Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-09 / 290. szám

1987. DECEMBER 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé I képernyője előtt Színház és televízió fri­gyéből is születhetnek olykor igazán jó dolgok: például egy értékes előadásból szín­vonalas televíziós játék. Méghozzá viszonylag olcsón és szellemileg takarékosan. Régi igazság ez, csak épp néha megfeledkeznek róla az illetékesek; az elmúlt hét műsorában azonban nem egy jó példa igazolta érvé­nyességét. A szent család Ilyen házasság a Katona József Színház és a televízió közös munkájával született szerda esti Schwajda-bemu- tató. A szent család, amikor is színházi produkció került át némi fazonigazítással a képernyőre, azaz az ország „legnagyobb színházába”. Ami azonban számomra ért­hetetlen: a bemutató mos­toha helye a műsorok rend­jében, hisz a második csa­tornán, méghozzá a kései órákban sugározták. Szóval jól eldugták, pedig a komé­dia a szerző hasonló művei közül is kiemelkedik, hisz összegyűjtött drámáinak 1985-ben megjelent kötete is tőle kapta a címét. Szatiri­kusán groteszk komédiái kö­zül talán az egyik legizgal­masabban mai, hisz benne azoknak a kötelékeknek a meglazulásáról, illetve csak­nem teljes eltűnéséről beszél fanyar-komolyan, komédiás fájdalommal, amelyek egy- egy család tagjait kellene, hogy szorosabban egybekös­sék. Tágabban véve pedig azoknak az emberi kapcso­latoknak a nyugtalanító el­sorvadására utal, amelyek nélkül nem emberi az élet, az életünk. A komédia te­hát korántsem csak család- dráma, szerzője olyan - eré­nyekért „perel” közvetve, áfnelyek emberivé avathat­nák ezt a mai földi vilá­gunkat: megértésért, szeré­téiért, törelemért, egymás iránti tiszteletért, őszintesé­gért. A négy gyermekét sú­lyos áldozatok árán felneve­lő. majd öregségére teljesen magára maradó asszony ke­serű, kissé fura komédiájá­ban, napjaink égető erköl­csi problémáira tapint rá a szerző, s szerinte oly mó­don torzultak már el ebbé­li viszonyaink, hogy aligha tudni: sírjon-e miattuk az ember, vagy nevessen kínjá­ban egy jó nagyot. Avagy te­gye mindkettőt egyszerre. A szent család — már a címben is mennyi irónia — keserű pirula, kétségtelen, de olyan gyógyszer, mely le­nyelve édes hatást vált ki: megerősít a jóban, bátorít a nemesre. A látott családi komédia — elrettentő példa a maga groteszkségében is. Ezért nem értem, ismétlem, miért bánt oly ridegen vele a műsorszerkesztőség. Holott jobb sugárzási sorsra érde­mesítette volna a parádés szereposztás is. Mindenek­előtt Gobbi Hilda káprázatos játéka, amelyben a közönsé­ges és a fenséges különös emberi egységben jelent meg. Ez az öregasszony ala­kítása semmivel sem ma­rad el a méltán híressé vált Csirkefej-beli idős asszony ragyogó megformálásától. Sőt, talán még színesebb an­nál! Izgalmas mai mondandó emberi dolgainkról, magas­rendű színészi interpretáció, jó ritmusú, pontos, képer­nyőre vitel — Zsámbéki Gá­bor hozzáértő munkája, aki egyébként a színházi elő­adást is rendezte — olyan erények, amelyekkel A szent család nem csupán egy volt a kortársi tévébemutatók közül, hanem kiemelt fi­gyelmet érdemelt. Jmnika Akárcsak a Janika, ame­lyik szintén színházi előadás­jói lett, de ezúttal a tévé­játékká alakításban a Szig- igeti Színház és a Szegedi körzeti Stúdió fogott össze, néghozzá a szerző, a 100 éve született Csáth Géza megün­neplésének jegyében. Emlé­kező dokumentumműsort is gyártottak a szegediek, me­lyet elöljáróban „Menni kell, menekülni valahová” círm mel vasárnap kora délután sugárzott televíziónk a ket­tesen. Az összeállítás igye­kezett felvillantani az élet­út és az életmű egy-egy fontosabb állomását, köze­lebb hozni a mai nézőhöz a csaknem ismeretlen, korán elhunyt írót. Dicsérendő szándék, ahogy Bori Imre és Olajos Csongor szorgalma­san csokorba szedte a külön­böző dokumentumokat, az azonban már kevésbé dicsé­retes, ahogyan Kun Zsuzsa elrendezte őket, szinte „vas­villával hányva” egybe a be­gyűjtött részleteket, s hol­mi lírai maszatolással igye­kezvén elterelni a figyelmet az összeállítás belső, szigorú rendjének hiányosságairól. Annál nagyobb rend, mű­vészi rend tükröződött a Ja­nika előadásában, illetve a belőle készült tévéváltozat­ban. Ritkán látható olyan ihletet tolmácsolása egy da­rabnak a képernyőn, amilyen a Janikáé volt vasárnap es­te, amelyben helyén volt minden a legapróbb szegig. A látványos fordulatoktól egyáltalán nem hemzsegő, de annál több finom mozza­natból, rezenetből komponált játék kitűnően él meg a képernyő érzékeny közegé­ben; pontosan követhetjük azokat a rejtett mozgásokat, amelyek lejátszódnak a sze­replők lelkében, s a szoba­színházi meghittebb játék­stílus, a visszafogottabb hang a halkabb tónus, mind­ez fokozottan érvényesült a Fodor Tamás dirigálta tele­víziós bemutatóban, ö, aki oly nagyszerűen vitte színre a Janikát — az elmúlt szín­házi évad — országos ese­ménye volt a szolnoki szo­baszínházi produkció — most „televíziós” rendező­ként is remekelt. Úgy láttat­ta velünk az egészet, mint­ha mi nézők is ott ültünk és szorongtunk volna Pet­ries Jenőék polgári szalon­jában, egy érzelmileg ösz- szekuszálódott világ kellős közepében. Amely — s ez Csáth Géza írói nagyságát mutatja — egy felbomló polgári társa­dalom hű tükörképe is, em­beri sorsok zsákutcájával, szánalmasan — mulatságo­san vergődő emberekkel, megfosztatván a felszabadító boldogság örömétől. Akár Csehov figurái is lehetné­nek! Igaz, Csáth Géza is an­nak a kornak a gyermeke, amelynek a Három nővér orosz szerzője, mitöbb mind­ketten orvosok, s talán innen is származhat a hasonlóság írói látásmódjukban, mód­szerükben. De hagyjuk a ha- sonlítgatásokat, mégha csá­bító is az efféle szellemi já­ték, ugyanis félre is vezet­het. A lényeg: nagyszerű „látleletet” kaptunk az em­ber mivoltáról, mivoltunk­ról. A színészi játék pedig, ha lehet, még érettebbé, még elmélyültebbé vált a szín­házi bemutató óta. Micsoda alakítás a Kézdy Györgyé és a többieké is! Jó propagan­dája lehet ez a bemutató színházunk egészének. A Janika szobaszínházi előadása már sokakat meg­győzött arról, hogy írójának van mondanivalója az utó­kornak is. Most pedig or­szág-világ előtt is bizonyos­sá vált: Csáth Géza ápolás­ra érdemes örökséget ha­gyott ránk — színházainkra. Ez a televíziós vállalkozás egyébként külön azért is érdekes, mert egy vidéken élő színház és egy vidéken működő stúdió fogott össze benne eredményesen, s ezzel olyan értéket szabadított ki „földrajzi korlátáiból” amelynek széles körben tör­ténő értékesítése a színhá­zi élet, művészeti életünk demokratizálódásának is ékes bizonysága. Valkó Mihály A polgári élet Pápán cím­mel kiállítás nyílt a pápai Kékfestő Múzeumban. A hí­res, század eleji kékfestő di­nasztia, a Kluge család tár­gyi emlékeinek segítségével kaphat bepillantást a láto­gató a századforduló polgári családjának mindennapi éle­tébe (MTI-fotó: Arany Gá­bor — KS) Jubileumi hangverseny 125 éves a Palotásy kórus Ezen a héten ünnepli fennállásának 125 éves ju­bileumát megyénk legré­gebbi kórusa, a jászberényi Palotásy János Vegyeskar. Ebből az alkalomból szüle­tésnapi hangversenyt ad a nagy múltú együttes a Jász­berényi Déryné Művelődési Központban december 12-én 18 órai kezdettel. A koncerten a Jászberényi Kamarazenekar közreműkö­désével, Gál Tamás vezény­letével egyebek mellett Per- golesi Sltabat Mater című művéből adnak elő részlete­ket, szólót énekel Halmai Katalin. Mindennapi munkává vált a műemlékvédelem Nemzeti múltunk megbecsülése Szinte egymással versenyeztek a megyék és a városok a felkészülésben. Hívták a vendégeket, hogy megmutassák: mit tettek he­lyi erőből és országos segít­séggel a műemlékek védel­méért és helyreállításuk te­rén. összegyűjteni is érde­mes az ország különböző tá­jain készült meghívókat — noha egyik sem kiállításával hivalkodik, —tekintettel az enyhén szólva szerény anya­gi lehetőségekre —, mert együttesen korunk történe­tének egy fejezetét alkotják. A sok szomorú, csüggesztő híradás mellé némi optimiz­must sugároznak. Pedig nem is újdonságokról volt szó. Éppen ellenkezőleg: nemze­ti múltunk megbecsüléséről, amit az Országos Műemléki Felügyelőség Vár-beli szék­házában rendezett kiállítás jelszava fejezett ki leghíveb­ben: „Három évtized — tíz évszázadért”. Hivatalosan múzeumi és műemléki hónap elnevezés­sel zajlott az országos ren­dezvénysorozat, amely, ezút­tal azonban „műemlékibb” lett. Talán azért, mert har­mincéves a műemléki fel­ügyelőség. Erről mégis ke­vesebb szó esett a hónap so­rán — mint a jelszó második feléről: a magyar történelem évszázadainak épített tanúi­ról, a műemlékek múltjáról és jövőjéről. A mai napig emlékezetes programsorozat bizonyította a történelmi emlékek hely­reállítása és a mai élet szol­gálatába állítása — nagyon is aktív cselekedet. S hogy ez így van, erre csupán néhány példa: Pácin községben helyreállítva meg­nyílt a volt Mágochy-kas­tély, otthont adva a Bodrog­közi Múzeumnak. A Tolna megyei Grábócon ugyancsak ünnepélyes külsőségek kö­zött adták át rendeltetésé­nek a görögkeleti szerb ko­lostor-templomot. S az egyik legszebb és legnagyobb munka: a majki remetecellalakások elkészí­tése. A 17 egykori remete­lakás közül 15 teljesen elké­szült, az oroszlányi vállala­tok hétvégi pihenőként, ven­dégházként fogják azokat használni, a további kettő közül pedig az egyikben mú­zeum lesz. Korántsem véletlen, hogy az elkészült és újrahaszno­sított épületek nagy többsé­ge korábban egyházi célokat szolgált, hiszen régmúlt szá­zadokban ezek épültek a legtartósabb anyagokból s a legutóbbi időkig rendelteté­süknek megfelelően hasz­nálták az épületeket. De sok olyan is van az országban, amely immár évtizedek óta gazdátlan: zsinagógák, ahon­nan a hívőket deportálták, evangélikus templomok ott, ahonnan a németajkú la­kosság többségét kitelepí­tették. S ezeken kívül is akadnak itt-ott templomok, amelyek körül elnéptelene­dett az egyházközség. Ezek megmentése és helyreállítá­sa is sürgető feladat. A hangsúly itt az is szócs­kán van. Mert olyan műem­lékek sorsa is megoldatlan, mint a híres jáki templom, vagy Fót község katolikus temploma, amelyet a Káro­lyi grófok megrendelésére Ybl Miklós alkotott. Sorra kell keríteni sok köztéri szobrot, továbbá egész sor várat. Az utóbbiak közül je­lenleg csak a hollókői és a cseszneki rendbehozatala szerepel a programban, de folyik már a munka az ozo­rai várkastély, a sárospata­ki, egri várakon — hogy csak a történelemből talán legismertebbeket említsük. Mindezt úgy — s ebből a magyar műemlékvédők jot­tányit sem engednek —, hogy teljesüljön a hármas követelmény: hitelesség, di­daktikus értelmezhetőség és egységes megjelenés. Ehhez a munkához csak alázattal lehet nyúlni — mondta az Országos Műem­léki Felügyelőség egyik ve­zető tisztségviselője —, ne a felújító kezenyomát mutas­sa a helyreállított műemlék, hanem az eredetit. Mind több helyi erő kap­csolódik be a munkába, ak­tívan működnek a megyei műemléki albizottságok, anyagilag hozzájárulnak vál­lalatok, szövetkezetek (nem egészen önzetlenül, ahol és amikor szükségük van vagy legalábbis hasznosítani tud­nak helyreállított műemlék- épületeket, kastélyokat), az Országos Műemléki Felügye­lőség is eleget tesz olyan feladatoknak, amelyekből bevétele van, s ezt újabb műemlékvédő tevékenységre tudja fordítani. Egyszóval: a műemlékvédelem min­dennapi munkává, költséges, de népszerű feladattá vált. Csak remélni lehet, hogy így lesz ezután is, a várhatóan a mostaninál is nehezebb, pénzhiányosabb években. Ha túl is vagyunk a felügye­lőség harminc évén — a tíz évszázad változatlanul köte­lez ... V. E. KÉTFÉLE VÁLLALKOZÁS UTÁN Magyaroschan a Oopacabanán a Szent Jupát legénységével Kétféle vállalkozásnak le­hettek szem- és fültanúi, akik (80 forint leszurkolása után) hétfőn este beültek Szolnokon a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ színháztereiének nézőteré­re. Amikor kialudtak a fé­nyek és pezsgő ritmusokra két — táncosnőnek álcázott — lengén öltözött leányzó lejtett a színpadra, a nézők előbb a szemüket meresztet­ték, majd értetlenül bámult ki-ki jobbra-balra, a mel­lette ülőre. S gondolkodott a negyedházas közönség mindegyik tagja; az időpon­tot, avagy a helyet tévesz­tette el? Hiszen a közönség a Szent Jupát legénységét akarta hallani! Hamarosan megjelent széles vigyorát percre sem feledve (keep smayling) a showman, s minden kétkedőt megnyug­tatott; show-műsor lesz itt a javából, együtt kísérjük vé­gig világjárta hajósainkat útjukon, a show kellékeivel, hogy mindannyian részesei lehessünk a „nagy kaland­nak”. Eljuthatunk persze így együtt — értsd velük, a showmanekkel — a Szent Jupát utazásának csúcs­pontjára, a riói Copacaba- nára — a brazil főváros ten­gerparti strandjára — ahol labdazsonglőrökön vagy csöppnyi fürdőruhában kí­gyózó leányzókon felejthet­jük szemünket. Nos, a hétfő esti magya- rosch Copacabana első fél­idejében labdazsonglőröket nem láttunk a világot jelen­tő deszkákon — ámbár az egyik leányzó egyszer még kebelszorítójának egyik fe­lét is az öltözőjében „felej­tette”, s az ilymódon elsza­badult testrész egyeseket ta­lán labdára is emlékeztethe­tett. Fa Nándor és Gaál József ugyancsak csodálkozott, amikor nagynehezen a szín­padra terelték és szóhoz en­gedték jutni őket. Nos, ennyi talán elég. A szervező akármilyen kultu­rális kisszövetkezet nevét, föllelhetőségét ugyan az es­ten megtudni nem sikerült, de ez nem is olyan nagy baj. Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még velük. Ha azonban nézőpontjukon nem változtatnak, az már na­gyon nagy baj. S most már, hogy kellő­képpen kibosszankodtuk ma­gunkat, szóljunk valamit a mellékszereplőkké így sem silányítható főszereplőkről, a Szent Jupát két hajósáról, akik az évtized elején lyu­kas zsebbel, de világmeg­váltó reményekkel sétálgat­tak a magyar tenger partján, s szemlélték a vízen ringa­tózó vitorláshajókat. Lassan- lassan érlelődött a gondolat, s az emlékezetes Los An- geles-i olimpia után — ame­lyen magyar sportolók nem vettek részt, s amelyen nagy eséllyel indult volna a tíz­éves kora óta vitorlázó Fa Nándor — hangosan is ki­mondatott az ötlet: olyan teljesítményt kell nyújtani, amelyre odafigyel a világ, amelyet magyar ember nem vitt véghez annakelőtte. Következett a hajóépítés, az aprólékos tervezgetés, a készülődés. Hányán, de há­nyán igyekezhettek lebe­szélni őket? Okos észérvek­kel győzködve a két elszánt legényt. Olyanokkal, hogy a „magyar gazdaság jelenlegi helyzetében” egyszerűen ki­vihetetlen őrültség dollárez­reket — milliókat elemésztő vállalkozásuk. Hogy egy 9 és fél méteres törékeny vitor­lással merő öngyilkosság ne­kivágni a világtengereknek, hogy puszta hősködésből fia­talon hullámsírban végezni nemhogy nemzeti büszkeség, inkább egyéni tragédia. Hallgatták — gondolom — a fiúk az okos észérveket, bólogattak is némelyikre, az­tán mentek a maguk feje után. Reklámszerződésekért törték magukat, kéregettek, kunyeráltak, s közben per­sze dolgoztak a hajón évekig szilvesztertől karácsonyig. S bebizonyították aztán az okos észérvekkel érvelők­nek, hogy igen, őrültség, meg hogy lehetetlen, de ők akkor is vállalkoznak. S mi­vel, minden vállalkozásnak legalább kétfajta kimenetele lehet, ha választani szabad, ők inkább nyernek. Igaz, emberfeletti erőfeszítéssel. A kétéves utazás viszon­tagságairól a rádióamatőrök és a Magyar Rádió jóvoltá­ból rendszeresen hallhattunk híreket, ezért most csak egyetlen epizódot érdemes kiragadnunk, ami persze többször is előfordult. Igen, a borulásokra gondolok, amikor „megmártották” a hajót az árboc hegyéig, ami­kor Fa Nándort kilométere­ken keresztül, órákon át csak a biztosítókötél kap­csolta a Szent Jupáthoz, az élethez. A fiúk egyébként*- újabb „őrültségen” törik a fejüket; világkörüli vitorlását terveit szövögeti ez a két, ezek sze­rint mindenre elszánt „fic­kó”. Csak most még több pénz kell nekik, még na­gyobb hajót építenek — rá­adásul kettőt. Merthogy külön mennek. Gaál József a családdal — feleségével és kisfiával —, Fa Nándor meg egyedül. Egyedül nevez be a világ legnehezebb vitorlásverse­nyére. Azt mondja, olyan ez a vitorlázásban, mint a szá­razföldön a Forma I, vagy a Párizs—Dakar-rali. — E — Bezár a Szépművészeti Múzeum A jövő év első két hónap­jában zárva tart az egyik legnagyobb budapesti köz- gyűjtemény, a Szépművésze­ti Múzeum. Mint az intéz­ményben elmondták, a kény­szerű szünetre azért van szükség, hogy az augusztus­ban megkezdett rekonstruk­ciót a megfelelő ütemben folytathassák. A múzeum március 8-tól ismét várja a látogatókat. Pályaválasztási kiállítás látható Szolnokon a Dé­libáb úti Iskolában. A csapatotthonban elhelye­zett tablók és vitrinek helyi nagyvállalatokat mutatnak be a végzős diákoknak és az érdeklő­dőknek. Ezzel is szeret­nék segíteni tanulóikat a jövendő szakma kivá­lasztásában Fotó: Mészáros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents