Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
8 Petőfi Sándor: Szilveszter éje 1847-ben i. Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Ev folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Még csak egymagám valék Tavaly ilyentájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. De félre, félre a tréfával, Hisz beteg mellett állunk: Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jóbarátunk.. Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. ö adta össze kezeinket, Válhatatlanul, örökre, ö szállttá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömökre. . Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll, S nem bogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, Es ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Feleségem, lásd milyen jó. Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkáljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék ... Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! 2. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán Azután négyecskén. 3Az a kevés bú, mit koronként Szívünkre rácseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette... Fonjunk áldásból liliomfüzért. Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ö, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borul e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta.. . Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg . .. nem, sohasem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet; „Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárbozott legyek!” Barabás Miklós: Enyelgés Irodalmi oldalpárunk anyagát a Budavári Palotában megnyílt éi a XIX. «lázad! magyar festészet éa szobrászat kiemelkedő alkotásait reprezentáló gyűjteményből válogattuk. Orlai Petrich Soma: Anyám okáig vártuk a ház- kezelőség festőjét, de végre megérkezett. Vidámság költözött vele az udvarba. Az ezer gyerekrajzzal és kritikai élű felírásokkal ékes lépcsőház egyszerre kivirult. Házunk lakói szívében édes remény vert fészket. S a festő serényen munkához látott. Fordított V alakú létrájával naphosszat a lépcsőházat járta. Fütyülve rakta fel a falakra a varázslatos színeket. Néha énekelt is munka közben, erős hangon és öblösen. Az udvar közepén egy benzineshordó áll, a festő segédje ingujjra vetkőzve keveri benne a festéket. Akárcsak valamikor jó anyánk szilvaérés idején a ciberét. A lépcsők alatt, fénylő pléhdobozokban illatos olajfestékek állnak. Aromájuk megtölti a lépcsőházat, és beszivárog a lakásokba. Néha köhögünk tőle, de köhögésünkbe az őszinte öröm horkantása és sípolása vegyül. A nap tüzes korongként tündököl az égen, és a természet gyönyörű. Jó élni, és hallgatni a festő fütyülését, bár néha hamis. Ó, bár ne volnának érzéketlen bestiák, bár ne élnének közöttünk durva lelkű teremtések, akikre a természet legmegejtőbb csodája sem hat. Sajnos, léteznek ilyenek. Mint például Pörgéné, az első emeletről. Azon a napon Pörgéné, szokása szerint, fejetlenül és dulva-fulva rohant le a lépcsőn, és belelépett a festő olajfestékes dobozába. Tejesüvegeit elejtette és összetörte. Először nem bírta kiszabadítani a lábát, vonaglott, mint egy csapdába esett ragadozó, aztán végre lerúgta lábfejéről a pléhdobozt. Cipője az edényben maradt. Haris- nyás lábáról vérpatakok folytak, a piros festék ruhájára fröccsent, és kitisztíthatatlan foltokat okozott. Pörgéné, aki életében még nem