Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
1987. NOVEMBER 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mozgolódó egyesületek Kicsit megsértődtem amikor csaik úgy rám szólt valaki, adnám oda a gyerekek kinőtt ruháit, ha nekünk már úgysem kell. Ha tompult is 'bennen dédapám mindent megőrző szenvedélye — jó lesz az még valamire; —, csak-csak gyülekeztek a szekrény aljában a kacatok, s semmire sem használt holmik. Valahogy restelltem rátukmálni valakire: ha kell, vigye, használja egészséggel. Még nem is olyan régen nem illett ilyesmiről beszélni. És akkor most itt vannak a nagycsaládosok, akiknek a leveleiben böngészhettem a népfrontosoknál. Hallották hírét, hogy másutt már egyesületük van, azoknak, akik kevés pénz ide, gazdasági nehézség oda, a sok .gyerek mellett döntöttek inkább. Hogy minek az egyesület? Talán nem is a hagyományos, a megszokott formára gondoltak. Így lehet, mert egyikük például érdeklődő sorai alá odasorjázta: szívesen fogadna olyan gyerekeket, akik lakótelepi házban élnek, s már csak halovány képzeteik vannak a kertről. Másikuk azt írja, hogy küld maga termelte zöldséget, krumplit, gyümölcsöt, nekik annyi terem, hogy a három gyerekkel sem jutnak a végére. Nem, nem kérnek érte pénzt cserébe. Az a levélíró sem, akinek a hétvégi telke lehet a vízpartra vágyó apróságok és persze a nagyobbak nyaralója — ha igénylik. Mert ennyi az egész. Csak azért kell az egyesület, vagy még inkább azért alakul’ meg hamarosan, mert így elérhetik egymást az „egy cipőben” járók — s ezt némi túlzással szó szerint is érthetjük. Nem ők lesznek az első egyesület a megyében, persze. A legrégibbek egyike éppen a horgászoké. Nem elkülönülni, hanem találkozni akartak. Mellékesen azután gazdái Jettek némely kallódó vizeknek, s amikor eljött az a szomorú idő, hogy megfogyatkoztak a hálák, már ivadékneveléssel is pepecseltek. Mondhatni mozgalma van manapság az egyesületek alakításának. S ha kicsit visszavetjük pillantásunkat a közeli múltba, meg is érthetjük, miért. A régi olvasókörök, gazdakörök — itt Szolnokon a vasúti altisztek és a tisztek köre —, az ipa- rastestületek egyszercsak nem fértek bele a „mindennapokba”. Való igaz, a negyven évvel ezelőtti idők nem tűrhették a szétforgácsoló- dást, Ám ezeknek az önként alakuLt közösségeknek egyre inkább híját érezték az emberek. Több okból is. Ahol érdeklődésük szerint verődnek össze, ott előbb-utóbb a szűk szakmai vitából elté- velyedik a beszéd nagyobb dolgok felé is. A hasznos időtöltéshez adott tanács mellé kerül hamarosan olyan is, amit az életnek raktározhat el az ember. Szóba jön óhatatlanul a mindennap. Olyan sokáig nem volt i gazán részese a Duna—Tisza táján élő saját sorsa közvetlen alakításának! Vezetőkké és vezetettekké váltunk, a szerepek nem cserélődtek föl. Egy-egy választás, falugyűlés vagy tanácstagi beszámoló fölnyitotta ugyan a gondok szelepeit, de a gondokat föl nem oldotta. Egy község dolga eldőlt öt esztendőre, amikor abban, a tanácsülés határozott. De vajon bekerültek-e a választókerületekből mind a valós gondok? Hisz nem egy jegyzőkönyv csak „fölfelé” készült, ne mondják már rólunk — vélték a tanácstagok —, hogy nálunk nem érdeklődők az emberek. Azok voltak bi- wny — a papíron. S talán az is pezsdítője a kluboknak, új szervezeteknek, egyesületeknek, hogy az emberek még több fórumot akarnak, áhol elmondhatják a leghétköznapibb héten is ötletüket, elképzelésüket, tervüket. És meg is vitatják azt. Érvek, ellenérvek ütközhetnek, még talán vitatkozni is megtanulunk, ha már az élet úgy hozta, hogy tér jut ezeknek az .alulról jövő” kezdeményezéséknek. fl politika is jó szemmel nézi, még inkább jó szívvel veszi, ezekben a kisközösségekben ott vannak közéletünk belső tartalékai, amiket meg kell végre mozdítani. Nagy szükségünk van rá. Szerveződjenek csak mindenféle hasznos cél érdekében az egyesületek. Ne szeppenjenek meg akkor, ha bürokratával hozza össze őket a véletlen. Nyilván akadékoskodni fog, hiszen megszokott ritmusát most másként kell alakítania. Egy a fontos: a nagy közösségnek szüksége van a kisközösségek segítségére. Az a nagy a kicsikből építkezik. S ha így lez, akkor a nagy közösség nem tévedhet. Hortobágyi Zoltán Azért a szíve a kutatásé Lehangoló érzés, amikor az ember írás közben felfedezi salát korlátáit. Ebben a nem túl felemeló állapotban fejeztem be a beszélgetést dr. Práger Péterrel kunhegyesi lakásán. Már az első találkozásunk alkalmával nyilvánvaló volt számomra, hogy Práger doktor érdekesebb ember annál, amit az üzemorvosi beosztása sugall. Am amikor a „másságát” próbáltam megfejteni, visszahúzódó szemérmességgel bagatellizálta el személyes érdemeit. Amiről viszont szívesen beszélt, az a kutatómunkája volt. Ebben azonban, sajnálatos módon, én nem voltam partner. így hát félő, hogy minden igyekezet ellenére egy tudományos pálya Ive helyett — mlndösssze, esendően egy görbét sikerül majd rajzolni. — Hogy lesz valakiből kutatóorvos? — Pécsett, 1979-ben végeztem az orvosi egyetemet. Már másodikos koromban folytattam különböző kutatómunkát, aztán diplomásként szinte természetesnek tűnt, hogy a kísérletek folytatása mellett döntöttem. Csak hát a körülmények.. Hadd ne vázoljam fel a családi hátteremet, mindenesetre a veszélyességi pótlékkal együtt kapott havi 4 ezer forint nem volt elég ahhoz, hogy eleget tegyek a legszükségesebb elvárásoknak. Hiába indultam nagyon meredeken ezen a pályán, nem vállalhattam tovább ezt az életformát. — Aki mégis vállalja, az mire viszi kutatóorvosként? — Én most a középátlagról beszélek: nagyjából az indulásnál megszabott életnívó jellemzi a pályát. Persze. lehet valakiből profesz- szor, de hát egy egyetemen van jó néhány kutató Intézet, mindegyikben tíz-tizenöt kutató orvos és hát professzorrá csak kevés válik. .. — Nem volt túl nagy áldozat előnyösebb anyagi boldogulásért feladni egy szenvedélyt? Práger doktor felélénkül, s szavai mindenképp őszintén csengenek, amikor a már „lefuttatott” számvetést elkezdi: — Nem, semmiképp nem, mert kaptam helyette gyógyítómunkát. Üzemorvosi tevékenységem alatt a kunhegvesi BHG-ban 48 százalékkal csökkent a táppénzes napok száma, de nagyjából ennyivel lett kevesebb a kiesett munkanap, a vízgépészetnél, a Vegyesipari Szövetkezetnél és a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnál is. Hogy mi van a háttérben? Hát először is a gondozás: rendszeresen kezeljük a magasvérnyomásos betegeket, a cukorbetegeket, megszerveztük a pszichológiai és a kardiológiai gondozást is. Természetesen ezt egy orvos egyszem magában képtelen lenne megoldani. Segítséget kaptam a karcagi kórházból, a munkahelyek vezetőitől, fejlesztettük a műszerezettséget, bővítettük a rendelőt, hamarosan beindul a fiziko- therápiás kezelés. Folyik a szűrőmunka és a betegek adatai hamarosan számítógépre kerülnek. — Essék most az ön tudományos munkásságáról szó: — Mi volt az a terület, amely ifjú emberként rabul ejtette? — A szervezetben zajló oxidációs és redukciós folyamatok egyensúlya a redox állapotban testesül meg. Ha valaki például alkoholt fogyaszt miközben szervezetében gyulladásos gócot hordoz, könnyebben kerül az ital hatása alá. Ám ha redukáló anyagot szed — ez a hatás később jelentkezik. E kutatási terület a biokémia, fizikokémia és az élettan határmezsgyéjére esik. Az egyetemen is szinte csak utalás van rá a tantárgyak sorában. Én úgy ismerkedtem meg e témával, hogy dr. Puppt András docens kutatásaiban segédkeztem. Csak hát, míg elődeim sejt-, illetve szövetszinten vizsgálódtak, engem az élő szervezet egészének környezetében végbemenő változások és hatások érdekeltek. — Mi volt a legnagyobb szakmai sikere? — A légköri fronthatásokat ionizációs modellező kísérlet. Azt tudtuk, hogy a légcsőben van egy sejtcsoport, amelyik érzékeli az ionizáció változásait, de innen hogyan tovább? Bebizonyítottuk. hogy a redox változások közvetítik az ionizációs állapotot a vegetatív idegrendszer felé. Innen csak egy lépés volt, hogy a kellemetlen fronthatásokat redoxkezeléssel tompítsuk. — ön ma tehát úgymond, hobbi szintjén foglalkozik a kutatással. Ennek ellenére májusban Sümegen tartott nagy sikerű szakmai előadást, majd júliusban Pécsett a Magyar Élettani Társaság vándorgyűlésén őszintén figyelemfelkeltő korreferátumban adott számot a munkája legújabb eredményeiről. Ezekhez az eredményekhez jelenleg milyen háttere van? — Igen, hát a kapcsolatom nem szakadt meg a szűkén vett szakmával. Pécsett, Szegeden, Budapesten, Gödöllőn, Debrecenben és itt Kunhegyesen is találtam magamnak segítő partnereket. Itt a nagyközségben például Mándi Mátyás, a BHG matematikusa sokat segít a számítógépes feldolgozásban. Csak hát egyelőre a körülményeim nem teszik lehetővé, hogy mindössze annak a hobbinak éljek, amit úgy hívnak, hogy kutatás. Dr. Práger Péter az étkező tágas asztalára teríti demonstrációs tábláit, melyekről szemléltető előadást tart, miként segítheti a redox állapot stabilizálása a kóros folyamatok kártevéseit, mondjuk egy infarktus esetén a szívizomban. De hát ez már aligha az. újságírónak szól — talán egy úiabb tudományos értekezés születésének tanúja vagyok. Palágyi Béla A szakszervezeti munkában döntő a megújulás ÉI6 kapcsolat a tagsággal Beszélgetés Csikós Pállal, a SZOT titkárával — Mit jelentett, s mit jelent most életében, hogy munkáséletét és a mozgalom megismerését a Tisza Cipőgyárban kezdte? Tud-e ebből meríteni és feltöltődni? — Amikor odakerültem, nem gondoltam, hogy egész életemet, magatartásomat meghatározza majd a munkásközösség. Mindig szívesen és jóérzéssel emlékszem vissza a martfűi gyári kollektívára, amelynek én is tagja voltam. Sokat tanultam ott, s azt gondolom, hogy amikor szakszervezeti tisztségviselő lettem a nagy- vállalatnál, már kamatoztak a közvetlen tapasztalatok, a testközelség. Jóleső érzéssel gondolok vissza, annál is inkább, mert ma is élő kapcsolatom van még szakszervezeti, társadalmi aktivistákkal, például a Ti- szaföldváron élő Huszár Károllyal, akivel néha-néha egyszer levelet váltunk, de ugyanígy jól emlékszem az alsórészszabászati titkárra, Csík kollégára, valamint azokra, akikkel a KISZ-ben dolgoztam együtt, s akikkel aztán a szakszervezetben találkoztam újra. A Tisza Cipőgyárban tanultam egyenességet, nyíltságot, szókimondást, s azt, hogy a munkásemberek hogyan tudnak hatni egymásra, hogyan tudnak egymásnak segíteni. Sőt, amit vezetőkészségnek lehet nevezni, azt is ott alapoztam meg, s azt is, hogy legalább olyan bonyolult a szakszervezeti munkát irányítani, mint a gazdaságot. — Es ezzel már a jelenben vagyunk. Gondolom, nyugodtan mondhatom, hogy egy nagyon nehéz korszak küszöbén lett a SZOT titkára. — Ráadásul a szociálpolitikai terület az enyém! Ha tudjuk, s ezt tudnunk kell, hogy a nagy változások, a tisztán közgazdasági terület vitái, — az adórendszereké például — már lezajlottak, de most következnek az egész társadalomra háruló, a népgazdaság helyzetéből, s ezekből fakadó következmények, új intézkedések. Szóval, akkor lehet mondani, a nagy és nehéz változások korszakát éljük. A szociálpolitikában pedig nyilvánvaló a cél: mindazt, ami ma kényszerűségből az egész társadalomra hárul, és életszínvonal csökkenésében csúcsosodik ki, valamilyen módon a legrászorulóbb rétegeknél a szociálpolitikában lehet és kell kompenzálni. Slajnos, ma már egyfajta kényszer- pályán vagyunk, s bármenynyire is tiltakozunk ellene, a gazdaság mozgástere szűkült, s a további szűkülést nem szabad engedni. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy mindaddig, amíg a nemzeti jövedelem növekedése nem gyorsul, nincs más. mint a restrikció, tehát korlátozás, megszorítás, meg az életszínvonal csökkentése. A három jövedelemtulajdonosnak, a költségvetésnek, a lakosságnak, és a vállalatoknak együtt kell vállalnia a terheket. Éppen ezért, s ez már az érdek- képviselet legfőbb célja is, mindent el kellene követni, hogy a nemzeti jövedelem növekedése minél inkább gyorsuljon föl. Ma a szak- szervezeti mozgalom egyik legnagyobb feladata — s érdekképviseleti, érdekvédelmi feladata is! —, segíteni, serkenteni a nemzeti jövedelem termelését, s ráirányítani a kormány, meg a funkcionális szervek figyelmét arra, ne csak az elvonásban legyünk mostmár erősek, hanem minden energiánk a gazdaság szelektív, intenzív fejlesztésére irányuljon. — A szakszervezet a sajátos lehetőségeivel hogyan tud ebben a folyamatban részt venni? Sajnos, bizalmi kérdésként is fölvetik ezt, s keresik a szakszervezet helyét, szerepét az emberek manapság. — A szakszervezetek egyetértenek a struktúra átalakításával, a gazdaság- struktúra átalakításával és a termékstruktúra átalakításával is. Azt is tudjuk, hogy ezért nagy árat kell fizetni, eddig még nem tapasztalt Csikós Pál. a S7HT titkára 1939-ben született Szolnokon. Középiskolai tanulmányai befejezése után 1957-ben. a Martfűi Tisza Cipőgyár felsőrész-szabászatán fizikai munkásként helyezkedett el. tagja volt a másodosztályú röplabdacsapatnak. A Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja a gyárban lett. s katonaideje alatt az alakulat KISZ- tltkára. Visszatérve a gyárba. a formatalpraktár munkása volt. majd 1964-ben a gyári KISZ-bizottság titkárává választották. Ez idő alatt már tanult, elvégezte a Felsőfokú Könnyűipari Technikumot. majd a Műszaki Főiskolát. Üzemmérnöki képesítést szerzett. A gyári szakszervezeti bizottság titkárának 28 éves korában választották meg Mint az ágazat legfiatalabb nagyvállalati szb-titkárát érte a megtisztelő megbízatás: 1972-ben a Bőripari Dolgozók Szakszervezete Politikai Főiskolára küldte Ennek elvégzése után a Bőripari Dolgozók Szak- szervezetének titkára lett, 1984-ben pedig főtitkára, a SZOT Elnökség tagja A Szakszervezetek Országos Tanácsa titkárának Idén, szeptember ll-én választották meg. nehézségekkel szembenézni. Emberek tömegének kell munkahelyet változtatni, új munkakultúrákat tanulni, elsajátítani — s mindezt a gazdaság szűkös gazdasági helyzetében kell megoldani. Ez számtalan emberi problémát vet föl, regionális, területi gondokat és emberi sorsokat is érint. — Lehet, kimondani köny- nyű, hogy képezzük át az embereket, erre gondolt? — Igen, de hát nagyon meg kell gondolni, hogy például a nagyon nehéz munkához szokott kohászkezet hogyan lehet a műszeriparban hasznosítani. A munkaerő például nem ott szabadul föl, ahol a munkahely is van. Egyébként, ha már itt tartunk, nekem az a véleményem, hogy erre a gazdaságra sokáig jellemző lesz még a munkaerőhiány és sajnos megjelenik a munkaerő felesleg is. Ezeket kellene nagyon körültekintően előkészíteni, a munkaerő- mozgásokat segíteni. A területi szervek, a vállalatok, a kormányzat jobb együttműködését igényelné ez a feladat. Ebben persze, a szak- szervezetnek is meglesz a maga feladata — hozzáteszem, gondolkozunk azon, hogy az átképzést a szak- szervezet segíthetné önálló foglalkoztatási alappal, pénzeszközeivel is. Méghozzá úgy, hogy a munkahelyi szakszervezeti bizottság szólna a változásra kényszerülő munkásnak: ehhez a folyamathoz a szakszervezet eny- nyi meg ennyi pénzsegítséget ad, tessék a pénztárban fölvenni. Ez talán jobb lenne, mintha a mindent egy kalapba jelszóval intézkednénk. . . Egyébként a szakszervezeti mozgalom álláspontja az, hogy nem tartja elképzelhetőnek a tömeges munkanélküliséget. Beláthatatlan emberi károkat okozna, de- klasszálódást jelent átmenetileg is munkanélkülivé válni. A munka az élet célja. — Kár, hogy a szakszervezet véleményéről olyan keveset hallunk. Az emberek fölvetik, jó, jó, azt megírják az újságok, hogy a szakszervezet, meg a kormány vezetői tárgyaltak, tanácskoztak, de miért olyan szűkszavúak a közlések? Ki tart a nyilvánosságtól, * miért? — Alapvetőnek látom, hogy a gazdasági mozgásokkal együtt a társadalmi mozgások is fölgyorsultak. Más a közvélemény most, mint tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Nagy ellentmondást látok abban, hogy akkor nem tanultuk meg a nyilvánosságot, amikor az elosztási lehetőségeink kiválóak voltak, s most kell tanulnunk, amikor késhegyreme- nő harcok vannak az érdekek képviseletében és védelmében. Különben, a Szakszervezetek Országos Tanácsának elhatározása, hogy ezen változtat, s a közeljövőben, a kormány és a SZOT tárgyalásáról már tájékoztatunk, tudunk egyet lépni a nyilvánosság szélesítésében, az általánosságok ellen. Azért azt hadd jegyezzem meg, hogy a rendkívül nagy várakozás, amely a szakszervezet tevékenysége iránt megnyilvánul nagyon tiszteletre méltó, de földöntúli hatalommal fölruházni a mozgalmat oktalanság. Ha az állam gazdasági kényszerűségből elhatároz népszerűtlen dolgot, s ahhoz a szakszervezet legfeljebb annyit mond, hogy tudomásul veszi — nos, helyenként, esetenként azt is rajtunk kérik számon. Az intézmény- rendszer fejlesztése napirenden van, a kormány maga is szorgalmazza, hogy nagyobb legyen a döntésekben a mozgástere, egyúttal ez a szakszervezeteknek is nagyobb mozgásteret ad a döntések előkészítésében. Lehet vitatkozni, mérlegelni — jobban, mint akkor ha kész döntéseket kapunk. — Befejezésül csak egy témáról: a szakszervezet hogyan informálódik, hogyan jut el hozzá a szervezett dolgozók véleménye, — magyarul milyen a tömegkapcsolata? — A megújhodás elkezdődött. A kibontakozás kérdése az, hogy a szakszervezet miként ápolja mindennapos kapcsolatait, hogyan jut el hozzá a dolgozók véleménye? Nos, a szakszervezet jogosnak tartja azokat a kritikákat, amelyek helyenként lassúnak, kényelmesnek tartják a munkánkat. Ezért nagyobb demokratizmust és a tagságtól való nagyobb függést tartom megvalósíthatónak. A tagság döntési, lehetőségét kell javítani. A mozgalmat emberarcúbbá az egyes rétegek problémáit jobban érzékelhetőbbé kell tennünk. Ezért folytatnak most a szakszervezeti vezetők munkahelyi eszmecseréket a szervezett dolgozókkal. Járjuk az országot, én a héten a János Kórházba és Dunaújvárosba utazom ilyen találkozóra. — Köszönjük a beszélgetést. — Mi köszönjük a Szolnok Megyei Néplapnak a megtisztelő érdeklődést munkánk iránt! Bóskúti Júlia
