Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
VI LAG PROLETÁRJAI EGYESÜLJ ETEK! c>eeam.engjeitven sikerekben gazdag,, boldog új kívánunk minden kedves úlnusánkmtk! Ar«: 2.20 R SZOLNOK MEGYEI XXXVIII. évf. 308. sz., 1987. dec. 31., csütörtök A MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA Jövőt váró bizalommal zeretnek az emberek álmaikról beszélni. Igaz ez a szónak olyan értelmében is, amikor nem a vágyak fogalmazódnak meg, hanem azok, az egyébként pár századnyi, ezrednyi másodperc alatt zajló „események”, amelyeket alvás közben, tudatunktól függetlenül, agyunk kreál. Szeretünk beszélni a titokzatos, a valósághoz olykor színes szálakkal vagy fekete kötelekkel kötődő fejleményekről. Ki-ki tucatjával tud regélni az álom mezején bonyolódott esetekről, megfejtésre váró történetről, olyanról, amely nevettet, elborzaszt, szivárványszínű vagy tanulságos. Szeretném előrebocsátani, nem az a manapság divatos felismerés, amely szerint, ha körülöttünk a napi életünkben elbizonytalanodás tapasztalható szívesen fordulunk misztikus dolgokhoz, tehát nem ez a meglátás hívta elő Barna álmának történetét. Régóta foglalkoztat ez a mese, amely kiváltképp szilveszter táján ötlik fel sűrűn bennem. Néha elgondolkodom, vajon egyáltalán lehetséges, hogy így történt? Máskor az késztet töprengésre, vajon miért mondta el Barna? Azért, hogy önmagát biztassa, vagy talán éppen e történet jellemzi egyéniségét? Egyáltalán lehet-e köze az ilyesfajta emberi magatartásnak a ma állampolgárához? Barna rossz gyerek volt. Tudta ezt még álmában is. így azután meg sem lepődött azon, miután elnyomta a buz- góság, s a történet valahol a képzelet mezején elkezdődött, hogy jön az a bizonyos rossz bácsi. Az, akivel néme- lyütt ma is ijesztgetik a csintalan köly- köket. Az álomsorozat első napján még nem hozzá érkezett, hanem hasonlóképp elborzasztó csínytevéseiről ismert utcabeli barátjáért. A következő nap álmában, a zsákos már egy házzal közelebb vitt el egy másik komát, arra késztetve történetünk hősét, hogy búvóhelyet nézzen ki magának, felkészülve a legrosszabbra, sőt, hogy készítse elő parittyáját, kilőhető gesztenyéit. A következő napon a szomszédék gyerekén volt a sor. így jött el Barna ideje, szörnyű várakozások közepette. Még egy utolsó kalkuláció, vajon hogyan adódik legnagyobb esély a megmenekülésre. Ódzkodás a lefekvés elől, de aludni kell, így jött el az álom. A rossz bácsi egyenesen, a lehető legrövidebb úton jutott el a fürdőszobáig, illetve a kád és a fal közötti résig, ahol Barna kuksolt. Intett, hogy fel kell tölteni a kádat melegvízzel. S miután Barna beült a kádba, illendően kérte, hogy forduljon el hősünk, maga is levetkezett, s álombéli fordulat gyanánt elhelyezkedett a megsárgult falú fürdőkádban főszereplőnkkel szemben. S egész éjszaka — Barna álmában — a kis hajót, ami egyben hőmérőül szolgált, egymásnak pöcögtették, hatalmas hullámok és kacagások közepette. Mi fogott meg e históriában? Barna gyarlósága? Vagy éppen a happy end? Barna csak azt erősítette meg történetével, amit egyébként is hangoztat olykor: életformám az optimizmus. Sorsa hasonlóan ezt bizonyítja: többszörösen elutasított egyetemi felvételi kérelem, fiatalkori botladozások, később szakmunka egy gyárban, ennek segítségével diploma majd nyelvvizsga és soksok küszködés albérletek, család, s most tolmácsolás mellékesként, s egy főállás, amire tökéletesen illik: virtuális ügyintéző. Ha valaki arra gondol, hogy most a meg nem értett tehetségekről következik az a bizonyos pasz- szus, téved. Sokkal inkább érdekel Barna álma illetve optimizmusa. Vajon ez a kor, ezek az évek, ezek a hónapok és napok