alkudott meg önmagával — képtelen volt megalkudni, akár egy magasabb eszmény vagy közösségi szempont érdekében is —, habozás nélkül rávisított a gyanútlanul fü- työrésző festőre. — Mit rakod a vackaidat a lábam elé, te kutyafülű?! Irodalom, művészet JÁSZAPÁTI 1944. december 30-án este pontosan megbeszéltük, hogyan fogjuk ünnepelni a Szilveszter-éjszakáját. Debrecenben voltunk, és majdnem kétszáz kilométerre lenni a tűzvo- naltól, minek tagadjam, jó érzés. Délután hat órakor a Déri Múzeumban előadást tartok a szovjet irodalomról, és este kilenc órakor a szerkesztőségünk díszvacsorát rendez. Vagy negyven vendéget hívunk, hús és bor van elég. Hosz- szan beszéltük meg az étlapot — háromféle hús lesz és kétféle bor. Éjfél után egy órakor mentem aludni, és a telefon éjfél után négy órakor ébresztett fel. Azonnal be kellett mennem a városparancsnoksághoz. Ott megkaptam a parancsot: reggel fél hétre Jászapátiba kell lennem, Novikov ezredesnél. Reggel hat órakor jelentkeztem Novikovnál. Megtudtam, hogy bár az előírtnál egy fél órával előbb érkeztem, fél órát elkéstem. Fél órával ezelőtt elutazott Jászapátiból a 2. hadseregcsoport parancsnoka. — Mit akart tőlem a parancsnok? — Nem tudom, de beszélni akar magával. Egy fél órán át beszélgettünk a pesti helyzetről és különösen a parlamenterek meggyilkolásáról. — Ez sokba kerülhet még a magyaroknak — vélte az ezredes. — Nem ők csinálták, mégis ők fizetnek érte. Nem vitatkoztam, ennek úgysem lett volna értelme. Nemcsak nekem, de az ezredesnek sincs beleszólása. Nekem fájt, hogy a magyarok fizetnek, és Novikovon is látszott, hogy nagyon nem szívesen beszél erről. Vagy jobb szeretné, ha beszélhetnénk róla. — Hazamehetek Debrecenbe? — kérdeztem. — Szó sincs róla. A parancsnok visszajön, meg kell várnia. — Remélhetőleg déultán otthon leszek. — Remélhetőleg. Két író volt Jászapátiban: Per- vomajszkij, a költő, és Iván Lé regényíró. Velük töltöttem a délelőttöt. Délben bementem az ezredeshez megkérdezni, hogy visz- szajött-e már a parancsnok. Nem jött vissza. A délután folyamán ötször, hatszor mentem a kérdéssel az ezredeshez. A válasz ugyanaz volt: még nem jött vissza, de okvetlenül visszajön. Meg kell várnia. Délután hat órakor telefonáltam Debrecenbe. Lemondtam az előadásomat, és félek — mondtam —, hogy a vacsorát sem fogom megenni. Nyolc órakor azt tanácsolta az ezredes, menjünk be az ünnepi vacsorára. Két társammal együtt bementünk a tornaterembe, ahol a bankettet tartották. Negyven-ötven tiszt volt ott, azok vacsoráztak. Mi hárman is. Mintha csak a deblllés Béla: új esztendő (Részlet) receni programot követném, mi is háromféle húst és kétféle bort kaptunk. A tisztek gyorsan felkeltek, és más tisztek jöttek a helyükre. Rajtunk, hármunkon kívül talán senki sem maradt. Másodszor kaptunk vacsorát. Másodszor ettük meg. Egy órával később nehéz volt megenni a harmadikat. De azért megettük. Tíz órakor Pervomajszkij már nem fogadta el a következő vacsorát. Tizenegy órakor már Iván Lé sem. A két író tanú rá, hogy én megettem a tizenkét órai adagot is. A teremben folyton változtak a vendégek. Ráismertem az egyik szegedi városparancsnokra, és bemutattak a ceglédi parancsnoknak. Egy-két ember Debrecenből is ott volt. Nem sok ész kellett annak megállapításához, hogy valami megbeszélés folyik Jászapáti környékén. Tizenkét óra előtt négy—öt perccel megérkezett a 2. hadseregcsoport parancsnoka. Nagyon