Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
1987. DECEMBER 5. Irodalom* művészet 9 Csorba Győző: Jó munka Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akármily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretők mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fényváltozását felhővonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását ha csak azt lesed ki s úgy mondod el hogy attól fogva már mindenkié: jó munka volt. Simái Mihály: Misztérium Hattyú a hold fölszáll a tóból szerelmes lánnyá változik hogy holdsugárból hattyútollból hálóvá szője vágya'* Véredben érzed hull a háló feszül szorít és fojtogat szerelmed kérdez a halálról — s te szerelemről faggatod a holtakat Dorkovics Ágnes: — mobilikon — mekkora, mekkora, mekkora játék! lágy tollú madarak gyűlnek a szántás ráncaiba! elidőz, lefetyel, szürcsöl a fényből, jön csak felfelé mind: száz pete földre kinyílik! ágra kiszökken a mátka, forrón koccan a léggel: zöld tüzű, ünnepi tánc lesz! a dombok, ar étek, a nádas szédül: csupa kérő száj a világ, csupa illatozó szem! Gulácsy—Horváth Zsolt: Rudnay Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Hatvani Galéria Arcok és sorsok VI. országos portrébienná- lé alkotásaiból válogattuk. Fotó: Tarpai Zoltán Pirk János: sárga ecset Vitya Másnap hajókirándulást tettünk az Ob folyón, itt ismerkedtem meg a 30-as, jóvágású, szőke, kékszemű szibériai legénnyel. A menetrend- szerű hajóval ruccantunk ki a város közelébe, az üdülőnegyedbe. Mi voltunk egyedül külföldi utasok, rajtunk kívül többnyire novo- szibirszki munkáskülsejű emberek szorongtak a hajón. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonnal helyet adtak nekünk az ablak melletti üléseknél, hadd lássuk közvetlenül a gyönyörű szibériai tájat, ami leírhatatlanul szép. Valami végtelen fenséges nyugalom fogja el az embert, ahogy a szelíden dimbes-dombos, különféle erdőkkel tarkított tájat nézi. Szemerkélt az eső, a szél is fújt, hol kisütött a nap, hol meg elbújt a felhők mögé, de szinte percenként. Kimentem a hajó végébe, rágyújtottam. Vitya, aki a hajón mint kikötőlegény dolgozott, megveregette a vállam: — Ha akarod, felmehetünk a kormányosfülkébe, onnan jobban látsz. — Boldogan igent mondtam, és néhány perc múlva az egész kis magyar küldöttség itt szorongott. A parancsnok, velem egyidős, 40-es férfi, Alekszandr, készségesen és nagy szeretettel mutatta be a látnivalókat. A visszafelé út is szép volt. Most már újra a fedélzetről néztem az elsuhanó erdőket. Vitya cigarettával kínált, és én visszakínáltam. Elfogadta. Aztán elkövettem egy szarvashibát, egy bontott cigarettát akartam ajándékozni neki. Kerek-perec visszautasította, sőt az arcáról még a szokásos kedves mosolya is eltűnt. Elszégyelltem magam, mert a bőrömön tapasztaltam (amit már otthon is hallottam), hogy a szibériai embert kemény fából faragták, büszke és önérzetes. Akárcsak nálunk az Alföldön. Idősebb emberek jöttek ki hozzánk. Cigarettáztunk, beszélgettünk a várható gyümölcs- termésről, meg arról, hogy vége a nyárnak, bezárták a dácsájukat, de majd tavasszal, úgy április végén minden újrakezdődik. Mintha csak otthon lettem volna. Szép őszi vasárnap volt. Vityával másnap délután a városban újra találkoztam, az egyik novoszibirszki kis utcában, úgy délután öt óra felé. Arra jártamban az egyik üzlet előtt sorban állókra lettem, figyelmes. Beálltam a sorba: konyakárusítás volt. Volt időm, figyeltem az arcokat. Minden rendben ment, hangos szó sehol. A tarkómban éreztem, hogy valaki figyel: Vitya volt. Integetett, menjek át hozzá, ő jóval előbb állt a sorban. Nehezen ugyan, de elszántam magam, és átmentem hozzá, szorongattuk egymás kezét: —; Hát, te?! Hát, te?! — Mintha csak otthon lettem volna, valamelyik testvéremnél. Húsz percen belül sorra kerültünk, vettünk 2—2 üveg grúz konyakot, mást nem árusítottak. AzKamarás István-: A gnú A gnú az utcájuk sarkán várta. A történtek után számíthatott erre. Fásultan intett a rozoga állatnak, hogy tessék, parancsoljon, kövesse. Különösebb fejlemények nélkül tették meg házukig az öt- venméteres útszakaszt, és a lépcsőn is egészen tűrhetően feljutottak. A csengetésre a gnú bután összerezzent. A gyerekek még nem lehettek otthon, mert Klári nyitott ajtót. — István, mi van veled? — kiáltotta rémülten. El is sápadt, pedig a gnút még észre sem vette. — Azt kérdezd inkább, hogy ki van velem — próbált tréfálkozni. Szerette volna, hogy minél előbb észrevegye Klári ezt a csúnyaságot. Amikor rámutatott a gnúra, a bús képű patás olyan szemrehányóan pillantott rá, hogy karjait tán már az utcán voltunk, egymás után szívtuk a cigarettákat, magunkról beszélgettünk. Vitya elmondta, hogy két szabadnapja van, és most egy kicsit lazíthat. Május 1-je óta először szabad. Már csak néhány hét, s az Obon leáll a hajóforgalom, s akkor aztán kipihenheti magát a szibériai télben. Különben falun él, két gyereke van, elégedett, jól keres, bár a szezonban sokat kell dolgoznia, de megéri. Havi 350 rubelt ke-' rés. Hirtelen ötlettel meghívtam a szállodai szobámba, volt még egy kis barackpálinkám, meg némi szalámim. Szabadkozott: Nem vagyok úgy öltözve, borostás is vagyok, talán be sem engednének. Mondtam, ezzel ne törődj, bízd rám. Nagy nehezen kötélnek állt. A szállodában beszálltunk a liftbe, a szobaszomszédom rögtön beszédbe elegyedett velem, s csak amikor a lift megállt a nyolcadikon, akkor vettem észre, hogy Vitya eltűnt. Hogy miért? Azt hiszem értem. A vidéki ember gátlásossága, úgy látszik, egyaránt rokon vonása a szibériai és a magyar embernek. Búcsú a szibériai földtől Elutazásunk napján egy közeli kolhozba látogattunk, úgy negyven kilométernyire Novoszibirszktől. Esett az eső. A központban csak» széttárva azt kellett mondani, hogy semmi, semmi, de mivel a gnúnak ez sem felelt meg, kerek perec meg kellett mondani Klárinak, hogy egy gnú van vele. — Ez micsoda? — kérdezte Klári, de még mindig nem adagolt haragot a rémületébe. — Bemehetnénk? —kérdezte ingerülten, hiszen minden pillanatban megjelenhettek a szomszédok, és a gnú is idegesen topogott. — Bemehetünk — mondta Klári, még mindig harag nélkül, de azért a gnúnak látnia kellett, hogy mi lehet közöttük. Most már Klárinak is látnia kellett a gnút, ahogy megáll a fogas előtt végtelen szomorúsággal, hogy ugyan micsodát is akaszthatna ő erre a micsodára. ■ . — Könyörgöm, mi van veled? Mit bámulsz? — kiabált rá Klári, és furcsán feléje kapott. — Klári, hidd el... — kezdte bizonytalanul, de gyorsan abbahagyta, mert a gnú idegesen cic- cegni kezdett. — Csak egy gnú, bár lehet, hogy ő tiltakozni fog a „csak” miatt — magyarázta Klárinak. idős emberekkel találkoztunk: — Mindenki a földön van — mondta Vitalij, a helyi írószövetség