Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

1987. NOVEMBER 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Erzsébet asszony díjai Az elmúlt hét kétségtele­nül legérdekesebb eseménye: az Erzsébet-díj átadásának televíziós ceremóniája. Amely állítólag az amerikai Oscar-díj ünnepségének mintájára készült, legalábbis az ihlette meg késztetőit. Csak épp ez az ünnepség a körülményesebb felhajtás­ban bizony jóval túlszár­nyalta magát a mintát is. Aki véletlenül vasárnap délután a kettes programjá­ban a Tükörképet nézte — válogatás az előző két hét műsorából, általa új műsor­fajta mutatkozott be a kép­ernyőn — az láthatta a ket­tő közötti hasonlóságot, de méginkább a különbséget. Ugyanis a Tükörképben is elővezettetett a szerda esti díjosztás néhány jelenete, mellékelve hozzá a szemlé­letesség okából a már em­lített Oscar-díj átnyújtásá- nak képeit. Sőt, a műsorve­zető, Lipovecz Iván az egyik Erzésbet-díjast, Tokodi Ilo­nát is mikrofonja elé kérte, hogy megfaggassa őt a ka­pott díj értékéről; amiből azután fényesen kiderült: Erzsébet asszony díja egyál­talán nem mérhető a hazai állami kitüntetések mércéjé­vel, mégha dollárban is ad­ják, eltörpül az országos el­ismerések — Állami-díj, Kossuth-díj — mellett. A Tükörkép tehát jószerével korrigált, azaz próbálta he­lyére tenni azt, ami szerda este egyáltalán nem volt a helyén. Televíziónk ugyanis az Erzsébetek nevenapjának előestéjén meglehetősen kö­zönséges eszközökkel, óriá­si körítéssel valójában sztárt csinált egy adakozó kedvű asszonyból, potom ?00 eze­rért, merthogy Spéter Erzsé­bet — hallhattuk — ennyit helyezett el Nemzeti Ban­kunknál letétben, hov; .* an­nak kamataiból finanszíroz­zák majd az általa alapított díjakat. Hagyjuk most az előzmé­nyeket, bár igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy meny­nyien vettek részt abban az állítólagos népszavazásban, amely a kiválasztás alapjá­ul szolgált. Máskor, hasonló esetben ismertetni szokták szám szerint is a szavazókat, ezúttal csak a voksolás ered­ményét ismerhettük meg. A szavazás részleteit egyelőre mélységes homály fedi. Egyébként hasonló díjakat, alapítványokat már isme­rünk. Igaz, ott általában fo­rintban jár a fizetség, és ko­rántsem kaptak akkora nyil­vánosságot, mint ez a mos­tani Erzsébet-napi köszöntő. Még jelentős állami kitünte­téseink. átadása alkalmából is jószerével egy Híradó­beli tudósításra futja tele­víziónk figyelméből. Kérdés: vajon ezúttal mi okból szé­lesítették ki az ünneplés ke­reteit már-már oly mérték­ben és formában, hogy a képernyő előtt ülve és látva, ami látható volt, a jobb ér­zésű néző szinte kényelmet­lenül érezhette magát széké­ben? Amikor például bájos gyerekek, az előkelő Buda­pesti Gyermekkar primitív csasztuskát énekel a min­denható dollárról, vagy ami­kor ugyanezt teszik Bodrom giék, csak ők éppen a dol­lárt adó Spéter Erzsébet di­csőségét zengik kettesben. Hát ennyire megvolnánk szorulva? — vetődik fel az emberben. Enyire örülnünk kellene ezért a kis adomá­nyért, pláne kórusban re- begni hálát érte? Még anya­gilag szorult helyzetünkben is vajon nem kellett volna-e jobban vigyázni a műsor ké­szítőinek emberi-nemzeti méltóságunkra! Ügy ünnepel­ni egy üzletasszony egyébként kétségtelenül nemes gesztu­sát, mint művészeti életünk megváltó jótevőjét, azért ez mégiscsak túlzás! Kétségtelen, olyan időket élünk, amikor becsülnünk kell minden olyan összeget, amelyet akár