Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-13 / 10. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JANUÁR 13. Élet a falun Gazdaság szüli a gazdagságot Hajnali lél ötkor kelek, éppen csak tisztálkodom és harapok néhány falatot, s már indulnom is kell az autóbuszmegállóba, öt óra után néhány perccel megérkezik a busz, háromnegyed hatkor a gyárban vagyok, átöltözöm, szót váltok a haverokkal, s már indul is a gép. Naphosszat mellette állok, teljesítménybérben dolgozom, nem lazsálhatok. Néhány perccel a munkaidő vége előtt úgy is ott kell hagynom a masinát, mert fél háromkor indul a busz hazafelé. Nem késhetem le, mert akkor otthon nem végzek a délutáni munkámmal. Vár a kert, a szőlő, az állatok. Egyszer kapálni kell, máskor permetezni, az állatgondozás pedig naponta rendszeres elfoglaltság. Este legfeljebb annyi időm marad, hogy vacsora közben átfutom az újságot, időnként a haverokkal megiszom néhány korsó sört. Örülök, ha ágyba jutok, hiszen este kilenckor már illik a hajnali vekkercsörgésre gondolni. A meglehetősen egyhangú és fegyelmezett programot ifjú szakmunkás ismerősöm szinte egyszuszra mesélte el. Nevezhetnénk őt Kovács Jánosnak vagy Kiss Sándornak, hiszen úgy sem a megszólítás a fontos. Sok tízezer társa jellemezhetné hasonlóképpen napi időbeosztását. Két dologban hasonlítanak egymáshoz: falun élnek, városban dolgoznak. S még csak azt sem mondhatnánk, hogy panaszkodnak emiatt. Inkább csak egykedvűen élik megszokott napjaikat. Ennyire rossz volna falun élni? Bizonyára nem, hiszen aligha választanák ezt az életet megközelítően öt- millióan. Az persze igaz, hogy sokan, akik végképpen nem bírták a falusi életkörülményeket, elköltöztek onnét. A városban tanultak, s a bizonyítvány vagy az oklevél megszerzése után is ott maradtak. S aki falun maradt? Minden bizonnyal felmérte helyzetét, mérlegelte a hátrányokat és az előnyöket, s nem mozdult a szülőház portájáról. A régi házból már sokan átköltöztek a telken épített nagyobbá. A nagy és a közepes lélekszámú falvakban szinte gombamódra szaporodnak, de a kistelepüléseken is épülnek az új házak. Többségüknél huszonéves fiatalok serénykednek, középkorú vagy annál is idősebb szülök irányításával és anyagi támogatásával. A pénz persze a legtöbbször közös, a háztájiból származik, amelynek munkáiból a fiatalok is kiveszik a részüket. Nem is tehetnek másként. Megszokták az efféle elfoglaltságot, s többségüknek nem is igazán hiányzik a másfajta időtöltés. A gazdaság szüli a gazdagságot. Falusi gazdagnak az számít, akinek három-négy- szobás háza, autója, keveseknek távoli és kihasználatlan nyaralója van. Ehhez pedig gazdaság kell a hátsó udvarban. A falusi ember alapos, előbb pénzt gyűjt, s amikor már biztos lehet a sikerben, áll neki az építkezésnek, az életben egyszeri vállalkozásnak. A gyűjtés alapja pedig a háztáji. A munkálkodást serkenti az állam, gazdasági érdeke a rá vállalkozónak, s a kölcsönös érdekeltség miatt virulhat a kistermelés. Ritkán gondolnak a naphosszat tartó munka egészségre gyakorolt hatására, nem sajnálják az olvasástól, szórakozástól ellopott időt. Dolgoznak, mert megszokták ezt az életmódot, s anyagilag is szükség van rá. Sokat dolgoznak, ugyanis a háztáji termelést könnyítő eszközök jórészt hiányoznak a gazdaságokból. Kevés a gép, a meglévők drágák, javíttatásuk nehézkes. A termelést segítő, az életkörülményeket javító infrastruktúra pedig még a gépesítésnél ás elmaradottabb. A villany ugyan szokványos dolog, de a vezetékes víz még sokfelé újdonság, a csatornázás szinte ismeretlen, a telefonról pedig nem is álmodnak a falusiak. Hosszú ideje érvényes elv, hogy az anyagi-műszaki fejlesztés a termelés bővítését szolgálja, mintegy megfeledkezve arról, hogy a termelő beruházások alacsony hatékonyságának egyik oka a halogatott infrastrukturális fejlesztés. Mindez persze városokban is ismert, de a magyar falu mögöttük is mesz- sze kullog. A községek urbanizáltsága elmarad a mezőgazdasági termelés színvonalától, a lakosság igényeitől, és a XX. század végi Európától egyaránt. E sommás megállapítás persze nagy különbségeket takar, de a gyengén fejlett községek lakóit alig vigasztalhatja az a tény, hogy náluk még rosz- szabb helyzetben is vannak települések. Hiányzik a pénz a közösségi létesítmények építéséhez, a meglévők karbantartásához. A magyar falu nem csak a városokkal pö- röiihet, hanem a határán belüli lakásokkal is. A legtöbb házban több rádió, televízió van, nem újdonság már a lemezjátszó, a magnetofon sem. A kultúra házában viszont régi televízió, magnó recseg, falain omladozik a vakolat. Rosszabb körülmények közé kerül az, aki családi fészkét elhagyva, társas szórakozásra vágyódva, a művelődési házba készülődik. A kocsma az más, azt sok helyen felújították, rendbetették, s a benne eltöltött idővel arányosan az igényesség is megcsappant. flz ingázást vállalók persze nem kényszerülnének kocsmába, recsegő hangú készülékek mellé a kul- turháziakba. Nekik a városban, munkahelyükön is kínálnak szórakoztató, kultú- rálódást szolgáló programokat. De a munkahelyi művelődési házak sem zsúfoltak, s látogatóik sem elsősorban falusiak. Nem is pótolhatják a falusi közösségi létesítmények hiányát, hiszen az overallból kibújva nem akarnak azonnal kul- túrházba menni az emberek. Sem kedvük, sem idejük nincs hozzá, így marad az azonnali utazás, utána a háztáji, a sör, a felszínes szórakozás. Reggel pedig minden kezdődik élőről. V. F. J. Ajkán, Veszprém megye egyik nagy iparvárosában idáig csak üzemi tűzoltók, önkéntesek, illetve a pápai és a veszprémi tűzoltók látták el a „piros kakas” felügyeletét. Ez azt jelentette, hogy a riasztás után harminc perc is eltelt, mire a tűzoltók a helyszínre értek. Ezen a helyzeten változtat a városban most elkészült új tűzoltólaktanya. A nagy teljesítményű fecskendővel, poroltóval, tolólétrával és egyéb korszerű eszközökkel felszerelt parancsnokság nemcsak Ajkán, hanem a környező településeken — mintegy 40 kilométeres körzetben is — ellátja a tűzvédelmi és oltási feladatokat (MTI Fotó: Arany Gábor — KS) Segíteni az embereket, a jó kezdeményezéseket Avagy egy városi NEB-elnök hitvallása Amikor 1970-ben Busi Istvánt a Mezőtúri Városi Népi Ellenőrzési Bizottság elnökének választották, nem kevesen lyukas garast sem adtak volna azért, hogy sok sót, meg kenyeret eszik meg beosztásában. Korábban ugyanis sűrűn váltották egymást itt az emberek: volt, akit kiemeltek, akadt, aki nyugdíjba vonult, még arra is adódott példa, hogy finoman fogalmazva: eltanácsolták az illetőt. Egy szó, mint száz, nem nézett éppen nyugodt munkának a NEB-el- nöki tisztség és tulajdonképpen ebben nem csalódott Busi -István. Azoknak az állításai viszont nem bizonyultak igaznak, akik pánikszerű távozását jósolták, hiszen azóta már tizenhét- szer kellett cserélni a kalendáriumot. — Jó előiskolának bizonyult a gépállomás, ahol huszonkét évig brigádvezetőként foglalkoztam az emberek mindennapi dolgaival, majd politikai munkatárs is voltam. Amikor '67-ben átadtuk a gépeket a téeszek- nek, kereste a helyét ember, üzem egyaránt. Nagy megFogolyként a kerti házban Amikor dr. Hartyáni Kázmér professzort telefonon berendelték a minisztériumba, már tudta, nyert ügye van. Megérkezett az Egyesült Államokba szóló meghívása. Fél év Kaliforniában: előadások sorozata, no és munka a kutatási területén, a hallásjavítás témakörében, ahol már eddig is európai hírű szaktekintélynek számított. A meghívó azért volt különösen örvendetes számára, mert a fia is kint élt Los Angelesben. A fiút különösen a számítástechnikában tartották nagy talentumnak, jóllehet az eredeti szakterülete a vegyészet volt. Hartyáni professzor nem csalódott, a minisztériumban a külkapcsolatokkal foglalkozó főosztályvezető valóban a kinti klinika meghívó levelét adta át gratuláló kézrázások közepette, és mellé a repülőjegyet, méghozzá hétfői indulással. A professzornak túl sok ideje nem maradt, hogy dolgait intézze. Igaz, egyedül élt a kertvárosi villájában, de a kert így ősszel bőséges munkát kínált, aztán ott van,Démon, a fajtiszta boxer, melyet nemrég kapott ajándékba az egyik páciensétől, aki kutyakiképző iskolát vezet Budakalászon. Hartyáni gondolt arra is, hogy visszaviszi gazdájának az állatot, amelyről megállapította, hogy viselkedése kiszámíthatatlan, a reakcióiban szertelen, de ezt azzal magyarázta a volt tulajdonos, hogy fiatal még, idővel lehiggad, viszont a villa őrzésére nem lesz gondja gazdájának, ha a kutyát a kertben szabadjára engedi. Valóban így történt. Reggel vérfagyasztó hörgések közepette még úgy- ahogy eltűrte a kutya, hogy gazdája a pórázról kiszabadítsa, este viszont már a fogait is csattogtatta, amint a professzor a lánccal közeledett feléje. Egy ízben olyan dühösen támadt, hogy Hartyáni jobbnak látta, ha némi nyugtatót tesz az ennivalójába. A ház őrzése tehát megoldott, de mi lesz a kutyával? — tűnődött a professzor, aztán eszébe jutott az öreg Kalász János, aki Újpesten lakott egy kertes ház hátsó melléképületében. Az idős vasutas a nyugdíj után még két évig portáskodott a kórházban, aztán végleg nyugalomba vonult, de készséges, szolgálatkész magatartása miatt még sokáig emlegették az orvosak és az ápolónők. Mielőtt elfoglalta volna helyét a kapunál, végigjárta az osztályokat, és a főorvostól kezdve, a műtősig mindenkit megkérdezett, mire van szüksége, aztán szállította a cigarettát, újságot, miegymást. A betegekkel, de különösen a látogatókkal szemben kérlelhetetlen volt: nála nem fordult elő látogatási időn túli felszökdösés, vagy pizsamában kislisszolás a szemközti ABC-be. Nem, ezt nem engedte meg Kalász János. Igen, ő lesz az, akire nyugodt szívvel rábízhatja a háza őrzését és a kutya gondozását, döntötte el Hartyáni. Délután kocsiba ült, a kórházban megkérdezte az öreg címét és megegyezett vele, hogy hétfőn reggel 6 órakor beszélik meg a további tennivalókat, qrai- vel a gép 9 órakor már indul. Kalász János hajszál pontosan 6 órakor csengetett a villa kapuján, aztán átvette a kulcsokat, a pénzt, ami a fél év alatt a kutya ellátását fedezi, majd a kerti házban szemrevételezte a szerszámokat, mivel úgy gondolta, idejéből bőségesen kifutja, hogy a kertet is rendbe tegye a professzor távollétében. Helyet keresett magának, ahol levaokolhat, s bár az egész villa üresen állt, ő mégis a meghittebb kerti házat választotta, ahol egy megroppant gerincű dívány, gáztűzhely és egy sánta asztal alkotta a berendezést. Még hallotta a lánc csörgését, amint a professzor a kutyát szabadjára engedi, aztán a taxi diszkrét dudálását, végül a kapu záródását. Egyedül maradt hát a házzal, kerttel, kutyával. A hirtelen rászakadt felelősség tettrekészség- re sarkallta. A színehagyott szatyorból egy kék vasutaszubbonyt ráncigáit elő, magára öltötte és a vasgereblyével, ásóval a hóna alatt kilépett a kertbe. Az ajtónyitásra vérfagyasztó hörre- nés volt a válasz és a kert távoli sarkából a boxer őrült iramban vágtatott elő. A felhúzott ínye alól kúvilla- nó fogai nem hagytak kétséget affelől, hogy támadása nem valamiféle játékos kötekedés. Az öreg a szerszámokat ledobva kétségbeesetten ugrott vissza a házba, és amint berántotta az ajtót, kívülről már rá is toppant a támadó kutya két melső lába. Kalász János olyan szívdobogást kapott, hogy kis híján az eszméletét vesztette. Leült az ágyra, kifújta magát, s amikor úgy hallotta, hogy a kutya távolodva matat az avarban, ismét megpróbálta óvatosan kinyitni az ajtót, de a megvadult állat a legkisebb neszre is veszett dühvei reagált. Csütörtökön az egyik szomszéd bejelentésére a rendőrjárőr lőtte le az őrjöngő vérebet, a kerti házban pedig félig eszméletlen állapotban találtak rá az öregre, aki napokig tartó kórházi kezelés után tért csak magához. Amint kiengedték, menten visszatért a villába és miközben a száraz leveleket gereblyézte egyfolytában azon emésztette magát: hogyan fog a hazatérő Hartyá- nyii szemébe nézni? Miként számol el azzal a drága állattal? A kutyát mindenesetre illő tisztelettel hántolta el a kert sarkában és a sír fölé takaros keresztet eszkábált. Palágyi Béla tiszteltetésnek tartottam, hogy erre a beosztásra javasoltak, hiszen a városban én lettem a hetedik NEB- elnök. Tudom, ebből adódik egy újabb kérdés: hogyan lehet kibírni egy ekkora helyen — ahol mindenki ismeri a másikat — az örökös ellenőrzést? Ügy, hogy a munkánk egy része ellenőrzés csak, de legalább annyi figyelmet fordítanak a jó kezdeményezésekre, helyi elképzelésekre is. Van nekem egy vesz- szőparipám: még pedig az, hogy legyen szó bárkiről, bármiről, a kemény, őszinte szavakat szeretem. Oda- vissza alapon. Mindebből adódik, hogy a gazsulálást végképp nem kedvelem, mert ez az elvtelen kompromisszumokon kívül semmi másra nem vezet. Röviden arról is beszél, hogy azóta változtak a gazdasági körülmények, ami nem segítette az ellenőrzést. Többek közt nehezen mozgathatók a leghozzáértőbb emberek, hiszen nekik a saját cégüknél is akad tennivalójuk; nem is kevés. Azután a kisvárosi ellenőrzések tapasztalatainak végkövetkeztetései olykor nem eléggé élesek, mert, ahogy mondani szokás: ma én vizsgálok nálad, holnap meg majd te jössz hozzánk. Ezért az elnök fő feladata az, hogy reális irányba terelje a látottak mérlegelését. — Bonyolítja a helyzetet, hogy sokszor a jogszabályok mindennapi gyakorlatában sem könnyű eligazodni. Hogy csak egyetlen dolgot említsek, példaként a vállalati tanácsokat hozom fel. Valójában kinek a szava döntő ezekben a közösségekben? A munkásoké, a szakszervezeté, az igazgatóé? Erre is, arra is akad példa. Nem kerülhetem ki a közérdekű bejelentéseket sem, amelyek napjainkban megszaporodtak. Ezek zöme valamiképp vezetőellenes vádat tartalmaz, sajnos többségük megalapozottan. Beszélnem kell erről, mert azt vettük észre, a vezetők közül páran többet engednek maguknak, mint amennyit kellene. Mondom ezt én, aki szintén vezető vagyok, noha ugyancsak igyekszem puritánul élni, viselkedni. Ámbár véleményem szerint ebben a beosztásban nem is lehetne másképpen intézni az ügyeket. Azt sem hallgatja el, hogy néhányan épp szókimondásáért orrolnak rá, amit kész tényként vesz tudomásul. Ugyanakkor érzi, megbecsült ember, hiszen pártbizottsági tag, tanácstag is. Fáradozását több kitüntetés, így a Munka Érdemrend ezüst fokozata, a Kiváló Dolgozó, a Kiváló Társadalmi Munkás elismerések is igazolják. Mégsem ezekre a legbüszkébb, hanem arra, hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll a betérők, a panaszosok előtt. Hiszen akit idehozott a lába, annak bizonyosan az ő ügye, észrevétele a legfontosabb. Gyermekei: fia és a lánya már elkerültek a szülői háztól, családot alapítottak, élik a saját életüket. Nem dolgoznak népi ellenőrként és ennek ő a legnagyobb akadálya. — Nem is engedném őket, mert nem vagyok híve, hogy ilyen jellegű tevékenységet családi vállalkozásban végezzünk. Mégpedig úgy, hogy a férj a helyi „főnök”, az asszony, meg a gyerekek a beosztottak. Majd három év múlva, ha nyugdíjas leszek és más lép a helyembe, esetleg ha akarnak, semmi kifogásom, jöjjenek. Hiszen a feladatunk gyönyörű: nyesegetni a vadhajtásokat, de segíteni a becsületes dolgozókat, támogatni a többet, jobbat kívánó törekvéseket. Mert én komo- lvan veszem a régi jelszót és ma is vallom: a jövő ezeké a kereső, kutató embereké. Még akkor is, ha napjaink kusza világában a lelkesedés nem mindig és mindenhol számít követendő tulajdonságnak. D. Szabó Miklós