titkára —, ez így van rendjén, most folyik a betakarítás. — Azért mégis sikerült „betévednünk” egy portára. Takaros paraszt faház volt, belül a legnagyobb kényelemmel. Színes tévé, rádió, lemezjátszó, egyszóval minden volt benne. Levettük a cipőnket, nem akartunk piszkolni. A földön, a falakon gyönyörű kéziszőttes szőnyegek. Az idős háziasszony készségesen megmutatott mindent. Megkérdezte: — A magyarok azért gazdagabbak ugye, mint mi? Ez csak amolyan szegényesebb porta. — Csak mosolyogtunk. Dél jócskán elmúlt, amikor elhagytuk a szibériai kolhozt, visz- szaindultunk Novoszibirszkbe. Félúton, Vitalij „elterelte” a mik- robuszt. Egy földút közepén megálltunk, kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni. Vitalij kenyeret, felvágottat, sajtot szedett elő a táskájából, és egy üveg sztolicsna- ja vodkát, meg apró poharakat. Körbekínálta a harapnivaiót, töltött a poharakba, az órájára nézett, elmúlt kettő, s azt mondta: — Nézzetek ki, ez a szibériai föld, és ti most egyelőre elbúcsúztok tőle. Igyunk erre, és harapjunk hozzá valamit, abban a reményben, hogy még viszontlátjuk egymást. Ittunk, eszegettünk, némán fürkésztük egymás tekintetét és a szibériai földet. — Értem. Egy gnú.- Az mi? Vagy ki? — kérdezte aggódva. A gnú most már nyugodtan felvihoghatott volna, de ehelyett figyelmesen Klári felé fordította búbánatos lópofáját. — Szóval azt mondod, hogy egy gnú. A gnú most egy pillanatra levette tekintetét Kláriról, és őrá nézett. Nagyon szigorúan és nagyon szomorúan. Nem volt mit tenni, be kellett neki mutatni Klárit, a harminckét éves, nyolc általánost végzett, kétgyermekes berakónőt, aki az előző nap fakadt ki, hogy ezt nem bírja tovább, méghozzá éppen akkor, amikor ő akarta ugyanezt bejelenteni. Végül ezen vesztek össze. — Igen, egy gnú — válaszolt. — És hogy jutott eszedbe ez a micsoda? — kérdezte Klári, és megint feléje kapott, és most meg is ragadta a felső karját, és nagy erővel szorítani kezdte. A gnú erre ahelyett, hogy szertefoszlott volna, pimaszul odadugta pocsék lópofáját, hogy közvetlenül tanúja lehessen a furcsa műveletnek. — Nem micsoda, hanem egy gnú — nyögte. — Tudod te egyáltalán, hogy mi az a gnú, te kiemelt szellemi dolgozó? — / kérdezte Klári, még mindig harag nélkül, de már iszonyatos erővel szorítva a karját. Azt nem mondhatta, hogy fogalma sincsen,, mert ott állt melette a sovány tehénből és lópofából összeálló tragikomikus figura. Klári elengedte a karját, és rá sem hederítve a létét ottlétével bizonyító gnúra, berohant a szobába a lexikonjaihoz. Minden lexikont begyűjt, magyarázta a gnúnak, pedig egy idő óta már nem akar mindent tudni. Porcelánfestő akart lenni, folytatta, és meg is bánta mindjárt, végtére az, égvilágon semmi köze se lehet az ő dolgukhoz ennek a gyászosképű patásnak. — Megvan! Látod, benne van! . — kiabált ki Klári. — Gyertek be! Előreengedte a gnút, de a gyászhuszár szerencsére megállt a küszöbnél, és nem tolatott rá Klári parkettájára a ronda patájával. — Azt írja .hogy: „Connochae- tus gnou. Korábban Dél-Afriká- ban élt, ma már csak védett területeken található, a tehénhez és a lóhoz hasonló, a szarvasmarhák családjához tartozó faj”. De ezt a gnú már nem várta be. Talán dolga volt, talán megsértődött. Az is leijei, hogy csak Klári találta ki az egészet. Összeállította; Békasy Ildiké vnoroa Katalin: KoOi Károly