magánszemé­lyek, akár közületek a kul­túra, a kultúrának szánnak önzetlenül, díj formájában, vagy más módját választva a támogatásnak. Köszönet jár tehát az Erzteébet-díj alapítójának is, aki a szép magyar beszéd ápolására akarja dollárjaival ösztö­nözni művészeinket — s egy­úttal érezhetően nevét is halhatatlanná tenni. Kapjon is mindez nyilvánosságot — kialakult szokásaink szerint —, de szentté avatási” szer­tartást rendezni milliók sze- meláttára —- enyhén szólva, aránytévesztés. Ez az egyéb­ként jeles művészeket felvo­nultató ceremónia számom­ra inkább hasonlított a pénz komédiájához, semmint egy nemes ügyet szolgáló - csele­kedet ünnepéhez. A forint — jól tudjuk, nem dollár, a két pénznem között értékbe­li különbségek vannak, két­ségtelen. Dehát ennyire na­gyok lennének a differenci­ák? Vajon nem lett volna-e célszerűbb az egészségesebb, sőt igazságosabb Vitray pén­tek esti folyóiratában lebo­nyolítani szolid keretek kö­zött a díj átadását? Azon a fórumon, amelyen az ado- mányezó is felfedeztetett a magyar néző számára, érde­kes sorsú, idegenbe szakadt hazánkfiaként, s ahol elő szőr szólott maga is díj ala­pító szándékairól. Mindez, mármint az emlí­tett negatívumok persze nem vonnak le semmit azok di­csőségéből, akik — tizenket- ten — átvehették a díjakat, ök valamennyien valóban kiváló művészek, kiemelke­dő alkotóegyéniségek. Még­ha ezúttal ebből vajmi ke­veset, sőt semmit nem ta­pasztalhattunk meg. Szeren­csénkre más estéken is lát­hattuk, illetve láthatjuk őket: Cserhalmi Györgyöt, Tokodi Ilonát, Gregor Józse­fet, Kállai Ferencet, Tordy Gézát, Gobbi Hildát és a többieket, akik elsőként ve­hették át a borítékot és a velejáró szobrot. Mélyen egyetértve azzal is, amit az ugyancsak díjazott Sütő András mondott, utalván a díj hasznára, mondván, hogy egy-egy fiatal alkotóművész esetében talán még jobb helyre is kerülhetett volna, akikben úgymond „megnő a pénz”, akik az így kapott le­hetőségekkel talán még job­ban tudnának élni, mint idősebb pályatársaik. Mert szép dolog, teszem hozzá én, hogy a helyes magyar be­szédre tanító Pécsy Blanká­nak ítéltetett oda ezúttal az életműért járó díj, vagy egy másik díj Tolnay Klárinak, az ezzel járó erkölcsi elis­merés bizonyára szépen de­korálja kiemelkedő, példa­mutató művészi és emt>eri tevékenységüket. De a díj­jal járó dollárok és forintok — mert mint hallhattuk, a díj összegének fele hazai pénzben, másik fele valutá­ban jár — vajon valóban nem jobban segíthetnék-e egy tehetséges fiatal pályá­jának kibontakozását? Még lehetne tovább medi­tálni a látottakon, de félő, hogy egy műsor túlzásairól szólva magam is nem kívánt túlzásokba esem. Hogy azonban mégis hosz- szabban s kissé publiciszti- kus hévvel beszéltem róla, egyáltalán nem sértett hon­fiúi büszkeségből tettem, sokkal inkább azért, mert tanúságaiban érzem figyel­meztetőnek ezt az Erzsébet- napi ceremóniát. Figyelmez­tetőnek, hogy lám-lám, ho­va is vezet, ha tartalom és forma nem felelnek meg egymásnak, ha elválnak egy­mástól; ha nemes szándékok nem megfelelő formában öl­tenek testet. Akkor bizony még a dolláros szándékok is filléres cselekedetek látsza­tát kelthetik. Valkó Mihály A kulturális decentralizáció esályei I Pártélet novemberi számában Társadalmi nyilvánosság Berecz János, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára méltatja a nagy októberi szocialista for­radalom győzelmének 70. év­fordulóját. A többi között rámutat: a Szovjetunió kom­munistái ma erőteljes küz­delmet folytatnak az akadá­lyozó tényezők eltávolításá­ért, a szocialista demokrácia fejlesztésével, a „nyíltság”, a társadalmi nyilvánosság sze­repének erősítésével. Sokszor elismételt igazság, hogy a párt politikai-cselek­vési egysége nem egyszer s mindenkorra adott, hanem azt minden fontosabb kér­désben újból és újból létre kell hozni, újjá kell terem­teni. Lakos Sándor megvilá­gítja a pártegység formáló­dásának körülményeit, fo­lyamatát. Az utóbbi években szinte divat arról vitázni, hogy vál­ságban van-e a marxizmus, megingott-e a szocialista ér­tékrend, van-e (s egyáltalán lehetséges-e) korszerű szo­cializmuskép. Józsa György a napjainkban tapasztalható eszmei zavar, ideológiai bi­zonytalanság társadalmi, gazdasági okait kutatja. A hatvanas évek második felének vitáiban a gazdasági mechanizmusváltás igénye mellett erős hangsúlyt ka­pott az önkormányzatiság, amely a helyi érdekérvénye­sítés demokratizálását ered­ményezte. Bőhm Antal a he­lyi politika felélénkülését akadályozó tényezőket elem­zi. Gyakorlatunk során — kü­lönösen a legutóbbi évtized­ben — bebizonyosodott, hogy a politikai fogalomtár alap­vető érdekkategóriái, az egyéni, a csoport- és a tár­sadalmi érdek igen össze­tett viszonyokat takarnak. A Pártélet kerekasztal-beszél- getést rendezett erről a kér­déskörről. Az eszmecsere résztvevői arra keresték a választ, hogy mennyire te­kinthetők kialakultnak, és hogyan működnek az emlí­tett mechanizmusok, s mit kell tennünk annak érdeké­ben, hogy a mai nehéz fel­tételek között jobban segít­sük a népgazdaság teljesít­ményének növelését. Történelmi tény, hogy az 1867-es kiegyezés után hihetetlenül felgyor­sult Magyarország gazdasá­gi fejlődése. Azok a hátrá­nyok, amelyek évszázadokon át a török hódoltság, majd a félgyarmati függés követ­kezményei voltak, lassan el­tűntek. A századforduló év­tizedeiben megszületett a kor színvonalának megfele­lő modern gyáripar, fellen­dült a kereskedelem és a városfejlődés. Budapest mel­lett az ország több városa — így Brassó, Temesvár, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Pécs — fontos gazdasági központtá, európai mérték­kel mérhető várossá nőtte ki magát. A gazdasági fejlődés magú után vonta a polgáro­sodással együtt járó kultu­rális gyarapodást is. Így volt ez még akkor is, ha ezekben az évtizedekben meglehető­sen sok ellentmondás jelle­mezte a magyar társadal­mat. Elég, ha utalunk arra, hogy tízezrek indultak ván­dorútra a megfelelői munka- alkalom hiányában, az ag­rárproletariátus helyzete egyre nehezebbé vált, szá­mos szociális és társadalmi kérdés várt megoldásra. A trianoni békeszerződés alapvetően megváltoztatta Magyarország helyzetét. El­veszett az ország területé­nek kétharmad része, s az­zal együtt a fejlett nagyvá­rosok és szellemi központok is. Hazánk a két világhá­ború közötti évtizedekben most már Budapesten kívül alig-alig rendelkezett igazi, nyugat-európai értelemben vett várossal. Ennek tör­vényszerű következménye lett a kulturális és művésze­ti élet egészségtelen centra­lizációja. A két világháború között Budapest volt az, amely az írókat, művészeket vonzotta, az jelentette a be­érkezést, ha valakire a fő­városban felfigyelnek. A vi­dék szellemi elsorvadása megkezdődött. Ez a folya­mat a felszabadulást köve­tő évtizedekben sem válto­zott meg. Mint ismeretes, a gazdasági életben döntő sze­repet kapott a központi tervirányításos rendszer, s a centralizációs szemlélet ki­terjedt a kultúra szféráira is. Az ötvenes évek elejétől kezdve a magyar vidék má­sod-, sőt harmadrangú sze­repet játszhatott a magyar kultúrában. Megszűnt annak a lehetősége, hogy vidéken könyvkiadók működjenek, felszámolták a kisvárosok napi- és hetilapjait, meg­szűntek az addig jól műkö­dő és fontos funkciót betöl­tő nyomdák. Mindezt tekint­hetjük történelmi szükség- szerűségnek, de még inkább az ötvenes évek politikai gyakorlata velejárójának. Az 1960-as években fel­gyorsult a magyar vidék ipa­rosítása. Gyárak, gyáregy­ségek egész sorát telepítet­ték a különböző kis- és nagyvárosokba. Végbement hazánkban az ipari áttörés, amelynek törvényszerű kö­vetkezménye a városi la­kosság számának gyors emelkedése. Ugyanakkor kulturális és szellemi téren megmaradt a főváros-köz­pontúság. A hetvenes évek közepétől kezdve gyakrab­ban vetődött fel a kulturá­lis és szellemi életünk de­centralizációjának kérdése. Annál is inkább, mert a gaz­dasági és társadalmi, vala­mint a politikai élet terüle­tén egyre erőteljesebbé vált a decentralizáció. Városok, üzemek, intézmények kap­tak nagyobb jogkört, dönt­hettek közvetlenül saját ügyeikben. Felvetődik a kérdés, hogy a kulturális szféra területén miért nem tapasztalhattuk mindezt? Kétségtelen, hogy bizonyos változások kimutathatók. Napjainkban már majdnem minden megyének van iro­dalmi vagy művészeti, illet­ve művelődéspolitikai folyó­irata. Szerény adásidővel, de működnek néhány váro­sunkban rádióadók, sőt Pé­csett és Szegeden van tévé­stúdió is. Mindezek azonban alapvetően nem változtattak lényegesen a helyzeten. Azok a változások, ame­lyek politikai életünkben s a gazdaságban, végbemen­nek, indokolttá teszik, hogy a kulturális és szellemi éle­tünk decentralizációs folya­mata felgyorsuljon. Csak új vidéki kiadó, kulturális mű­helyek, fórumok megszületé­se vethet gátat annak a bel­terjes, sokszor ismeretsége­ken, baráti kapcsolatokon alapuló kiadványpolitikának, ami sajnos ma jellemző iro­dalmi életünkre. Azt hiszem, ma is vannak Debrecenben, Fécsett, Slzegeden, de más városokban is olyan kultúr- politikusok. akik el tudják kerülni a fenyegető provin­cializmus veszélyeit. Aligha vitatható, hogy a televízió monopolhelyzetét is jó len­ne megszüntetni újabb tévé­adók, -központok létesítésé­vel. De folytathatnám a sort a rádióval, az egyetemek ön­állóságának teljes biztosítá­sával stb. Mégis úgy tűnik, noha re­ális és társadalmi fejlődé­sünkből adódó igényről van szó, a kulturállis decentrali­záció esélyei minimálisak. És ennek számos oka van. Egyrészt nagyon jól tudjuk, hogy minden fejlesztéshez pénzre, tőkére van szükség. Ennek egy részét helyi for­rásokból minden bizonnyal elő lehetne .teremteni, de nem az egészet. Tehát csak jelentős központi támoga­tással mehetne végbe a kul­turális decentralizáció, ami­re viszont jelenleg kevés a reális lehetőség. De önma­gában mindezek, azt hiszem csak lassíthatják a folyama­tot, ám véglegesen nem aka­dályozhatják. A másik, ami gátolja, el­sősorban szemléleti kérdés. A főváros kulturális mono­polhelyzetéről van szó. Az eddigi tapasztalatok azt mu­tatják, hogy nehezen akar­ják feladni uralkodó helyze­tüket a kiadók, intézmények, másrészt úgy tűnik, még mindig van bizonyos óvatos­kodás a Budapesttől távol eső kulturális szellemi cent­rumok megteremtésével kapcsolatban. Sokan, na­gyon sokan