s melléje érve bólintottam is. ö a semmibe nézett, magányosan, s én mintha levegő volnék. Megsértődött. Szepesi Attila: A madonnaszobrász térdelj a hideg kőhöz és hallgasd míg feldobog mélyén a rejtező zene mint távol ködön át a sípok lantok hegedök szélbe-íft dallama hallgasd ahogy a cantus firmus kizeng a föld alól s kik rejteheznek ott kik jártak egykor itt e fák alatt mert ők a visszavált őzök most megszólítanak sorsuk vésőd és kalapácsod mind általad lélegzenek egy asszony és egy gyermek arca összegyű jti mosolyuk a kjésö sugarat mint hegyélen a szélcibált fenyő s minek firtatnád hányán lesznek egyből támadt két személy tanítsd meg újra szállni őket mert súlyosak és mozdulatlanok formáld az ujjak szirmait a vállak ívét el ne vétsd foszlik kezed nyomán a kő a hajfonatok benne élnek elfeledt táncok folytatódnak az éji tücsökmuzsikában míg a szempár megszületik s tükörképe a másik szempár egy asszonyé s egy csecsemőé ismerted őket valaha húnyt szemükből a mécsvilág iker-arcukra lecsordul lásd szikla volt emelkedik most lélekkel a kő Rakovszky Zsuzsa: Dal Nem adtad semmi áron ma már ingyen se kell idő fogytán az éhség magát fogyasztja el A polcokon ha mézre ha hűlt helyére lel ha így ha úgy az éhség magát emészti fel Időnk majd evvel-avval mi haszna megterít telhetett volna jobban ha rosszul is telik Hiányával betelten tegyem most már hova kellett hiába kellett most már ugyan soha Manézs Gráber kikászálódott a teher­autó vezetőfülkéjéből. Nehézke­sen a földre ugrott, aztán szétné­zett a faluszéli futballpályán. De­rekát nyomogatta. Hosszú volt az út. Bezzeg régen... Hajjaj! Bécs, München, Milánó! Micsoda nagy szám volt ő, meg Evelyn a trapé­zon! Huszonöt éve rajta kívül ta­lán még senki sem tudta a két és fél szaltót odafent. Hol van már Evelyn, hol a Busch cirkusz, hol a sokféle szerződés? Ez a futballpá- lya van. Langyos a szél, ahogy a sorban álló nyárfák hullott levele­it átsöpörte a lakókocsi kerekei között, de már így délután felé érezni, elmúlt a nyár, végérvé­nyesen. Megint egy nyár. Gráber intett a traktorosnak, lehet kiszállni. A Volga most ka­nyarodott be a falu felől. Ez azt jelenti, kint vannak a plakátok. Mégiscsak becsületesek az embe­rek. Két napja egy százast adott annak a fiatal kölyöknek, aki megígérte, kiragasztja az Orient cirkusz érkezését. Ez is. Orient. Hiába írta le annak a tökéletlen nyomdásznak a helyes szöveget. Orient helyett mégis Orinet lett belőle. Mit lehetett csinálni? In­dult a szezon, elhozta a plakáto­kat így, rosszul nyomtatva. Mindegy. A traktoros már serénykedett. A nyáron csapódott hozzájuk, ami­kor Bélus megnősült és egyik nap­ról a másikra otthagyta a társu­latot. A Bélus, a mosolyával. Es­te belépett a lakókocsiba: — Na, Gráber tata, én elme­gyek. Most. Az asszony parancsa, nincs mit tenni ellene — nevetett sűrű fekete bajusza alól. Lát­szott rajta, nem nagyon bánja. Gráber kezet fogott vele, jó gye­rek volt a Bélus. Amikor elszegő­dött, még a csontjai is zörögtek. Aztán megtanult a késekkel bán- r\i, kutyát idomított, de ha kel­lett, még a póni kát is lecsutakol­ta. Szerette a szabad életet, szé­pen kikerekedett, és mégis. így van ez. A délutáni sárga fényben min­denki munkához látott. Két óra múlva állt a sátor, kicsapták a két pónit, levették a majom ket­recéről a takaródeszkát. — Pierr, kérem — nyomta meg a szó végét Gráber — üljön le je­gyeket árulni. A traktoros bólintott. Végül is készen vannak, az egész cirkusz k;ét marék. Hogy ezért még fizet­nek az emberek ... Gráber az oroszlánhoz ballagott. Megállt a ketrec előtt. ! — Hogy van? — kérdezte. Az oroszlán nehézkesen fölállt, a rácshoz lépett, hátát nekivetve lefeküdt. ; — Meddig húzza még? Benyúlt a rácson, megvakarta a hátát, a füle tövét. Az állatot nem érdekelte, aludt, mint egész nap. Nagyon öreg volt már. Ami­kor Tripoliban kilenc éve meg­vette egy osztrák cirkusztól, ak­kor is öregnek mondták, de nála rr)ég tavaly is megcsinált egy-két kunsztot. Egyik este megmaka­Száradt nárciszok Régi áruház

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents