Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-04 / 260. szám

1987. NOVEMBER 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 13 A nagy október megújító! A szociológus T. Zaszlavszkaja, a nem­zetközi rangú tudós Ma­gyarországon is közismert. Kemény, kritikus hangú írá­sainak egy részét közölte a mi sajtónk is. Nyilatkozatá­nak hangvétele még írásai­nál is harcosabb volt, ám ezt ellensúlyozta mosolygós nagymama-külseje, nyil­vánvaló ember- és termé­szetszeretete. Zaszlavszka­ja állandó lakása a tudósok novoszibirszki városrészé­ben, Akagyemgorodokban van, de rendelkezésére áll Moszkva egy kertvárosi öve­zetében is egy lakótelepi la­kás. Az interjú házához kö­zel, egy kis ligetben készült vele, s itt érdekes adalékot kaptunk a peresztrojkát kí­sérő ellentmondásos társa­dalmi folyamatokról. A fil­mesek kocsiját kíváncsi gye­rekek, háziasszonyok vették körül, s amint kazettacsere miatt a beszélgetés szüne­telt — az akadémikus-asz- szony épp a 60-as évek pan­gásáról beszélt szigorú sza­vakkal —, egy középkorú asszony a hallgatóságból emelt hangon közbeszólt: ,,ön eltorzítja azt az idő­szakot, akkor is építettünk akkor is voltak hőstetteink, akkor hódítottuk meg a Koz­moszt!” Az indulatos asszonyt szovjet kollégáink eltávolí­tották a felvétel színhelyé­ről, ám a dolognak ezzel nem lett vége. Amint a ri­port után visszakísértük Zaszlavszkaját a lakásához, s ő kilépett a kocsi ajtaján, a 12 emeletes ház valame­lyik ablakából néhány to­jást dobtak ki az ellenvéle­mény nyilvánvaló jeleként. Bizonyára nem ez az ellen­állás legerőteljesebb formá­ja a peresztrojka kibonta­kozó folyamatával szemben, de azért ezt sem volna he­lyes semmibe venni. Miről is volt szó ebben a terjedelmes, közel kétórás interjúban? Zaszlavszkaja főként a szovjet szociológia fordulatokban gazdag törté­netéről és aktuális felada­tairól beszélt, de szót ejtett a magyarországi reformfo­lyamatról, — nagyjából a Heti Világgazdaságban meg­jelent nyilatkozata szelle­mében — a társadalmi meg­újulás nehézségeiről is. A szovjet szociológia a forradalmat követő évtized­ben virágkorát élte (ehhez persze az is hozzájárult, hogy e tudománynak jelen­tős progressszív előzményei voltak a forradalom előtti Oroszországban). A gazda­sági-politikai döntések elő­készítésénél igénybe vették a szociológia segítségét csak­úgy, mint a „visszacsatolás­nál”, a megfelelő lépések kontrolijánál. Jelentős, nem­zetközi rangú szellemi mű­helyek jöttek létre a kuta­tómunka koordinálására. Mindez megváltozott a 20- as évek delén, a 30-as évek elején. Az adminisztratív- voluntarista stílusú vezetés­nek nem volt szüksége a szociológiára, azt káros, bur- zsoá tudománynak minősí­tették (ebben osztozott a genetikával és a kiberneti­kával). A kutatóműhelyeket felszámolták, és a tudomány számos művelőjét érték tör­vénytelen repressziók. A tudományág fokozatos, lassú újjászületése a XX. kongresszus után indult meg, egyelőre a társadalmi való­ság megismerésének sajátos módszereként. Még sokáig nem vált önálló társadalmi diszciplínává, hanem csak a közgazdaságtanban vagy a filozófia „szolgálóleánya”- ként létezett, sőt fejlődésé­ben a 70-es évek pangásá­ban újabb visszaesések kö­vetkeztek be. A szociológia helyzete — erre többször is utalt Zasz­lavszkaja — tükrözi a min­denkori vezető rétegeknek a társadalmi valósághoz való viszonyát. Ebből a szem­pontból az alapvető pozitív változást a peresztrojka idő­szaka hozta meg. Hogy még­is sikerült a tudománynak a várt társadalmi fordulatra előkészülni, azt az olyan szellemi műhelyeknek kö­szönheti, mint az említett novoszibirszki kutatóbá­zis, amely nehéz időkben is a reformgondolatok zászló­vivője volt. Ide mintegy két évtizede Zaszlavszkaja Abel Gezovics Aganbegjan hívá­sára került, akivel máig szoros