Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

Irodalom» művészet

1988. JANUÁR 23.

gészen késő este volt, amikor a vonat befutott az állomásra. Máskor is ezzel a vonattal szokott érkezni, amikor látogatóba jött. De ez most más volt. Cipelte a bőröndöt, úgy érezte, leszakad a válla. Mindent magával hozott, három év munkája benne van a bőröndben. Ezért gürcöltem, ennyire futotta mindössze. Néhány ruha, nem is túlságosan divatos holmi.

Apja nyitott kaput, hallotta, a csoszogását, amint öregesen kiballagott, s álmosan kérdezte:

— Ki az?

— Én vagyok — mondta Klári.

Megcsókolták egymást. Az öreg

borszagot árasztott, mint mindig.

— Nem vártunk ...

Klári hallgatott. Arra gondolt, hogy most nem szól semmit, nem magyarázkodik. Ereje sem igen volt hozzá, halálos fáradtság, keserűség vett erőt rajta, közel állt a síráshoz. Majd reggel. Igen, majd reggel talán maga is másképpen látja, s elmond mindent a szüleinek.

Megölelte, megcsókolta az anyját, s átadta az apró ajándékokat. Apjának illatos pipadohányt, anyjának egy pár papucsot.

— Eszel valamit, kislányom? Éhes vagy ugye? Soványodtál — nézett rá az anyja kutató szemekkel. — Persze ott, azon a sovány koszton... De mondtam én azt neked akkor, csak nem hallgattál rám. Mondtam ugye, hogy nem lánynak való mesterség az.

— Inkább fáradt vagyok, meg álmos.

Anyja a kisszobában ágyazott meg. Apró kis zug volt ez az öreg lakásban. Olyan hirtelen és átmenet nélkül rohanták meg az emlékek, hogy szinte fulladozott, torkát szorongatták, sírnia kellett. Szeretett volna hangosan, gyerekmód zokogni, de csak kétoldalt folytak könnyei, eláztatták a haját, nyakát és a párnát.

Sült szalonna illatára ébredt.

Máskor szerette, most azonban görcsbe rándult a gyomra. Félt, hogyan fogadják majd a hírt?

Kiment a konyhába.

— Apám hol van?

— Apád már hajnalban kiment a szőlőbe. Majd csak az este veti haza — mondta az anyja, s tejet töltött egy hasas bögrébe.

Leültek a kockás viaszosvászonnal borított konyhaasztal mellé. A tej langyos volt, és a kenyér puha.

— Hát, lányom, milyen volt a messzi külföldön? Már végétért? Nem nagyon írtál...

— Anya — mondta Klári, s letette a kanalat, meg a hasas bögrét az asztalra. — Anya, én nem is voltam soha külföldön.

— Nem-e?

— Én ... én... énnekem gyerekem született.

Kész. Kimondta. Lehúnyta a szemét, figyelt. Várt valamit. Talán hangos szitkot, káromkodást, egy pofont. De a konyhát mélységes csend ülte meg. Anyja kanala koccant oda a csészéhez. Körüllengte a tejszagú pára, s az olvadó zsír szaga.

— Gyereked?

— Kislány.

— Hol van?

— Jó helyen ...

— Úristen — mondta halkan az anyja. — Úristen. Mi lesz akkor most? Ha apád, megtudja ... Vagy talán férjhez mentél, hogy nem is tudtunk róla? — hangjában remény csendült.

— Nem, nem mentem férjhez.

— Talán családos ember?

— Független. És el akart venni. De én nem megyek hozzá!

icsoda?! — kiáltott Klári anyja. — Ide jutottál, lány létedre, és még te válogatsz? Két kézzel kellett volna kapnod utána, bárki is. Ha cigánypalkó, akkor is. És még haza mertél jönni? És ezt, ezt a szemembe is mondod? Ha apád megtudja... Jobb, ha nem is tudja meg. Elég, ha én tudok róla. Elég. Itthon maradsz néhány napig, vagy ha akarsz, egy hétig is. Azt mondjuk majd, hogy szabadságon vagy. Hogy itt töltőd a szabadságodat. Aztán visszamégy. Legjobb lesz, ha meggondolod magad, és hozzámégy feleségül.

A kistányéron megmerevedett a sült szalonna, s kilöttyent a tej is, ahogy eltolta maga elől az asztalon.

— A kislányt Natalinak hívják...

— Micsoda név ... Hogy jutott eszedbe?

— Nem is tudom. Olvastam valahol. Akkoriban sokat voltam egyedül, és folyton olvastam.

— Gyerekem lesz — mondta Klári egy este.

— Etetni akarsz, cica?

— Dehogy. Hiszen úgy örülök.

Valóban örült. Néhány hét óta tudta már a dolgot, s valami különleges bódulatban élt. Először megrémült, arra gondolt, mi lesz most? Mit szól majd hozzá? Most az arcát figyelte, a szemét, a tekintetét igyekezett elkapni, de Károly szeme csak repdesett ide- oda, egyszóval nem látszott az arcán valami túláradó öröm.

Balázs Katalin:

Esti

vonatok

— Fiú lesz — mondta Klári.

Károly ettől sem bódult el. Cigaretta után kotort a zsebében, s Klári úgy látta, reszket a keze, amikor fellobbant a gyufa lángja.

— Hogy gondoltad ezt az egészet? — mondta rekedten.

— Egyszerűen. Huszonhét éves vagyok...

— Ez még nem ok arra, hogy átverj.

— Miért? Kívánok tán valamit tőled?

— Most, ugye azt akarod, hogy vegyelek el feleségül? Abból, babám, nem eszel!

* * *

Klári az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt.

Innen a szobából a falu főutcájára lehetett láni.

Vastag derekú öreg akácok álltak őrt az utca két oldalán.

Kovács Mari nénit látta ballagni, kosárral a karján, a harmadik ház előtt. Klári az ő házában lakott már harmadik esztendeje, amikor elvállalta ebben a mesz- szi idegen fészekben a művelődési ház vezetését. Gyanakvó, mindenre kíváncsi asszony Mári néni. Tö- virül hegyire ki is kérdezgette, kicsoda, micsoda, hogy lány létére idegenbe szakadt?

Aztán beköltözhetett az utcai kis szobába. Egy ágy, szekrény, régimódi asztal, két szék, kézzel horgolt rongyszőnyeg, egy olajnyomat a falon, egy tükör. Ez volt mindössze a bútorzat.

Gyanakvása később enyhült valamelyest, és Klári is igyekezett a kedvében járni, elment helyette bevásárolni, segített takarítani.

— Lányom, látom, te nem vagy olyan, mint a mai fruskák, akiknek csak a bolondérián jár az eszük. Lásd, én is magamban küzdöttem végig az életet, nem mentem férjhez, pedig szép lány voltam, lett volna kihez... Te sem nagyon ugrálsz a legények után, azok se utánad, pedig nem vagy csúnya lány. A fene érti ezeket...

Rövidesen faluszerte tudtak a viszonyukról. A titok itt rövid ideig marad titok. Mikor közölte, hogy gyereke lesz, Károly eltűnt egy hétre. Aztán egy este beállított, s azt mondta, másként alakultak a dolgok, el kell mennie, de majd ír természetesen. És hogy ne hülyéskedjen, menjen el orvoshoz, ha pénzre van szüksége, hát szóljon.

Egy papírflecnit hagyott az asztalon, rajta a neve és a címe. Legalább betyárbecsület van benne — gondolta Klári —, és száraz maradt a szeme.

— Lányom, te állapotos vagy. — Mári néni mondta ezt egy reggel, amikor munkába sietett. — Ö, te szegény...

Nem dobta ki, rendes volt hozzá, s egy este, bizalmas kettesben egy csésze hársfatea mellett elmesélte élete nagy titkát: leányfejjel szült és eltemetett gyermekét.

Aztán észrevette, hogy a lányok hiányoznak a tánccsoportból, a fiúk meg kandi szemekkel nézik, a szemtelenebbje megjegyzéseket is tett. Mikor a tanácselnök behívatta, székkel sem kínálta, noha már erősen dagadtak a lábai. Az íróasztal mögött ült, tollával ütemesen kopogott az asztalon, s arról beszélt, hogy nem, ők aztán nem fosztanak meg a munkájától egy leendő anyát, de a faluban beszélnek róla, hogy a lányokat nem engedik el az anyák a fnűve- lődési házba, mondván, hogy ott rosszat tanulnak. Hát, ilyen körülmények között, ugye megérti, de jobb lesz, ha más állás után néz.

— Ott van a gyerek az öregasz- szonynál? — kérdezte az anyja.

Klári bólintott. Várt, hogy hívja az anyja. Kinyitja-e előttük az ajtót? Elébe áll-e az apjának? De nem. Elcsüggedve látta tehetetlen toporgását, aggodalmas arcát, rebbenő szemeit. Tudta már: anyja kiszolgáltatottsága talán az övénél is nagyobb. Délután összecsomagolt.

— Meggondoltad? — kérdezte az anyja reménykedőn.

Klári mosolyogni próbált.

— Persze, meggondoltam...

Klárinak az öregasszony jutott az eszébe, aki éjszaka szaladt az orvosért, s kísérte kórházba. Látogatáskor almát vitt, és finom galamblevest, és bevallotta, hogy arra a bizonyos címre küldött egy táviratot...

óhajtott, aztán lassan összepakolt, vette a bőröndöt, s indult az esti vonathoz. Éjszaka lesz ismét, mire visszaér a faluba. Az jó, nagyon jó. Nem járnak már ilyenkor az utcán. Mári néni tán még nem alszik. Mióta megvan a gyerek, kicserélték. Gügyög, sürgölődik, s úgy vigyáz rá, mint egy nagyon boldog és jóságos hétfejű sárkány.

Menyasszonyi láda. Karcag

Szenti Ernő:

Szekvenciák I.

Írom az alkony lecsavart petróleumlámpafát írom a leitatott szelek imbolygó mozgását írom a szívinfarktus gyanús tengereket

írom a szolgálati idejüket töltő metaforákat írom Stockhausen csöndekhez kikötött zenéjét írom álmaim hazahozott hamvait

írom a szőnyegként felgöngyölített múltat írom a sorsukról utólag értesültek táviratát írom az örökléttel megtapostatott pillanatot

Kunsági cifraszűr. Kisújszállás

Gombosfa, Vezseny

Ha még egyszer elmondhatnám

így dohogott gyakran Mári néni, s valahogy befészkelte a félsz magát Klári szívébe. Este amikor későtájt hazafelé ballagott a művelődési házból, figyelte a párokat. öt senki sem akarta elkísérni. Sőt, siheder legények Klári néninek szólították. Falun még mindig korán öregszenek a lányok.

Egy este idegen fiatalember jelent meg az ajtóban. Farmert viselt sárga trikóval, bőre bronzosan sötétlett.

— Te vagy itt a kultúros, kislány? Lehet itt valamit kezdeni?

Klári nem kapott levegőt. Ezt a pimaszságot! Ki ez a szemtelen alak?

— Új ember vagyok itt, ágazatvezető a szövetkezetben. Gondoltam körülnézek.

Aztán eljött másnap és harmadnap is. Nem sok vizet zavart, leült, nézelődött.

— Túl sok itt a csitri, meg a süldő legényke. Magamfajta harminc körüli mit csináljon? Elkísérhetlek?

— Tulajdonképpen mit keresel

te itt?

— Mit keresnék? Láthatod. Vezetem ezt az intézményt.

— Intézményt? — Károly hangosan hahotázott. — Ne röhögtess, kérlek. Méghogy intézmény! Mióta is vagy itt? Azt mondod, két éve is elmúlt... aztán mit tudsz felmutatni? Egy hímzőszakköri kiállítást, néhány előadást, meg van egy tánccsoportod. Ezért gürcölsz? Ez lenne az életed értelme?

— Behívsz? Nincs kedvem hazamenni.

Persze most már tisztellek, mert a harc eldőlt: végül természetesen te is alul maradtál. De amikor pimasz cinizmussal szembeszegültél a haláloddal és a konok kaszásnak szamárfület mutatva belenevettél a csontüreges arcába, szorítottam neked, hogy légy már az az egyetlen ebben a elmúlásra átkozott életben, akinek végül sikerül felülkerekednie. Elbuktál te is, de szépen, úgy ahogy kell: a létezés vértanújaként.

