Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
Irodalom, művészet Kerék Imre: Október A cserszömörce levele piros már, Szárnyas magvakat röpít a juhar. Makk potyog a földre. Száll ezüst ökörnyál. Fagyai kínál madarat éjbogyóival. Völgy szakajtója telik sűrű köddel. Lúdbórzik a tó. Tar ág didereg. Fagy jön, gőzöl orra, gyémánt-eget öklel: szilánkokként villogó dérharmat pereg. Erdélyi Attila grafikája Kenéz Ferenc: Mondhatatlan Ez az ősz, ez az ősz, szállnak tankönyveinkből olyan ősz van, el s aggodalom lehet sétálni benne talán az óceánig az az ősz, az az ősz az az ősz, az az ősz, a holddal rokon, felé szállunk és aláhullunk úgy, ahogy van, fűmagnyi motorokon arcommal, arcoddal idáig látszik ez az ősz, az az ősz, ez az ősz, ez az ősz úgy ahogy van, talán van, talán nincs, nagyhatalom, madarak mondhatatlan. két gyerek, Palkó és Jutka a nagy előszobában játszott. A tízéves fiú ügyesen hajtogatott papíros repülőgépeket dobált a mennyezetig. A nyolcéves lány sikongva nyújtózkodott, és fel-felszökkent, hogy hullásukban kapja el őket. Néhányat megpróbált a magasba hajítani, de a fiú nekirontott, hogy visszaszerezze a szárnyas, lebegő papírdarabokat. Haragos-nevetős perlekedés közben birkóztak és kergették egymást, egészen addig, míg eszükbe nem jutott, hogy labdázzanak. A csukott szobaajtó mögül követelő, de folytonosságában egyhangú csecsemősírás hallatszott ki, amit kérő, rábeszélő éneklő lejtésű dünnyögés és járkáló lábak vontatott ütemű, tompa dobbanása kísért. Amikor a labda már harmadszorra csapódott neki az ajtófélfának, a kilincs megzör- rent, és egy hetven-hetvenöt éves asszony kontyos feje hajolt ki az előszobába. — Maradtok csendben? — ripakodott rá a két viháncoló gyerekre. — Anyátok még mindig nem jött haza az orvostól, lekéste a szoptatási időt, a kis öcsétek kisírja a lelkét, ti meg, mint a lelketlen vadgk ... Lesz csend ? — emelte fel újra a hangját. A keményen csattanó felkiáltásra a gyerekek egyszerre elhallgattak és lökdösődve egymáshoz szorultak. Pislogva néztek nagyanyjukra, azután összekacsintottak, szemük sarkában kis szikrák villantak fel, s nyomukban kibugyborékolt belőlük a fojtott nevetés. — Szívtelen cigányok! Megáll- jatok, ezért még megkapjátok a magatokét! — kiáltott rájuk az asszony. De mindjárt a fenyegetés után félig önmagához, félig hozzájuk intézte a szót, aggodalmasan és tanácstalanul hozzátette: Gábor Marianna: A bohóc és családja — Hogy maradhat el ennyire anyátok? Mért nem jön már haza? Néhány pillanatig nem mozdult, mintha az egy helyben tülekedő, és a gőzzel teli, lefödött edény módjára pukkadozó gyerekektől várna választ, azután rosszallóan megcsóválta a fejét és visszahúzódott. A türelmetlen, el-elakadó, .s új erővel folytatódó csecsemősírás mellett ismét felhangzott a csillapító, nyújtott lejtésű dönnyögés és a léptek tompa dobbanása. A gyerekek egy ideig csendben játszottak tovább. De minél mesz- szebbre gurult a pettyes gumigömb, és minél leleményesebben bújt a sarokba meg a szekrények alá, ha véletlenül vagy szándékosan leejtették, annál hangosabban ujjongtak és visítoztak. Igyekezetükben, hogy a másikat megelőzzék és magukhoz kaparintsák a labdát, súlyos puffanással vetették le magukat a padlóra. A szoAnya és lánya országa határán. Kati három esztendeje él kettesben Verával, s ez az idő egymás rabjává tette őket. Én néhány hete vetődtem a közelükbe. Moccanás nélkül figyeljük egymást, mi lesz. Nem bírom tovább, futok az erdőszélnek, arra, ámenre azt a szar labdát elnyelte a bozót. Szép, nagy drámai csend van, csak én ropogok benne, amint utat csinálok magamnak. ELSZÚRTAM A DOLGOT! PEDAGÓGIAI BAKLÖVÉS VAGYOK! Ilyeneket gondolok ágtördelve, vastag avar között kutatva. Amikor hosszas keresgélés után ráakadok az egyik juhar törzséhez bújt labdakoszra, megborzongok. Itt még förtelmesebbnek látszik, mint Vera kézéiben. Aztán fölmarkolam, és indulok vissza. Amikor kibújok a hajlatból kezemben a labdával, Vera és Kati egymást nézik. Indulok hozzájuk. Megállók előttük, tenyeremben a horpadt, vakfehér pöttyökkel. Még mindig nem vesznek tudomásul. Komolyan, moccanás nélkül bámulják egymást. Aztán Kati hirtelen felkapja Verát. A gyerek karja hevesen anyja nyakára fonódik, és nevetnek, nevetnek, hogy a könnyük is kicsordul. Állok a határon, és nézem az országukat. 3. ___________________ A soproni pihenés utolsó napján, Vera az Ógabona téren arról az oroszlánról vi,tatkozák, amit a közeli patika mozaiktáhláján látott, önmagával vitázik, mert éppen haragszik rám. A vita tárgya az, hogy le tud-e jönni az oroszlán a falról, vagy örökké ott kell állnia, ahol van. Szemrehányó tekintetéből köny- nyen kiolvasom, hogy azért morcos, mert azt hiszik én vágyóik az oka, hogy neki rossznak kell lennie. A ROSSZASÁG, ami a lelkét nyomja, reggel történt. Az ébredés utáni első fényeket színes filctollaival rárajzolta a szállodai párnájára és takarójára. A látvány, ébrenléte első szakaszában megejtette őt, gyöngéden szétmázoita a kék piros, sárga filcnyomokat, de amikor ráikö6zontöttek a reggel józanabb fényei, megijedt a látványtól. Egész délelőtt kerülte a tekintetemet, most szólalt meg először, lent a maga kis szomorú mélységében, most is csak egy árva kérdéssel kísérelve meg áttörni a közénk emelkedett falat. — Azt hiszed, szeretnék véled játszani ? Hallgatok, de ő felel magának. — Nem szeretnék. Én semmit sem szeretek. Játszani sem. Én csak élek. Széthullott emlékezetemben a gyerekkor soproni szótára. Néhány szó még lengeti magát előttem, de az igazi összefüggések már elvesztek. Nem tudok mit kezdeni azzal, amit Vera mond. Lelkiállapotából mindössze annyit értek, hogy nyűgösnek kell lennie. Nagyszáj úsko- dása jólesik, mivel csak azzal mer nagyszájú lenni, akitől nem fél. Idegenekkel nem beszél, megillető- dötten vagy sértve áll kérdéseik előtt, barátkozása első jele a szemtelen hang. Melegszem, amikor azt kutatja rajtam, mivel tudna megbántani. Most nem jut eszébe semmi. Vállat von, Kati kezdi kutatni, hol az a kis gyöngeség, amit kikezdhetne rajta. — Anyu, megtudnál halni értem? — kérdezi, amikor végre megtalálja, mit keresett. — Igen — feléli Kati népmeséi tisztasággal —, az anyák meg tudnak halni a gyerekeikért. — Meséld él. — Mit? — Hogyan halnál meg értem? — Azt így nem tudom elmondani. — Akkor találd ki a történetet. — Milyen történetet? — Amelyikben meghalnál. Vera hangja teli van őszinte érdeklődéssel, de Kati nem szövi meg neki a mesét. Mosolyog, megsimogatja a combjához dörgölőző fejet. Játszik az idővel, tekintete elréved a háztetők felett, beleakad a Tűztoronyba. — Meséld már, hogyan halnál meg értem. Szeme csillog a várakozástól. Sírni szeretne, alkalmat keres hozzá. Kati nem engedi magát legyőzni. Elzárkózik a hősies történet előL — Menjünk föl az erdőnkbe — mondom hirtelen elhatározással, mert úgy érzem annyi mese van mindhármunkban, hogy nem talál kitömi való helyet még ebben az évszázadok álmában rajzolt városban sem, talán abban a kétabla- kos, s mégis emeletes házban sem, amelyik úgy dönti csöpp tetejét az égnék, mint egy felnőtt barokk épüilet. ba, a nagyanya, a sírás eltávolodott és eltűnt az önfeledt öröm mögött, ami betöltötte a félhomályos, csodálatosan kitágult előszobát. Hirtelen hegyes és erős, ismétlődő koppanások hangzottak fel. Ezek a kopogások már előbb is átszúrtak a kacagás, huzakodás, lökdösődés és visongás sűrű lármáján, de a testvérek csak most figyeltek fel rájuk. Nem bentről, a lakásból, hanem a folyosó felől érkeztek fülükbe, és csakugyan a küszöbön állt is valaki, aki begörbített ujjával ütögette az ajtót, s talpát többször odadörzsölte a vastag lábtörlőhöz. A gyerekek egyszerre elnémultak. A kis kukucskáló ablakon keresztül barna szempár nézett rájuk. Volt ebben a sötét szempárban valami talányos. Szokatlan fénnyel ragyogott, gyermekes jókedvvel és együttérzéssel hunyorított, kíváncsian kitágult, mintha mindent akarna látni, és látna is. Amellett fátyolos is volt, de a fátyol mögött incselkedően apró kis manók biztattak bukfencre, tótBihari Klára: Diadal ágasra és mindenféle tréfára és csalogattak egy megnyíló meleg és puha sűrűségbe. — Ugyan, engedjetek már be ... engedjetek be ... — hallatszott egy mély, rekedtes hang. A két gyerek vállal-karral egymáshoz tapadva összenézett. — Nyisd ki te! — felelt a szokott ellenkezéssel, riadtan és mégis kíváncsian Jutka. Palkó a zárhoz ugrott és megfordította a kulcsot. Az ajtó kitárult. Karján nagy batyuval testes cigányasszony állt a küszöbön. A gyerekekre nézett és összecsapta két vaskos, barna kezét. A kacagás furcsán és mulatságosan hullámzott végig rajta. A ruha öve alól előredülledő hasától indult, s felfelé hatolva megremegtette kétfelé ágazó nagy mellét, olajosán fénylő húsos arcát és megmutatta fehér, hibátlan fogsorát. — Jaj-jaj, micsoda szép gyermekek! — kiáltotta elragadtatással, és még egyszer összecsapta két tenyerét. — Az én Lajcsikám és Rózsikám is ilyen korú lehet, mint tik, egyem meg a szíveteket. Kis testvér is van? — kérdezte, s egy pillanatig befelé, az elhalkuló és elkeseredetten újból nekibuzduló sírásra fülelt. — Nekem is van ölbelim. Egyik kezét, mintha gyermekfejen nyugodna, öblösen a derekáig, majd kissé feljebb emelte. Újra nevetett, testén mulatságosan vé- gighullámzó nevetésével. Szeme alján az árnyékos kis ráncok nemhogy tompították volna, de még inkább kiemelték fátyolos szemének mohón vidám, biztató ragyogását. A fiú félrehajtott fejjel bámult az asszonyra, gyanakodóan, de leküzdhetetlen érdeklődéssel. Orr- cimpái megmozdultak, mintha belül, a lénye mélyén csiklandoznák, és ő alig tudná visszafogni oktalan, de mégis boldog nevetését. Húga még mindig szorosan az oldalához szorult, bal cipője talpát a jobb lábszárán fel-le csúsztatta, s tekintete rátapadt a széles termetű nőre. Mindjárt észrevette, hogy nemcsak karján, hanem a hátán is van egy bugyor, amit elől, kemény tokája alatt csomózott össze, s amiből a válla fölött piros lábasok, fényesre égetett cserépvázák villantak ki. Vonzotta a cigányasszony szemének cinkos ragyogása. De azután átfutottak rajta a vidékről nemrégen hozzájuk költözött nagyanya ijesztgetései a gyerekrabló cigányokról, s ezért megfékezte vágyát, hogy előbbre lépjen. Csak ujját tette önkéntelenül a szájára, és bátortalanul, de várakozóan elmosolyodott. — Anyukátok odabenn van? Híjjátok elő és mondjátok meg, hogy szedje össze, ami régi holmi akad ithon, mert gyönyörű lábast, fazekat, vázát adok érte — mondta az asszony, és mély, rekedtes hangja úgy szólt, mintha az is olajos lenne és roppant könnyűséggel siklana ki ajkai közül. — Anyuka nincsen itthon ... — felelt vontatottan a fiú és szeme a bugyorra tapadt mint aki a tisztán látható edény- és vázafülek ellenére is abban reménykedik, hogy onnan tarka madarak és mindenféle, sejtelemmel is alig megközelíthető csodák kerülnek napvilágra. A jövevény már a nyakához nyúlt, hogy kibogozza a lepedő összekötözött szárait, amikor megnyílt a szobaajtó, s a nagyanya, karján a csecsemővel kilépett rajta. Előre jött, karjával tovább re- zegtetve a síró picit, mintha egy belső aggodalom nem engedné az ütemet megszakítani, de arca megkeményedett. — Kivel társalogtok ti itt? — kérdezte élesen. — Nem megmondtam, hogy senkinek se nyissátok ki az ajtót? Kicsiny, sötét szeme hidegen és ellenségesen végigfutott a bejáratnál álló alakon. Nem tudta felmérni, hány éves a cigányasszony, akinek szeme alatt, vastag orra és telt szája mellett árnyékos rán- nok húzódtak meg. Éppen úgy lehetett harminc, mint negyven vagy akár negyvenöt esztendős is. S mert kora ennyire kétesnek látszott az előredülledt, terhességet mutató has. s a városias, szűk szövetszoknya alatt a két vaskos lábszár, a legkisebb moccanásra is súlyosan meg-megránduló duzzadt mell olyan kényelmetlen, kínos érzést mozdított meg benne, mintha előtte valami illetlen és szégyellnivaló dolog tárult volna fel. — Menjetek befelé! — kiáltott rá a két lesunyt fejű unokára. — Mit bámészkodik itt? — Az anyjuk már félórával lekéste a szoptatást, a kistestvérük kisírja a lelkét, nekik meg nincs más gondjuk, mint beengedni egy cigányt. Nagy szamár létére egyik se gondol arra, hogy az ilyen ellop mindent, ami a keze ügyébe esik! — fejezte be haragosan, mitsem törődve azzal, hogy a cigány asszony kétlépésnyire áll tőle. — Maga meg haladjon tovább, nincs itt semmi eladni való! — kiáltott rá a másik nőre. A csecsemő mintha megértette volna, mit mondanak róla, pillanatnyi hallgatás után ziháló, részletekben feltörő kétségbeesett zokogásra tátotta fel fogatlan száját. Erőlködéstől kivörösödött arcán a vékony bőr ráncokba gyűrődött, szeme valósággal eltűnt, kis karjaival követelőén hadonászott, mint aki nem tud és nem is akar tovább várni. A cigányasszony hirtelen ledobta batyuit, megragadta a kicsit és gyors mozdulattal bal karja hajtásába fektette. Mire a nagyanya utánakapott, jobb kezével már kiemelte kigombolt blúzából hatalmas, teli mellét. A csecsemő tüstént megtalálta a vastag, sötét bimbót és szinte fájdalmas mohósággal kezdett szopni. Nyögdicsél- ve nyelt, verébkaromhoz hasonló két apró keze és homloka puhán benyomta a bőség barna, húsos tartályát, mintha egészen el akarna merülni benne. A nagymama kiáltani akart, ösztönös féltéssel és viszolygással, de a kicsi elégedett mormolássá és gőgicséléssé halkult nyögése visz- szatartotta. Határozatlanul és megbántott arccal állt egészen addig, amíg a cigányasszony el nem takarta mellét és tenyerének ösztönös mozdulatával le nem törölte a csecsemő szája sarkában felfúvódó tej buborékokat. — Ugye jóllaktál, gyöngyvirágom? — kérdezte gyönyörködő nevetéssel. fiúcskát a nagyanya várakozóan széttárt karjára adta, felemelte batyuit és kilépett az ajtón. Tarka kendője kontyáról a tarkójára csúszott, halántékán a légáramtól meglibbentek a hajtűk, színes fésűk szorításából kiszabadult göndörödő, feketén fénylő fürtök. A nagyanya köténye zsebéhez kapott, kivett belőle egy tízest és a küszöbre lépett: — Várjon! Ez a magáé! Azért, mert... — szólt az asszony után, de hangja bizonytalanul megszakadt, mintha most ő tenne valami illetlen és restellni való dolgot, és felemelt kezét sután lejjebb eresztette. A cigányasszony az udvarra vezető első lépcsőről visszafordult. Árnyékos szemében a jókedv tüzes szikrái ragyogtak. — Tartsa meg a pénzét! Szívességből tettem! Még ha egy húszast kínált volna... — kiáltotta hangosan és gúnyos diadallal. Testén végighullámzott a kacagás. S amint nesztelen léptekkel indult az alsó emeletre, a gyerekeknek, akik kiálltak a folyosóra, úgy tetszett, hogy lágyan visszasüllyed abba a sűrű és meleg mélységbe, amiből rövid idővel ezelőtt előbukkant. Összeállította; Rékasy Ildikó