féltik a meg­szerzett pozícióikat, s halla­ni sem akarnak arról, hogy mások is hasonló tevékeny­séget végezzenek. Pedig a decentralizáció az alkotó energiák felszabadítását, művészeti életünk sokszínű­vé válását jelentené, s ami még szintén nem elhanya­golható, újabb rétegek be­kapcsolódását a kultúra áramköreibe. Én azt hiszem, hogy kulturális és szellemi életünk decentralizációs fo­lyamatának éppen ezért csak akkor vannak esélyei, "ha nem egyszerre, frontáttö- résszerűen akarjuk megva­lósítani, hanem néhány arra érdemes város, területi köz­pont kap elsőséget. Nyilván azok, amelyekben egyrészt megvannak a kulturális tra­díciók, másrészt ma is ren­delkeznek megfele'ő szelle­mi tőkével. Az akadémiai bizottságok megalakulása és néhány vidéki kutatóintézet például szolgálhat. F. T. Indiai zene- és táncegyüttes bemutatója. Budapesten, a Pataky István Művelődési Központban nemrégiben az indiai Sri M. S. Gopalakrishan zenekara és Birsu Maha- ras táncegyüttese mutatta be műsorát (MTI-fotó: Földi Imre — KS) Országos videoszemle és tanácskozás Nyíregyházán Szolnok megyei sikerek Az elmúlt hétvégén immár harmadik alkalommal adott otthont az országos video­szemle és tanácskozás hazai és Jcülföldi résztvevőinek Nyíregyházán, a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődé­si Központ. A video és a vi­deózás jelentősége közis­mert. A szemle célja az volt, hogy elősegítse a hazai videózás fejlődését, s lehető­séget teremtsen egyéni alko­tóknak és alkotó műhelyek­nek a bemutatkozásra. A ve­títésekre, szakmai megbe­szélésekre, vitákra érkező profi és amatőr videósok eb­ben az évben igen gazdag programkínálattal találkoz­tak a szabolcs-szatmári me­gyeszékhelyen. A szemlére 280 programot neveztek az alkotók (mint­egy 64 órás műsoridőben), melyből az előzsűri 94 anya­got (18 órás műsoridőben) fogadott el versenyműsor­nak, további 23 programot pedig információs vetítésre ajánlott. A négynapos ren­dezvénysorozaton egyébként a bőség zavarával küszköd­tek a résztvevők. A verseny- és az információs filmeken kívül eszköz- és technikai, valamint műholdas műsor­vételi bemutatónak is színte­re volt a művelődési köz­pont. Külön termek álltak rendelkezésükre a Balázs Béla Stúdió munkatársainak, valamint a nemrégiben el­hunyt zseniális rendező, a „hazai videózás atyja”, Bó- dy Gábor filmjei számára is. A versenybe nem került alkotások számára videoté­kát rendeztek be a szerve­zők. Szépen szerepeltek a szem­lén a Szolnok megyei ama­tőrfilmes alkotók is. Mind­járt az első napon sikert aratott a szolnoki Csete Mik­lós Elhozza a szél című pop- és klipp-paródiája, amely elnyerte a referencia-, rek­lám- és szórakoztató kategó­ria szakmai díját. Az ötödik (ún. privát vi- deoprogramok) kategóriában indult egy ugyancsak szolno­ki versenyfilm Vallomások címmel, a HEMOPTA AF Klub alkotása. Kovács János munkáját szakmai díjjal ju­talmazták. Igen jól szerepelt a Mezőtúri Városi Művelő­dési Központ versenypro­dukciója is. Az egy esztende­je alakult Thuri Theátrum (diákszínpad) egyik színpadi játékát vette videóra a me­zőtúri alkotóközösség, s hozta el vele a Nyíregyházi Városi Tanács tizenötezer fo­rintos különdíját. A Spiró György novellája alapján ké­szült Utópia című film külö­nös erényeként könyvelte el a zsűri azt, hogy avatottan közelít a mai magyar iroda­lom egyik kulcsfigurájának munkásságához. J. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents