Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 14. Stz.<njudfc>cdU Az öröm Már lezajlott minden, ami egy országos értekezleten szokásos. Elhangzottak az előadások, ki-ki elmondta kérdését, véleményét, volt kis vita és sokkal több egyetértés. Aztán ebéd után a társaság autóbuszba szállt, s utazott erre-arra a városban. Egy-egy helyen megálltak, kiszálltak, megnéztek egy hirtelen fölépült parkot, egy sok szülői munkával rend be tett iskolaudvart, egy valamikori ötvenes években épült bölcsődéből újjávarázsolt idősek klubját. Szóval, látták, amit a nap elején megbeszéltek, megvitattak. A társadalmi munka értékét, szépségét. Szürküllött már a délután, amikor az autóbusz* hét megyéből érkezett utasaival bekanyarodott a Pletykafalu szűk kis utcáiba. Ott volt a buszon a tanácstag, Bor- sányi István is, aki mondta, mit, mennyi földet mozgattak meg, hány ember dolgozott tavasztól őszig, amikor az évtizedek óta ősztől tavaszig sáros, vizes utcák járhatók lettek, s bármilyen rossz időben házihoz érkezhet a mentő, a kisgyermekes édesanya tolhatja a járdán kocsiját. Ezt mondta, mesélte a tanácstag, s a 'buszon Szegedtől—Miskolcig, Békéscsabától —Debrecenig hallgatta sok olyan vezető* aki otthonában, a megyeszékhelyen ismerős a társadalmi munka szervezésében, lebonyolításában. A Rák utcában, ahol egy szusszanásnyira megállt az autóbusz, egy középkorú asszony fölkéredzkedett. Meglátta a tanácstagját — mondta —, s mivel hallotta, a társadalmi munkát szervezők félországnyi értekezlete van Szolnokon, szót kérne pár pillanatra, merthogy neki nagy dolog, ami ebben az utcában történi. — Ugyan, Cseténé — mondta a tanácstag, — épp most szóltam róla, nehogy köszönjön már valamit is. — Ne köszönjek? — szólt vissza Cseténé — de azt ugye, elmondhatom, hogy ez a járdaépítés engem kiszabadított az udvarom fogságából? — Mivel a buszon ülök érdeklődéssel hajoltak előre, nézték a beszélőt — meg is magyarázta: — Kérem, én mozgássérült vagyok. Kis Trabant Hyco- OBattal közlekedem pár éve, de itt, a Rák utcában ősztől tavaszig csak állt az autó, innét járda, kövesút hiányában se ki, se ibe sok éve már. Hát, gondolhatják, hogy az öröm hálájával ki kell mondanom, mindenkinek köszönet! A sok kétkezi munkásnak, a munkák szervezőinek, a tanácstagnak, a vállalatoknak, amelyek gépi erőt adtak! Csak a sorstársaim értik meg, mekkora az én boldogságom, mióta kövesutunk van. Hát már bocsánat, de ezt el akartam mondani! — Es Cseténé óva topilBanatai san lelépkedett a busz lépcsőjén* integetett a távozó társaság után. Borsánvi István, a tanácstag szabadkozott. Nem igazán nem szervezte ő ezt az elismerést, szólt ugyan néhány környékbelinek, hogy talán erre is jön a társadalmi munkát szervezők Szolnokra, első ilyen tanácskozásra érkezett küldöttsége, de nem volt szándéka a hencegés, vagy akármi, ne vegyék hát annak. Ültem a buszon, s figyeltem* ki, mit mond, talán szívoson gondolatfejtésre is vállalkoztam volna. Nem volt rá szükség. Egyértelmű volt a hallgatás, az öröm pillanata. Ki-ki rágondolhatott saját városára, egy járhatatlan utca járhatóvá válására* egy idősek klubjára, egy csinos iskolaépületre, akármire, amit maguknak, maguk csináltak az emberek, hogy valamelyest könnyebb szebb legyen az életük. Azt mondták a tanácskozáson, a társadalmi munka azért fontos életünkben, mert nemcsak gyarapítja a környezetet, nemcsak új értéket hoz létre, hanem mert közösséget teremt, szervez, s a közös alkotás révén emberek közötti harmonikus kapcsolatokat fejleszti. A Rák utca példája ezt igazolta. Valamint azt is. nem véletlen* hogy Szolnok, a megyeszékhely évek óta előkelő helyet foglal el a társadalmi munka értékével 1 a Dunán inneni megyeszékhelyek között. 1984-ben még megelőzte három megyeszékhely, 1985-ben és ’86-ban pedig már csak egy a mi városim,kát. S akárhogy nézzük, egy lakosra 1986-ban már háromezer forintnál is nagyobb értékű társadalmi munkavégzés jutott. Ezen a félországnak szánt tapasztalat- csere -értekezleten hallottam azt is: az idén várhatóan Szolnok megyében 1,5 milliárd forint lesz a társadalmi munka értéke. Utak és vízhálózat, csatornák és gázvezetékek, boltok és bölcsődék, iskolák és idősek klubja, parkok és közterek épülnek, szépülnek a magunk munkája által. Magunknak. Gondolom, nem volt senkinek se rossz szájíze, valamiféle mesterkélt megrendezésre utaló ki csíny lése azon a szürkületbe hajló délutánon, ott a Rák utcában* Cseténé az öröm pillanatáról szólt. Jól tette. Annyi hajunk között legalább egyszeregyszer szólhatunk (mert van!) örömről is! Társadalmi munka a Pletykafaluban, Szolnok régi városrészében. A Rák utcában a lakók anyagi hozzájárulással, saját két kezük munkájával megépítették az úttestet, most a vízelvezető árkokat készítik, ugyancsak társadalmi munkában ► Az egykori bölcsődéből Idősek klubját varázsoltak a társadalmi munkások az Abonyi úton. A három éve átadott klub most huszonhárom idős nyugdíjasnak ad egész napra társaságot, barátságos gondozást (Fotó. Mészáros János) ▼ 4 ' 1®**' j H » i ;j Szilvásváradon minden a lipicai lóra emlékeztet, az étteremben, a szállodában is az ő fényképével találkozik az ember. Hogyan került Szilvásváradra? Milyen is a lipicai ]ó? Legtöbbször fehéret láttam, de akad közöttük szürke és sötétbarna is. A feje egy kicsit durva formájú (a finomítás egyébként tenyésztési cél) a tekintete intelligens, az orrlyukak nagyok és tá- gulók, a nyalka erős, jól ívelt, a 'háta közepesen hosszú a fara kerek, a lába tiszta, száraz; kemény inai vannak, kicsi és Remény patája; á teste zömök. Milyen tulajdonságok jellemzik? Szívós, kemény ló, kitartó, bírja a megpróbáltatásokat. Hosszú életű. a törzstenyészetnek van olyan 26 éves kancája, amelyik még ellik. Egy kis emelkedő tetején található a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság Szilvásvárad i Erdészeti és Mező- gazdasági Üzem igazgatósásának Lótenyésztési Ágazata. Iroda, kocsiszín, néhány istálló — ez a híres lipicai otthona. Azaz mégsem. A lipicai igazi otthona ugyanis a szabad ég alatt van. Dallos Andort, az ágazat fiatal vezetőjét kérdezem: — Honnan származik a lipicai? A tenyésztés titkai — A mai Jugoszlávia területén található Lipicán tenyésztették ki Habsburg Károly főherceg elképzelése alapján Európa „legdivatosabb” lovaiból. Hasonló karakterű lovak voltak: anda- lúz, nápolyi, araib, berber stb. A lipicai Európa legrégibb kultúrló-fajtája. Több helyen is tenyésztették — Mezőhegyesen, Fogarason. Bábolnán —, míg végül Szilvásváradra került. Ennek a vándorlásnak az az oka, hogy megfelelő környezeti feltételeket kerestek. Abban ugyanis* hogy a fajta jellege megmaradjon* a tenyésztési munka mellett nagy szerepe van a környezeti feltételeiknek — a lipicai a kanszt- hegyiségéket, a szélsőséges éghajlatot szereti. Azt itt, Szilvásváradon találták meg. Magyarországán van még egy kisebb lipicai törzste- myészet; Banán. — A lovak tehát a szabtad ég alatt élnek? — Életük nagy részét kint töltik — a gazdaság 200 hektáros területén. Csak a betanulás körülbelül fél éves időszakában élnek az istállóban. Télen* nagy hidegben, természetesen szintén fedél alatt vannak, ilyenkor naponta „járta tják” őket a szabad levegőn. A tenyésztés hetven törzs- kancána épül. Az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézettől évente öt-hat törzsmént kapunk. Minden esztendőben körülbelül negyven csikónk születik (fele kanca). A húsz kancából négy-öt kerül a _ tenyésztésbe, a többit eladjuk. A legjobb kancák Bozsik József versenyfogatáha kerülnek. Szilvásváradról és a lipicairól az olvasóknak is a fogathajtás jut az eszébe. A zömök lipicai ló ugyanis díjlovaglásra és fogatvenseny- zésre alkalmas. — Mi biztosi tje még, hogy Eredmények, Dallos Andor az eredményekről is beszél. Tavaly az angliai világbajnokságra hazánkból négy versenyfogat utazott — kettő szilvásvánádi volt. Az 1985-ös OMÉK nagydíjas ménje a szilvás- váradi Convensamo XXIII. lett. Ugyanebben az évben az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet felvásárlásán Tulipán III— 26 Az évjárat legszebb ménje címet nyerte eL Többször nyertek világ- és Európa- bajnokságot négyes fogatíhaj - tásbain. a lipicai megőrizze a fajta tulajdonságait: erejét, szívósságát? — A szabad tartás mellett a tréning — feleli az ágazatvezető, — A tréning alapja* hogy a ló mindennap annyit menjen, amennyi jólesik neki, és aztán még egy kicsit. A következő napon már az előző napi mennyiség lesz neki természetes. Így lehet emeini az edzésadagot. Az ágazat negyvenkilenc embert foglalkozhat, huszonötén dolgoznak a lovakkal* büszkeségek Beszélgetésünk vége felé az anyagiakról is szó esik. Az ágazat évi tízmillióB szükségletének körülbelül a fele saját bevételük (bemutatókkal, lovak eladásából, turisták lovagolásából, séta- kocsi zásból stb.), a másik fele dotáció. Az emberből önkéntelenül is kikívánkozik a kérdés; vajon mennyibe kerül ma egy Ló? Dallos Andor elmondta* hogy tavaly a legmagasabb ár 200 ezer forint volt, amelyet lipicaiért fizettek. A lónak Jolleme van... és az embernek? Magas, szikár, ősz hajú férfi lép az irodába. Szürke egyenruhafélét visel* — sose láttam ilyet —, amelyhez sapka és csizma is tartozik. Mészáros István tizenegy évig volt csikós, most a törzsmének gondozását bízták rá — alig három hete. Amikor az egyenruhájáról kérdezem, elmondja, hogy annak idején a császári-királyi testőrség tagjai viselték — ma a szolgálati ruhájuk. — Édesapámnak is voltak lovai, persze mi dolgoztaink velük, meg kellett élni valahogy. A Békés megyei Viharsarok környékén laktunk, szegény vidéken. így én tizenkét éves korom óta lovakkal foglalkozom, nem is tudnék más munkát ell^p- zelni. Ennyi idő után a lovak gondolatát is ismeri az ember. — A lovak kedvelnek bennünket? — Azt az embert szeretik, aki minden, idejét velük tölti, egész nap ott matat körülöttük. — Milyen tennivaló akad nap mint nap a törzsmének körül? — Meg kell itatni, etetni, lecsutakolni, sétáltatni őket, rendben tartani az istálló környékét Később, amikor körbejártuk az istállókat, megértettem Mészáros István mondatát. miszerint: a „lovaknak természetük van”. A törzs- kancák és -mének nem mutatnak sokat jellemükből az idegennek — legfeljebb egy- egy kíváncsi pillantást engednek meg a látogató felé —, de a csikók még zabolátlanok, őszinték. A korláthoz furakodnak, hátha kockacukrot kapnak, lökdöeók egymást néhány szál széna reményében. A legerősebb foglalja el a legjobb helyet a korlátnál, a többiek türelmesen várnak* amíg rájuk kerül a sor. Amikor azonban megjelenik köztük egy öreg, féiszemű ló, az egész társaság vissaahátrál az istállóba. Szilvásvárad, a törzstenyészet bizonyára egzotikus ki- kapcsolódást jelent a turistáknak. Én azonban nem a különlegesség élményét, hoztam magammal, hanem egy kedves történetet, amely kedvessége ellenére egy kicsit szívszorító is. Sétákocsizni indultunk a lányommal. (Akkor még nem készítettem riportot, így nem tudták, hogy újságíró vagyok). Kértük, hogy hajtsunk ki a méneshez, amely az országút melletti domboldalon legelészett. A csikós fiatal, vékony fiú volt. Feüültette lányomat a saját (hátaslóvána, és kör belovagoltak néhányszor a mezőn. Pénzt akartam adni-a külön szívességért (hozzászoktam otthon). Nem fogadta .el. — Ugyan már, azért; mert a gyerek...! — legyintett Én más világból jöttem, Csikós Ür, ahol sok mindenért duplán fizetünk, mert azért is pénzt várnak él, amiért már egyszer megfizettünk, így aztán tudja, sok mindenre ráfizetünk. Persze* itt önöknél egy kicsit má- sabb a világ; a ménes szabad nyargalása és a szénaillatú istállóban töltött órák igazabb szokásokat alakítanak ki. (Címképünikö4: a lipicai hármasfogat, háttériben a ménes. Fotó: Mészáros). Pauli*» £r>