Nem úgy kezdődött, hogy hős leszel. Érdekes, hogy félelmeidet akkor reszketted el, amikor a legtöbb esélyed volt az életre. Később lettél egyre elszántabb és vakmerőbb. Ahogy fogyott a veszítenivalód, úgy terebélyesedett a bátorságod. Azt a pillanatodat, amikor átléptél a létezés egy másik dimenziójába nem ismerem. Pedig meginvitáltál arra is.

Emlékszem, május vége volt, vagy június eleje. A betegek a kórház parkjában olyan buzgalommal kínálták oda magukat a tűző napnak, mintha ettől az igyekezettől függne gyógyulásuk. A nővérek kigombolt köpenyben sétáltak végig az udvaron, a kertben a méhek fontoskodva okve- tetlenkedtek virágról, virágra és jelentéktelen híreket zümmögtek a selymes tölcsérekbe. Egyszóval nyár volt, kamasz nyár még, de már elszántan bomló és visszavonhatatlan. Te úgy sétáltál jellegzetes gémlépteiddel a rózsa- ágyások között, mint egy középkori alkimista, aki néhány évszázadot tévedve éppen erre jár, és az aranycsinálás titkának elvesztett fonalát próbálja ismét kézbe- kaparintani. Ma már tudom, hogy akkor minden energiádat lekötötte az az igyekezet, hogy téblábo- lásodnak céltalan hiábavalósága teljesen élethű legyen. Miközben belül olyan voltál, mint egy felhúzott puska. Melléd érve azon meditáltam, megzavarjalak-e elmélyült magányodban, amikor messze túljátszott kedélyességgel rám csaptál. Ügy irányítottad a beszélgetést, hogy a vége meghívás legyen közös barátunkhoz a pathológiára, ahol a főorvos konyakja vár bennünkat. Miután éreztem, annyira fontos ez számodra, hogy ellentmondásra nem is készültél fel, természetesen veled tartottam.

Előkerült az ital, és már azt hittem, az ösztönöm megcsalt, amikor a dolog rendkívüli jelentőségét sugallta, de ekkor szóba jött valamiféle szövettani metszet, amelyik éppen a mikroszkóp tárgylemezén volt. Felugrottál és bele akartál pillantani a kétágú nagyítóba, és én megértettem a mozdulatod hevességéből, hogy a Te gégédből vett sejthalmazra zú- dúl a fénysugárra fűzött lencsék össztüze.

— No, no ülj csak vissza, itt Te is csak vendég vagy — nyomott vissza a fotelba nem kis erőfeszítéssel és tettetett közömbösséggel a házigazda. Aztán mondott néhány semleges mondatot arról, mennyire nincs aggódnivalód, de Te akkor már magadba zártad azt a bizonyosságot, amit emberül viseltél az utolsó pillanatig.

A kamaszos bolondozásaid... Kedvenc szokásod volt, hogy az ember háta mögé lopóztál, és síri hangon — mert már ez volt a megcsonkolt gége szánalmas produktuma — megszólaltál: „Fel a kezekkel!” Megtetted ezt akkor is, amikor már valamiféle mikrofon segített abban, hogy a legfontosabb mondanivalódat tudtunkra hozd, de a hangod ekkor egy gépből kinyert, embert utánzó mutáció volt csak. Aztán persze nevettél a jó viccen.

Érdekes, a szemed mindig külön élt: a bozontos szemöldököd alól a vesékbe hatoló röntgenpillantásokat tudtál lövellni mindenkire, és a visszaverődött szemsugarakból állítottad össze napi diagnózisodat. Gyenge ember voltam, olyan, akinek fecseg a tekintete, így kerültem veled a személyes találkozást, de a sorsod minden fordulatát napra számon tartottam. Tudom, hogy bementéi a volt munkahelyedre, és hogy hogynem, kezedbe került a köszvényesnek hitt lábad röntgenfelvétele. A csontokon lévő fekete üregek fehéren világítottak a negatívon. Mikor egyedül maradtál, injekciót akartál adni magadnak, vénásat, amitől csökken a fájdalom, de a tű no, meg a remegő sietség felsértette az érfalat.. Amikor egy vértócsa közepén találtak, amiatt mentegetőztél, milyen rendetlenséget csináltál a patikatisztaságú hivatalban.

Voltak ötleteid: tegyenek kobaltágyúba, veressenek végig radioaktív sugárral. Azt nem tud-