Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
A 1987. DECEMBER 19. Irodalom, művészet 9 Mátyás Ferenc: Nem ér a nevem, Bújócska hiába vagy velem, szavadból is fagy harap. Nem ér a nevem, öntudatlan már az agy. életem érvénytelen, Nem ér a nevem, vigaszom hogyha van, lekötve vak a szemem, holnapom vigasztalan. a hunyó maga maradt, remény, nem tapintalak. Nem ér a nevem, Nem ér a nevem, ha nincs már szerelem. ha nem érted ver a szivem, s aki még meghallana, fázom nagyon magam, süketen cselleng haza. meghal, aki társtól an. Szenti Ernő: Kívánja elmém a kimondhatatlant Fekete hó hull vágyaimra A logikátlanság dzsungelében Átforrósodott testű csönd piheg Kívánja elmém a kimondhatatlant Egyenruhás éjszakáit Gondosan őrzi a hold Oláh Jolán: Mámor Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a cigány képzőművészet kollekciójából válogattuk. Az érdeklődők január 4-ig tekinthetik meg a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján (Fotó: Tarpai) nyugdíjasklubban táncmulatság volt. Nemes bácsi térült-for- dult a toporgó embergyűrűben, s fölvetett fővel olyan erővel toppantott a padlóra, mintha el akarna tiporni valamit. Amúgy csendes, nyugodt életű öregember volt: otthona, lánya, unokája — most mégis szörnyen küszködött magával. Tekintete egyre a kör túloldalán nevetgélő öregasszonyt kereste. — Megölsz bennünket, Jóska, — kiáltotta valaki. — Akkor pihenő! A harmonikás összecsapta szuszogó hangszerét. Az emberek a falhoz szorított székekre ültek. Kifújták magukat, s haraptak az otthon készített süteményekből. Az öreg az ismerős asszonyok társaságához húzódott, nézegette az ölükbe kerített kézimunkákat, s fél füllel a csevegésüket hallgatta. Sose szerette az ilyen szöszmötö- lős időtöltést. Az öregasszonyt figyelte, akit most megszólított valaki. — De jó illatú a süteményed, Kláris! Meg se kínálsz bennünket, lelkem! — Dehogynem. Csak sorban. — Lekapta a kendőt a piros mázas tálról, és eléjük tartotta. — Tessék, ha úgy szeretnék! Az öreg sokáig nézte az orra előtt párolgó pogácsákat. Ide is nyúlt oda is, de mindig meggondolta. Végül az asszony elunta, s pajkosan a kezére legyintett. — Ne válogasson kend! Egyforma mind. — Nem a’! Én a kerek pirosat szeretem. — De rátarti! — Maga talán a másat szereti? Az asszony elpirult. Fölegyenesedett, kerek arcából kiseperte előrebukott haját. — Na és ha igen? — Akkor ne nézzen engem... — Nézi magát a penész! Nevetett, aztán fordult, vitte odább a süteményét. Az öregember — mint már annyiszor ezeken a hangulatos estéken — most is büszkének, szép tartásának látta. Bár kicsit alacsony... De vidám, kötekedő szavú! Élet van benne, ahogy ő szereti! Beleharapott a pogácsába, ízlelte a lisztjét, vaját, zamatát. Közben az asszony körbeért, odatette a tálat a kisasztalra, és leült a horgoló asszonyok mellé. — Máskor is hozzon Kláriska! Egyem a keze munkáját, — kiabált oda a csámcsogó Szucsáki. Az öreg figyelte, hogy az asszony erre a dagadt, szemtelen vénemberre is nevet. — Vehetek még? — kérdezte hirtelen. Az asszony odafordult hozzá, kék szemét hosszan ragyogtatta rá. — Azzal a fekete kezeivel? — Egész nap dolgozott. — Aztán mit? — A sütőt javítgattam odahaza. Kidüföltem az oldalát és megfol- doztam, mert már nagyon füstölt. Van otthon szerszámom, lemezem, meg aztán értek is hozzá... Az asszony előbb az öregember Különben nem is olyan csúnya. Gondosan fésült sötét kontya alatt például a nyaka kecses, bőre bársonyos. És kellemes illata van: tiszta, friss, egészséges illat, le- helletnyi virág, talán liliom-édességgel. A keze pedig kifejezetten szép: keskeny, nőiesen lágy, de nem eltunyult, hanem nagyon is mozgékony, vibrázó kéz, körmein, a színtelen lakk alatt szabályos fehér félholdacskákkal. Nagyon is illik rá az a kígyót formázó ezüst gyűrűcske. A meiegtapintású, apácaszürke lódén pellerin, felette patyolatfehér, tört csíkozású blúznyak, a finomívű ezüstgyűrű, a válogatott finomságok: mint az illata, egyszerűnek látszó, de végletekig kifinomult ízlés lengi körül, halk előkelőség, bájos-bús dekadencia. Ez a lány világot látott, nyelveket tud, hangszeren is játszik. Kedvencei Mozart és Schumann, rajong Beethoven öregkori szonátáiért és persze Mahler szimfóniáiért. Gyakran látható a Zeneakadémia félhomályos, szecesz- sziós termeiben ... Talán csak az arcával bántak el a gonosz apai gének ... miért is ne? A pellerin lepel alatt esetleg pompás, fiatal test feszül: amikor végigvonul testhezálló trikójában a Lukács öltözőjétől a medencéig, szakértő férfiszemek tüzében vonul, királynői tartással, ragadozó puhasággal, különösen a középkorú, tapasztalt férfiak bolondulnak érte. Ez a lány olyankor, bezárkózik, nagytitokban, mezítelenül szokott táncolni otthon a nagytükör előtt, nyaranta öntudatosan napozik fedetlen keblekkel a megfelelő helyeken. „Igen”, mondom a dolgok felett kiegyezve magamnak, „ennek így kell lennie”. Lassan odébbnyomom a balomnak veselkedő bun- dás asszonyságot, és mintha csak morzsát söpörnék le a nadrágomról, a lábára lesek. Valódi bőr, csattal díszített topánkák, kister- peszben, kissé csálén, felettük, szinte rájuk omolva vastag, puf- fadt bokák, melyek ... igen, semmi kétség, ormótlan elefántlábakban, egymáshoz tapadó combokban, széles, hústól rengő lepke- szárny-csípőkben folytatódnak. Számban megkeseredik a francia- saláta. A csúnya lány közben már a libamájnál tart. Nyilván ez a csúcsa a gyönyörnek. Hirtelen támadt rosszkedvemben elfelejtem leplezni pillantásaimat: egy morzsányi máj visszapottyan, és még csak nem is a tányérra. Egy bor- sónyi barna pötty az állópult fehér márványlapján. A csúnya lány felcsippenti, és lenyalja a mutatóujja hegyéről. De akkor már megérzi, hogy bámulom, kezét zavartan a papírszalvétába törli, álomból riadt szemekkel rámnéz. Szeme sötétbarna, világító aranykarikákkal, a szeme tényleg szép. Rámosolygok. Soha életemben nem mosolyogtam ilyen csúnya nőre ilyen biztatóan. És még csak nem is hazudtam igazán, a mosoly másodperceiben lelkem egyik eldugott csücskében őszintén szerettem őt, ellehetetlenült felnőttségében a kicsit csintalan, de a világ legszebb kislányát. Olyan gorombán rántottam magam mellé álmaiból az állópulthoz, hogy nem jutott ideje végiggondolni, akárcsak egy gyors, számítógépszerű igen-nem programmal se a helyzet mibenlétét, kialakítani valamilyen válasz stratégiát: „köszönöm” mondta az aranykarikás szem a rajtakapottak őszinteségével, „köszönöm, hogy szeret egy picit”. Néhány, melankolikus hangulatú, de metsző tárgyilagosságát mit sem vesztő pislogás után: „ne rontsa el holmi alakoskodással...” Aztán elsuhan, de egy villanásnyira visszavág még: „...kérem”. Tányérjába néz, keze tétován moccan, efordul. A helyzet engedte tízfokos szögben. Micsoda önimádó gőggel, megsemmisítő pitt.vesztéssel tudnak a széplányok, szépasszonyok visszautasítani! De legharsányabb visz- szautasításuk sem tud ilyen végleges lenni, ilyen halálbiztosan örök. Hát igen. Ajaj, Úristen ... ezt a szegény lányt aztán jól megverted. Nem csak csúnya, de eszes is. vaskos, eres kezét, aztán a csillogó, barna szemét nézte. — Vegyen hát! Az öreg ember belenyúlt a tálba. — Ha lakatosra lenne szüksége, szóljon nekem. . . Aki íg> ért a sütéshez, az megérdemli, hogy mindig rendben legyen a tűzhelye. .. Elkapta a tekintetét a mosolygó öregasszonyról. Forgatta a meleg pogácsát, és nem nézett föl, amikor megszólalt. — Lenne gondom rá... Az öregasszony szeme csupa kíváncsiság. — Nem mondom, hogy nem Zelei Attila: Hazafelé hiányzik néha a férfikéz a háznál. .. Bizony elkelne olykor a gondoskodás. Az öreg szíve megugrott. — A háború után de sok tűzhelyet kijavítottam! Nem győztem délutánonként meg a hét végén csinálni. És szerették a munkám, mert olyan lett, mintha újonnan vásárolták volna, nekünk meg, ugye, jól jött az a kis zsír, cukor, tojás... Hirtelen elhallgatott, és csak pislogott egyre. Az öregasszony szólalt meg hamarabb. — Ügyes ember jó is a háznál! Tudja azt, akinek már