baráti és munkakap­csolatban van. (Mellékesen megjegyez­zük: a kiváló közgazdász furcsa „atyai neve” elárulja, hogy édesapja Gold Géza emigráns, magyar kommu­nista, Kun Béla közeli mun­katársa volt. Az apa letar­tóztatása után az édesanya kaukázusi rokonsága nevelte fel Aganbegjánt.) Zaszlavszkaja sok vonat­kozásban érintette a „pan­gás” korszakának szellemi életét, s ebben az összefüg­gésben különösen kritikusan szólt a társadalomtudomá­nyokról. Mint említette, sok­ezer publikáció jelent meg akkoriban a jelenkori szov­jet társadalomról, ám ezek­ből alig lehetett megtudni bármit is a valóság tényei- ből, hisz kiindulópontjuk a T. I. Zaszlavszkaja szocioló­gus szovjet társadalom hármas tagolódása (két osztály: a munkásság, a parasztság, va- ■ lamint az értelmiség mint réteg) volt, s ennél mé­lyebbre nem kívántak men­ni. Nem vizsgálták a mun­kásság elkülöníthető cso­portjait, nem írtak az elkü­lönült politikai vezetőréteg­ről, holott világos, hogy az SZKP főtitkára és a falusi k szakértő csak felsőfokú vég­zettsége alapján hozható azonos csoportba, és nem valóságos társadalmi szere­pe alapján. Zaszlavszkaja a közéleti nyíltságot az átalakulás alapfeltételének tartotta, de hangsúlyozta: azzal, hogy a dobozokban maradt filme­ket bemutatják, azzal, hogy régebben megírt műveket publikálnak, csak erkölcsi értelemben tették jóvá a hibákat, hiszen ezeknek a műveknek igazi üzenete a társadalom számára a ke­letkezés pillanatában volt. Az elmúlt évtizedek negatív hatását azért sem lehet „jó­vá tenni”, mert számos mű­alkotás, tudományos munka a viszonyok kényszere dik­tálta öncenzúra miatt meg sem született. Ezért látta úgy, hogy kü­lönösen a társadalomtudo­mányok nem készültek fel megfelelően a peresztrojka korszakára. Ám remélte, hogy a nyíltság tartós poli­tikája megteremti a sokszor csalódott tömegekben a bi­zalmat. Ezzel kapcsolatban Zaszlavszkaja a háztáji gaz­daságok viszontagságos tör­ténetét említette, ahol az is­métlődő politikai ingadozá­sok alaposan megrendítet­ték a kolhozparasztok biz­tonságérzetét. A már szüle­tő, alulról jövő demokrati­kus kezdeményezések meg­teremtik a szükséges tá­maszt a peresztrojka politi­kájának, amely így valóban visszafordíthatatlanná vál­hat. Kende János A debreceni Déri Múzeum ásványgyűjtesnényébői válogatott kiállítás látható a ti­szafüredi Eüss Pál Múzeumban. Az eddig is sok látogatót vonzó tárlatot november 29-fg tekinthetik meg az érdeklődők (Fotó; Mészáros) A video iskolai hasznosításáról Nem csodaszer, de nélkülözhetetlen Valamikor nem kellett hangsúlyozni, hogy az oktatás­nak a pedagógus a legfontosabb tényezője, hiszen jósze­rivel nem is volt más. A palatábla óta azonban akkorát fordult a világ, hogy a nevelő elsődlegességét mintha újra meg újra bizonyítani kellene. Kétségbe vonni persze nem lehet igazán, de az is vitathatatlan: ma gyakran éppen az jelzi egy tanár felkészültségét, hogy a rendelkezésre álló modern eszközök arzenálját mennyire tudja összhangba hozni az oktatás és nevelés céljaival, meg a tanítványok képességeivel, igényeivel. A fotó, a magnó, a film, az írásvetítő után napjaink­ban kétségkívül a video jelenti az oktatás számára a for­radalmasító technikai eszközt. Vajon hogyan élünk vele? Rendelkezésre áll-e kellő számban? Kidolgozták-e hasz­nálatának módszertanát? S ha igen, elsajátították-e már az arra hivatottak? Ezekről a kérdésekről kértünk inter­jút dr. Poór Ferenctől, az Országos Oktatástechnikai Köz­pont tudományos főmunkatársától. — Terjed-e a video a szükséges mértékben? — Erre nehéz igennel vagy nemmel válaszolni. Amennyire emlékszem az adatokra, 1983-ban 120 is­kolának volt képmagnója. Áttörést jelentett az 1984- ben indult akció a Video­tonnal, melynek keretében 2130 iskola kapott videoké- szülóket. Annyi bizonyos, hogy a szocialista országok között messze az élen ál­lunk az ellátottságot tekint­ve, s Ausztriával összeha­sonlítva sincs szégyenkez­nivalónk. — S a szakemberek, pe­dagógusok felkészültségét tekintve? — 1980-ban volt Pécsett az első videó-alkalmazási konferencia. Lényegében azok jöttek össze, akiknek valami kis tapasztalatuk volt már a kérdésiben. Mindössze 15—20-an vol­tunk. Aztán egyre nőtt az érdeklődés, s a tavaszi veszprémi konferencián már 170 résztvevő volt, köztük jónéhány külföldi is. Ami a minőséget illeti: a szak­emberképzés ajzal indult, hogy öten kijutottunk Kla­genfurtba ösztöndíjjal, s egy tíznapos képzés kereté­ben ismerkedtünk az auszt­riai videó-alkalmazás alap­jaival. Ezt követően indul­tunk el aztán itthon külön­böző irányokba. — Konkrétan merre? — Az egyik, amit meg kell említeni: a video fel- használása az emberek kö­zötti kapcsolatteremtésben, közösségépítésben. A má­sik az oktatásban, pedagó­giai gakorlatban való alkal­mazás, amelynek természe­tesen számos részterülete van. Ennek lényegében Ma­gyarországon a mi intéze­tünk a gazdája. Szinte nul­láról kellet indulni, hiszen itthon egyáltalán nem volt szakirodalom, csak elszórt próbálkozások sora. Az első találkozásoknak éppen az volt a jelentőségük, hogy a tapasztalatcserén túl indít­tatást , megerősítést adtak azoknak, akik bizonytalan­ságban voltak. Az OOK a lehető leggyorsabban kiadta az összes videó-alkalmazási konferencia anyagát, s alig­ha véletlen, hogy ezeket a könyveket elkapkodták. — Sikerült-e valamilyen szervezett módszert találni a pedagógusok módszertani felkészítésére? — A megyékben a peda­gógiai intézetek feladata a nevelők továbbképzése. Mi arra törekedtünk, hogy a pedagógiai intézetek szak­embereit felkészítsük^ ellás­suk olyan tudásanyaggal, amit továbbadhatnak. A pe­dagógusképző intézmények is igyekeztek beépíteni munkájukba a video mód­szertanát. Arra töreked­tünk, hogy minél több elmé­leti anyagot közreadjunk, a Pedagógiai technológia cí­mű folyóiratnak volt egy különszáma, ami csak a videózás elvi, módszertani, s persze gyakorlati kérdé­seivel foglalkozott. — Adódik egy alapvető kérdés: ha van is minden iskolának képmagnója, ren­delkezésre áll-e elegendő, s megfelelő tartalmú kazet­ta? Ezeket hol tudják be­szerezni? — Erről pontos adatokkal senki nem rendelkezik, de bizonyos, hogy egyre több anyag van. Magunk is igyekszünk készíteni ilye­neket: új felvételeket csi­nálunk a stúdiónkban, a meglévőkből pedig tan­tárgycsoportos összeállítá­sokat. A katalógusunk jel­zi, hogy miből lehet vásá­rolni vagy kölcsönözni. A televízió és a Tanért is ad el kazettákat, sőt itt a Te- levideo, amely kifejezetten ezzel foglalkozik. Persze az iskolák, intézmények ma­guk is csinálhatnak felvéte­leket a tévéműsor alapján, s idővel jól használható vi­deotékát állíthatnak össze maguknak. — Végülis az ön vélemé­nye szerint hol van a helye a mai oktató-nevelő munká­ban a videónak? — Én azt hangsúlyoznám, hogy minden eszköznek, a hagyományosoknak is meg­van a maguk nélkülözhetet­len funkciója a pedagógiai folyamatban. A video he­lyét igazából most keres­sük, s nem szabad azt hin­ni, hogy mindent helyettesí­teni fog. Vannak persze óriási előnyei, mint példá­ul a megismételhetőség. So­kat várunk attól, ha az is­koláknak már kamerájuk is lesz, az órákon felvétele­ket tudnak készíteni, s a gyerekek elemezhetik saját tevékenységüket. A neve­lőknek ez módot adna, hogy a tananyagba beleszőjék a helyi sajátosságokat. Nem szóltunk még arról, hogy mindez a pedagógusok ön­képzésében is új lehetősé­geket nyithat meg. — Ez az elmélet, de vajon mennyire felel meg ennek a jelenlegi hazai gyakorlat? Magyarán: ön hogyan látja az iskolákban a video mai alkalmazását? Kihasznál- ják-e a már meglévő lehe­tőségeket? — Vannak