megtűrik-e az ilyesfajta gondolkodásmódot? Erény ez vagy botorság? Érték vagy értéktelenség a bizakodás? Válaszolhatnánk Barna kedvenc történetével, amely arról a fiatal gesztenyéről szól, amely friss fényes ábrázatával a földre hullva, rácsodálkozik az öreg, csatornából kikeveredett, megrúgdosott, naptól és esőtől repedezett héjú társára. Kérdezi: ha neked az öreg gesztenyefa mesélt arról, hogy mi vár rád, akkor miért estél le? Mert fölfelé nem lehet esni — mondta az öreg. Ám e válasz túlzottan egyszerű, talán kissé együgyü is lenne. Persze, hogy bizakodik az ember. Alapvető tulajdonsága, nyilvánvaló jellemzője — mondhatjuk, mondjuk. Hogy miért kell mégis erről a nyilvánvaló adottságról beszélni? Mert napjainkban annyi érték válik semmissé, lép helyébe új, lép helyébe más. így van ez emberi értékeinkkel is. Valamikor a hűség egy munkahelyhez, egy szakmához anyagiakkal elismert erénynek számított. S ma már éppen gazdasági viszonyaink kényszerítenek munkahely- vagy netán szakmaváltásra, s noha a hűség továbbra is az elismerésre méltó vonások közé tartozik, hozzátesszük, nem az akármilyen hűségé, hanem a hasznos munkával töltött ragaszkodásé. Volt időszak gazdasági és társadalmi életünkben, amikor megmondták bizonyos helyeken, hogy más helyeken mit kell tenni. Milyen vonások voltak az értékesek? A feltétlen odaadó, végrehajtó alkat örvendett tiszteletnek. Ma, ahogyan egyre nagyobb a gazdálkodó vállalatok önállósága, hasonlóképp említhetnénk például a tanácsokét vagy tanintézményekét, a végrehajtó helyett az alkotó, gondolkodó jellemvonásoké az elsőbbség. A karizmatikus, istenáldotta kinyilvánításokat produkáló vezetői magatartással szemben — beszéljünk egy üzemről, egy településről — mindinkább felerősödnek, a mások véleményére figyelő, közösségével együtt élő vezető tulajdonságai. Miért kell változó emberi értékeinkről elgondolkodni? Hogy még tisztábban lássuk az állandóakat, amelyek nélkül nem lehet rend, nem lehet előrelépés. Az olyanokat, mint az elemi akarás: hasznosnak lenni, az olyanokat, mint az alkotnivágyás, az olyanokat, mint a törődés, a figyelmesség, a fegyelmezettség vagy éppen a bizakodás. Céljaink eléréséhez kimunkálódott, majd törvényerőre emelkedett előrehaladásunk programja, a napokban megjelentek pontos számadatok arról: melyek azok a tervmutatók, amelyeket 1988-ban el kell érni ahhoz, hogy gazdasági életünk stabilizációjának első szakasza bekövetkezzék. A népgazdasági és a vállalati tervszámok — hiszen ez utóbbiak is elkészültek, s az előbbiek tükrében finomításokra várnak — azonban csupán keretül szolgálnak ahhoz, hogy úgymond feltöltődjenek emberi tartalommal. Ez a keret, a program csupán Írott malaszt marad, ha nem áll mögötte az ember, ha nem áll mögé cselekvésével az égvén. Aki, mint az ország, igen nehéz helyzetben van. Olyan gazdasági környezetben kell alkotnia, amely felszabadulásunk óta egyedülálló. Mondhatnánk azt is, gazdasági miliőben tevékenykedik az egész ország, hiszen manapság az is, akitől korábban mérföldekre volt a számok világa, oszt és szoroz, latolgatja megélhetésének lehetőségeit. Az is igaz, hogy olyan hosz- szú árközleményt is ritkán hoznak nyilvánosságra a lapok, mint amilyet tegnap az olvasónak nyújtottak. A nemzeti jövedelem, a bruttó nemzeti termelés tervezett 1—1,5 százalékos növekedése mellett 2—2,5 százalékos fogyasztáscsökkenéssel kell számolnia a lakosságnak. A ránk váró szűkös esztendőben a bizakodás már a tettel felér, de ez a boldoguláshoz még kevés. Valódi tettek kellenek, a súlytalan politizálás, a társadalmi problémák tananyagának újbóli átismétlése már nem elég. Szabályozórendszerre aligha