nincs... Az öregember fölpillantott. — Én nem tudok meglenni munka nélkül, mindig csinálnom kell valamit. Ha csöppen a csap, már megyek, cserélem a bőrözést. Vasárnap is, belépek a konyhába, mondom a lányomnak: Marikám, széngáz van! Kinyitom a sütőt, dől belőle a füst. Nosza, meg kell csinálni! A vejem ugye nem ért hozzá, az új meg sokba volna. Rá is ment a mai napom, mire kifoldoz- tam, és kitapasztottam. Mire hazajönnek a munkából, márt ott van minden készen, se piszok, se széj- jelség. Bár a lányom sokszor unja az iparkodásomat, és verne lefelé a munkáról, de én nem hagyom magam! Nevetett a nikotinsárga bajsza alatt. — Majd én megdolgoztatnám magát! — mondta az öregasszony. — Akkora kert van a házunk körül, hogy minden áldott nap beleszakad a derekam. Aztán hol a kapa rossz, hol az ásó. Áldhatja a sorsot, hogy nem velem boronálta össze. — No, csak vigyázzon! Még megteheti! Behúzta a nyakát, leste, hogy mit szól az asszony. Rövid csend támad. Mintha — talán először komolyan — az öregasszony is végiggondolná, mi folyik közöttük. Most az öreg sietett a szóval. — De hát én csak dologra kel- lenék magának... És csak azért nem megyek... — Pedig másra sem valók maguk, mihasznák! Az öregember kacagott. Jó kis beszédes asszony ez! Nem szomorodik bele a szó, hamar ki lehetne tudni minden gondját, baját! A fázós, téli reggelekre gondolt, amikor ez az asszony megkívánná a fűtött szobát, mert nincs kedve kibújni a meleg ágyból, és ő minden reggel zsémbelve kászálódna ki, morogva rángatná magára a hideg nadrágot, és még begyújtás közben is zsörtölődne, mert igen szereti jártatni a száját. Ez az asszony meg békítőén hozzányomná a rövid, vaskos derekát, vagy éppen visszabeszélne, ahogy a kedve hozza. Egész beleélte magát. Örömében a lányáról, vejéről, unokájáról mesélt, hogy milyen nagyszerű és szorgalmas emberek. Aztán az öregasszony mesélt az övéiről; a házukról, a hatalmas kertről meg azokról az apró változtatásokról, amiket egyedül nincs ereje megcsinálni. Aztán felváltva beszéltek, szinte lázasan, mintha csak az idő sürgetné őket, mígnem egyszerre elhallgattak. Ültek egymás mellett csendesen, két öreg — mintha örökké így lett volna — körülöttük a nagy vigasság. Egyszer az asz- szony fölállt. — Késő van. Fölegyenesedett rögtön az öreg is. — Nekem sincs már dolgom itt. Elkísérem egy darabon... Az asszony felkötötte tulipánokkal hímzett fekete kendőjét. — Mulasson csak! Verje azt a betyár talpát a padlóra! Sokáig szótlanul mentek a csendes éjszakában. Az öreg nézte a kertek mélyén szunyókáló apró házikókat, köréjük terítette puha, meleg ábrándjait, és gyűjtötte a bátorságot. — Milyen egyedül vagyok néha — mondta, s rekedt volt a hangja. Az asszony ránézett. Mosolygott apró szájával, de nem szólt. Feszült s egyben varázslatos volt a pillanat. Az öreg kétszer is megköszörülte a torkát. — Maga nem érezte még soha? — De — felelte szinte azonnal az öregasszony, és maga sem vette észre, hogy megszaporázta lépteit. — Nem gondolja, hogy talán mi ketten... • — Miken jár a esze! — ... Hogy együtt élhetnénk. — Hogyne! Hogy aztán az éjjelijét is velem vitesse ki! — Nem vagyok én beteg ember! — Dehogynem! Most is milyen sápadt, és reszket a keze. — Maga miatt teszi. Magáért reszket. Az öregasszony megállt egy kapunál, mélyen, hangosan lélegzett. — Megérkeztem. Az öreg a rózsalugas mögött sötétlő magas házat nézte. llakhatnánk itt magánál mit gondol... ? Mert az a baj, hogy az én lányom olyan kegyetlen fehémép, nem tűrné, hogy más asszonnyal feledjem az anyja emlékét. Az öregasszony összehúzta a vállkendőjét. Még egyszer teleszívta a tüdejét ezzel a gyönyörű estével: nem akarta szó nélkül elengedni a férfit. — Az én lányom már úgy döntött, hogy én magamban fogok megöregedni... Ég áldja kendet, jóember! Az öreg még elálldogált a becsukódó kapu előtt; még remegő kézzel rágyújtott, és nemsokára megindult hazafelé. ________________ Ö sszeállította; Réltasy Ildikó Bada Márta; Erdőtarcsai cigányház n E