fáradt volt. Néhány tiszt kísérte, és vele egyidőben jött be a terembe két román és két bolgár tiszt. Három ezredes és egy bolgár alezredes. Az egyik bolgár, az alezredes, egyenesen hozzám jött, megölelt és megcsókolt. Író. Legutolsónak egy szovjet vezérezredes jött be. Még sohasem láttam. Csak reggel tudtam meg, hogy a 3. hadseregcsoportot képviseli. Tizenkét órakor, amit egy csengő jelzett, a parancsnok akinek éppen behozták a vacsorát, felállott, serleggel, vörös borral a kezében, és beszélni kezdett. De csak a megszólítást mondotta el: Drága elvtársak! — amikor az én ezredesem egy táviratot hozott be, a fő- parancsnoknak. Haragos volt, hogy megzavarták a beszédben, de amikor a táviratot elolvasta, egyszerre jókedve lett. Most már nem volt fáradt. — Derék fiú vagy — mondta az ezredesnek. Mintha legalábbis ő írta volna a kellemes hírt. Leült és közben a hidegre hűlt vacsora helyett másikat hoztak. Nem volt komoly étvágya a fő- parancsnoknak, türelme sem volt nagy. Az ezredes — úgy látom — figyelmeztette, hogy én reggel óta várom. Az ezredes értem jött. A főparancsnok magához rendelt. Jelentkeztem. Bemutatkoztam. A főparancsnok kezet nyújtott. — Tudja, egy kissé furcsa... Én csak látni akartam, és esetleg megismerkedni magával, őszintén szólva azt sem nagyon sürgősen. És maga egész nap itt ácsorgóit. Remélem, legalább vacsorázott? Megnyugtató válaszomra a főparancsok folytatta: — Hát azért tulajdonképpen nemhiába várt. Bizonyosan nagy napja lesz, ha megtudja, hogy a németek bűnéért nem fognak fizetni a magyarok. Többet is szerettem volna tudni, de a főparancsnok a hozzá intézett kérdéseket nem hallotta meg. Háromszor kérdeztem, sikertelenül. — Van valami kívánsága? — Nagyon-nagyon szeretném, ha elutazhatnék Budapest felszabadításához. őst Pervomajszkij és M Iván Lé mutatkozott be, és a parancsok tőlük is megkérdezte, hogy vacso________ráztak-e. Pervomajszkij f elvilágosította, hogy mit evett ő, és mit ettem én. A parancsnok harsányan nevetett, aztán felém fordult: — Nagyon nagy öröm egy ilyen étvágy. De azért, higgye el nekem, hogy ma a legnagyobb örömet mégsem a maga étvágyának köszönöm. Kérdése, amellett, hogy módfelett durván fogalmazta meg, jogos sem volt, mert a festő nyilván nem azért tette oda a festéket, hogy bárki is belelépjen. Pörgéné nem széplélek, és a logika sem erős oldala. Festéktől csöpögő lábára nézett, és még egyszer ráordított a kővé meredt festőre. — Most húzd le a harisnyámat, és mosd ki, te csibész! A festő döbbeneté nemes indulattá érettje — Én húzzam le a harisnyáját arról a gacsos lábáról, én?! — S a féktelen szemtelenség láttán csak hápogni tudott. Arca szederjessé vált, reszkető kezéből kiesett a meszelő. — Cinege — kiáltotta a segédjének az udvarra —, öntsd ki a festéket a csatornába! Fáj ront... A váratlan lelki megrázkódtatástól egyszerre megöregedett, hetykesége eltűnt, füttyös szája meg- némult. Nehézkesen lemászott a létráról. Ezeket mondta még Pör- génének: — Jön még maga kezet csókolni, boszorka!... Kiöntötték a festéket, öklüket rázva átkozódtak és elvonultak. Szorongó szívvel figyeltük őket az ablakok mögül. Pörgéné piros harisnyában felbotorkált az emeletre, vérvörös nyomokat hagyott maga után a lépcsőkön. Menet közben rubincsöppeket rázott a falakra, ahogy a kutya rázza ki a bundájából a vízcseppeket... Házunkra csend nehezült. S a csend egyre súlyosabb. A rádió már delet jelez, ám a, festő és segédje sehol... az udvaron kacs- karingós festékpatakok. A létra ferdén áll a lépcsőn, és sandán vigyorog. A piros festék befolyt a szemetesvödrök alá, a vértengernek tetsző tócsa szörnyű gyilkosság színhelyét sejteti. Pörgéné vegyszerekben mossa a harisnyáját, és szitkozódik. Déli egy órakor a lakók szájról szájra adják a hírt, hogy a festő a sarki csemegénél iszik. Részeg, rummal, orvosolja a rajta esett sérelmet. Fennen hangoztatja, hogy nem festik ki a házunkat. Eddig mindenütt tisztelték, dédelgették. Meghívták ebédre. Lesték kívánságait. Ha akart, ebéd után ledőlhetett egy kicsit szundítani, mindig akadt üres ágy. Megtiszteltetés volt a háziaknak, ha elfogadta az ágyukat. Még a cipőjét is kitisztították. S most egyszerre kutyafülű! — Ez az indulatos Pörgéné egy miniszternek is nekimenne — mondogatták a lakók — ennek senki sem szent... Fikarcnyi emberség sincs benne... így megbántani egy szobafestőt... — Ilyenek követik el a felségsértéseket is — mondta egy öregember, aki még a királyok korára emlékezett. Ki kell engesztelnünk a festőt, kerüljön bármibe. Első követünket, Pörgéné férjét, aki felesége nehéz természetének elpanaszolásával igyekezett kiengesztelni őt, az ittas mester kikergette a csemegeboltból. Sörrel is leöntötte, és sánta ördögnek nevezte. Három napig nem nézett felénk. Ezalatt a kiöntözött festék a cipőnkre ragadt, és behordtuk a lakásba. A gyerekek maszatosak voltak, olajfesték csöpögött a fülükből. A fordított V alakú létra eldőlt, lezuhant a lépcsőkön, és ráesett a földszinten lakó nyugdíjas lakótársunk fejére. Agyrázkódással kórházba szállítottuk. A félig festett falak rondán és vedletten bámultak a semmibe. Csatatér a házunk, polgártársak, mindenfelé a romlás nyomai. A házkezelőség szkeptikus és tehetetlen ügyünkben. Ott volt a festő, hallgattuk serény fütyürészését, miért üldöztük el?! Érthető, hogy megsértődött. Érzékenységét megtapostuk, öntudatát semmibe vettük. Hálátlanok és esztelenek vagyunk. Hogy mondhattunk neki olyat, hogy kutyafülű? Nem, ebben az ügyben az égvilágon semmit sem tehetnek, itt csak maga a festő dönthet. Küldjünk utána delegációt. Kövessük meg őszintén és töredelmesen. A békéltető bizottságot én vezettem, mint közügyekben járatos személy. Velem jött még egy nagyon csinos, elvált fiatalasszony és egy állami díjas egyetemi tanár. Még négy úttörő piros nyakkendővel és virággal. Egyikük apró zászlót lengetett... A festő már más háznál dolgozott, létrája tetején írónőit, úgy fogadott. Szóba sem akart állni velünk. Meszelőjét indulatosan rázta, bőven fecskendezett róla a festék a fejünkre. Mégis elmondtam rövid és megható beszédemet. Az egyetemi tanár szipogva köny- nyezett, a fiatalasszony a festő zöld kezét simogatta. Az úttörők énekeltek, és adott jelre harsány rivalgással éltették a festőt. Éljen a modern festészet nagymestere. .. Ilyeneket kiabáltak. Az egyik úttörő felmászott hozzá a létrára, és saját kendőjét kötötte ajándékul a nyakába. — Én sem vagyok kőszívű — mondta végül is a festő —, én is csak ember vagyok. Másnap kenyérrel és sóval vártuk a kapuban. örgénét, közkívánatra, P preventív intézkedésként, egy hétre bezártuk a mosókonyhába, táplálásáról a férje gondoskodott. Kiengedni éjszakára sem mertük. Csendes estéken messze szálltak a szuterén áblakán szörnyű átkai és szidalmai. De a házunk mégis új ruhába öltözött. Duba Gyula: A festő haragszik s