mondják: értékrendező. Márpedig a mostanira, minden hibájával együtt — azt hiszem — illik ez a jelző, hiszen az értékek a helyükre kerülnek, olyan értelemben, hogy kiderül, vállalataink közül melyik rendelkezik a kor megkövetelte erényekkel, melyik nem. Értékteremtő olyan szempontból, hogy jóval nagyobb mozgási lehetőséget biztosít a korábbi évekhez képest vállalataink nak és intézményeinknek, a megnövekedett önállóság pedig nem kívánja, hanem követeli, hogy a demokrácia fórumaival élve gyakorolja egy közösség az irányítást. Ez alapfeltétele a társadalmi közmegegyezésnek, dolgaink rendezésének. Az állami támogatások páncélzata sokszor eltakarta a látványt, viselője, noha bajnoknak látszik, csupán vérszegény gazdasági csoportosulás. Helyzetünk, gazdasági életünk, nemcsak a vállalatokat kényszeríti nyíltsisakos mozgásra, minden bizonnyal kihat társadalmi életünk más szféráira is. Elviselhetetlenek korábbi éveink magunk elé tartott tükrei, amelyek azt az illúziót 'keltették bennünk: a világban bekövetkezett gazdasági válságra úgy tudunk válaszolni, hogy bennünket semmiféle kellemetlen következmények nem érintenek. Egy apró példa. Majd egy évtizede egyik megyénkben termelőszövetkezet kiváló címének átadásakor hangzott el a szónok ajkáról: a cserearány-romlás olyan hatással járt. mintha minden tizedik dolgozónk abbahagyta volna a munkát. S egy megjegyzést tett hozzá: ezt persze ne adják tovább... Nemcsak joga az állampolgárnak tudni saját maga, munkahelye, hazája helyzetét, de kötelessége is, hiszen miként tudna érte, ha kell, akár áldozatok árán is cselekedni. Előfordul, hogy nyíltságon nagy dolgokat, sokat sejtető titkok napvilágra hozatalát várjuk, holott többnyire nem erről van szó. Inkább arról, hogy az emberek folyamatosan tájékozódjanak szűkebb és tá- gabb környezetük viselt dolgairól, pontosan lássák, ismerjék helyüket, helyzetüket társadalmunkban, hogy reálisan felmérjék lehetőségeiket. alán a véletlen tette, ugyanazon a napon két építőipari vállalat felelős vezetőjével futottam össze. Az egyik arra biztatott, föltétlenül szóljunk új üzemükről, mellette egy új vállalkozásunkról, arról, hogy az évet jól zárták, hogy 88-ra már „elkelt” a teljesítményük jó hányada, méghozzá versenytárgyalásokon. A másik, az építőipari munkák iránti kereslet csökkenéséről, gépeik kihasználatlanságáról, elvándorló emberekről, bizonytalan jövőről panaszkodott. Remény és kétség aligha keveredett egymással ilymódon társadalmunkban, mint most. Egy helyen leledzik a határozottság, mellette vagy vele a tétovaság. A nyilvánosságra hozott árak, a többségében ismeretes gazdasági szabályozók, törlesztendő adósságterheink kemény, küzdelmes esztendőt ígérnek. A nagy társadalmi programhoz, most kinek- kinek önmagában, munkahelyén — úgy tűnik, nem csekély áldozatvállalással — kell saját programját megvalósítania. S ami lényeges, hogy az egyes ember tevékenysége erősítse és ne gyengítse a kívánatos társadalmi folyamatokat. Ez a járható út ahhoz, hogv terveink ne ábrándok, vágyaink ne álmok maradjanak. S egyszer, bár ez manapság sem tartozik erényes emberi tulajdonságaink közé. kérkedhessünk vele, akár Barna az álmával, hogy bizakodásunk életformává vált. Hajnal József Egy év a jövő esztendő mérlegén •Érdekeltség a brigádmozgalomban A is • Településfejlesztés összefogással • Korszerűbb termelésszerkezet. T A o gyorsabb műszaki fejlesztés • Az élet legszebb három éve • Nagyobb T A döntési jog, nagyobb felelősség• Ez az év végi leltár#Nemzetközi körL O kép • Egy lépéssel mindig közelebb egymáshoz • Tízmilliónyi irat. M f milliárdnyi adat • Irodalom — művészet • Mosolyogni tessék! O L 1988 S T