megszállot­tak, s ezért vannak kiemel­kedően jó helyek. Főleg a fiatalabb kollégák igyeke­zetére gondolok. Ajkán — ahol kitűnően megszervez­ték a tanárok felkészítését — szinte minden tantárgy­nak van specialistája. Aztán van odyan intézmény is, ahol csak egy-két ember hasznúd ja a képmagnót, s így bizony drága játék ez. Az iskblák többsége a két szélsőség között van: igazá­ból most kezdenék ráérez­ni a dolog ízére, az új lehe­tőségekre. Persze, rengeteg energiát kell befektetni ah­hoz, hogy a gyakorlati mun­kában jól kamatozzon a vi­deo, s a nevelők egy részé­nek már nincs erre energi­ája. Pedig, ha arra gondol­nak, hogy az átlagos gyerek majdnem annyi időt tölt tévénézéssel, mint a tanulás­sal, akkor könnyű belátni, hogy a két dolog összekap­csolása sokat segíthet. Az a véleményem tehát: ha az egyéb taneszközök kihasz­nálását tekintjük, akkor a videónál nem is olyan rossz a helyzet. S tapaszta­latunk szerint egyre jobb lesz. C. J. Gondolkodásra késztető görbe tükrök Karikatúra biennálé Nyíregyházán Értékelték a pedagógiai pályázatokat Az általános iskolás diá­kok nyári szabadidejének hasznos és nevelő célzatú le­kötése nem könnyű tanári feladat. A nyári napközis tá­borok ótményszerűbbé téte­lére az illetékes megyei sízer- vek pályázatot írtak ki két kategóriában, melyek ered­ményhirdetésére tegnap ke­rült sor Szolnokon, a Liget úti iskolában. Az egyik ka­tegóriában csoportos első dí­jat kapott a Szolnoki dr. Csanádi Körúti Általános Iskola adkotó csoportja; cso­portos harmadik díjat a Jászárokszállási Köztársaság Téri Általános Iskola alko­tó csoportja; egyéni első díj­jal Jeneiné Hódossy Kata­lin mezőtúri tanárnőt jutal­mazták. A másik kategóriában két, csoportos első díj szü­letett: az egyiket a Szolnoki Liget Üti Kisegítő Általános Iskola, a másikat a Kun­hegyes! Kossuth Üti Általá­nos Iskola alkotó csoportja kapta. A második díjat a Kunhegyes! Dózsa Üti Álta­lános Iskola, a harmadikat a Tószegi ÁMK alkotócso­portja nyerte el. Egy sokak által kedvelt műfaj, művészeti ág, a ka­rikatúra országos seregszem­léjére került sor az elmúlt hónapban Nyíregyházán. A Váci Mihály Művelődési Központ immár harmadik alkalommal adott otthont profi és amatőr rajzolóknak, alkotóknak, hogy kiállításon mutassák be munkáik leg­javát. A kezdők, a pályán éppen csak indulni kész, vagy nemrég indultak szá­mára kitűnő lehetőség ez a biennálé a befutásra, s egy­ben pozíciójuk, (hír) nevük megvédésére készteti a szak­ma „nagyjait” is. A beküldött munkákat (43 alkotó közel ötszáz pálya­munkáját) rangos zsűri ér­tékelte, s a következő ered­mények születtek: a Magyar Képzőművészek és Iparmű­vészek 15 ezer forintos nagy­díját Dallos Jenő, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja díját Lehoczky Ist­ván, a Nyíregyházi Városi Tanács VB Művelődési Osz­tályának díját Tettamanti Béla, a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács díját Sajdik Ferenc, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének dí­ját Hegedűs István, a SZOT kulturális agitációs és pro­paganda osztályának díját Császár Tamás, az Országos Környezet- és Természetvé­delmi Hivatal díját Nyilas Sándor, a Művelődési Mi­nisztérium díját Brenner György grafikus művészek nyerték. Az alaposan előkészített kiállítás mutatta, hogy a rendező szervek a karikatú­ra művészi rangjának meg­felelően kezelték a rendez­vényt. így azután nem vé­letlen, hogy az idén a Kép­zőművészeti Világhét ki­emelt rendezvényei közé tar­tozott a biennálé, s az ott bemutatott rajz-, szobor- és festménykarikatúrák tük­rözik az ország jelenlegi helyzetét és továbbgondo­lásra késztetnek — ahogy azt Árkus József, a Lúdas Matyi főszerkesztője mondotta a kiállítás megnyitásakor. — j. gy. —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents