Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
1987. OKTÓBER 24. 9 Irodalom» művészet Ágh István: Bódult utazás Lehúzott vonatablakon a szél, a hegyi erdő tölgyszaga, e csakazértis bőség, csak azért, hogy mi elmarad ne felejtsd, megint erdészlek, malom és tovább, elmúlna akár évre év, koporsófa, bölcsőfa, tűzifa, tavaly a földön, kanyarul fazöld, fűzöldhöz, vad, szelíd, hol otthonos a piros, sárga, kék, bolydít vázat és geometriát, nem béna egyensúly, hanem működő tódulat a táj, ahogy csapkod a szél, lököd, tessék, a tied! tukmálja ma gat, betolakszik az. ablakon, vonszolja, viszi a vagon tovább, mi elmaradt, tovább, és szemben azt a kápolnás hegyet behúzza, fogja, tessék, a tied! a végbetetlen hazautazás. Csanád Béla: A " ara Az őszi ej Az őszi éj a legcsillagosabb, az őszi föld a legdísztelenebb. Emberközelben lépeget a bold a fonnyadó ezüst mezők felett. Megmérheted az egek sóhaját, de saját vágyaid nem mérheted. Madártalan sötét völgyek fölé magányukat építik a hegyek. A gyötrődő világ elcsöndesül, csontig hatol az érett szenvedés, le-lecsukódó szempillák mögött készülődik a számkivettetés. Közeledik a legbensőbb magány, a legrettenetesebb éjszaka, csak kóborolsz álmodban hontalan s csak ébredéskor érkezel haza. Este Bán Fekete: Apály (seines fametszet 1985) Gyarmsthy Tihamér: Fotogram végre, tele van mondanivalóval, de igazán nem kívánhatja, hogy ezeket hallgassák meg ahelyett, hogy végignézzék a filmet. Látja, hogy a gyerekek csipegetnek közben, feleségének is tányérra készít egykét falatot, és feléje nyújtja. Az asszony nem veszi észre, a filmet nézi, akkor megböki kicsit, megint odatartja eléje a tányért, és azt mondja hangosan: — Pápai sonkás páros! Kóstold.. . Beléfojtják a szót felháborodott pisszegéssel. Áll a tányérral a kezében, a képernyő felé fordul, és hirtelen átérzi a helyzet groteszk mivoltát. A tévében egy ballonkabátos nő valami hirdetőoszlopnak dőlve zokog. Majd a lelke kiszakad, annyira sír. A férfi látja, hogy felesége ebben a pillantban teljesen azonosult azzal a másik nővel, őt is a sírás fojtogatja. S ő itt áll, és ilyen hülyeségeket mond a legdrámaibb pillanatban. Valahogy kirekesztettnek érzi most magát, magányosnak a családja körében, nem érti a filmet, nem beszélhet. Teljesen felesleges ő itt a szobában. Aztán legyűri hirtelen feltámadt sértődöttségét, eszébe jut, hogy ő is hasonlóképpen viselkedne a helyükben. Hiszen ez olyan természetes. Addig figyeli a szereplőket, míg maga is érdekesnek kezdi találni a filmet. Rá-rápillant azért néha a fiára, lányára, feleségére, még mindig azzal az örömmel, hogy együtt vannak mind. S a film pereg. Mire végetér, fáradtan néznek össze, felesége összekapkodja a dohányzó- asztalra rakott tányérokat, és azt mondja: — Utálom ezt a rendetlenséget! Fáradt vagyok, feküdjünk le hamar! A gyerekek feltápászkodnak, kimennek a szobából, készülődnek a szobáikba, s az apa kinyitja az ablakot, hogy lefekvés előtt kiszellőzzön a szoba. Felesége bejön megint, ágyazni kezd, sötét árnyékok vannak a szemei alatt. — Akartam neked valamit mondani — mondja a férfi, és nézi töprengő arccal, az asszony pedig visszafelel: — Nem tudom... Én is. Miért értél haza megint ilyen későn? — Vidéken voltam. Hulla vagyok. Te mit akartál mondani? Az asszony vetkőzni kezd, a kérdésre megáll egy pillanatra előrebukott fejjel. — Elfelejtettem. Nem tudom. És te? — Mit én? — Te is akartál valamit monda- ni. Mi az? A férfi visszagondol az eltelt napra, úgy érzi, így már egy káosz az egész, semmi kiemelnivaló, semmi rendkívüli nem történt. — Azt hiszem, nem is fontos. Feküdjünk le, holnap megint korán kelünk, és nem tudjuk kialudni magunkat. Mándy Iván: Temetői látogatás ezében azzal a kis koszorúval a fal előtt. A koszorú, mint valami díj. Olyan szerény, kis díj. Temetői díj a leghűségesebb látogatónak. Csakhogy fel is kéne akasztani a kolumbáriumra. Anya odafent a magasban. A legfelső emeleten. És ehhez bizony létra kell. De hát hol a létra? A temetői létra? Mindig itt ácsorgóit, kopottan, hűségesen. Most pedig... Elő kell keríteni. Nincs más hátMélyvörös szőnyeg a ravatalozó előtt. A kapuban két kandeláber unott előkelőséggel. Székek sorfala az udvaron. Akárcsak egy énekkar. Egyelőre még néma, ünnepélyes várakozásban. Kissé arrébb márvány síremlékek. Fekete, sötétszürke sírkövek, családi kripták. Maga a biztonság, a nyugalom, ókét nem fenyegette a kilakoltatás. Ó, ez nem valami lakótelep! fen Mi köze Tínindehhez?! Egyáltalán mit ácsorog itt?! ra. Elindult a temető fala mellett a selyempapírba burkolt koszorújával. A papír itt-ott kiszakadt. Apró lyukak. Sebhelyek. Egyre több, egyre fenyegetőbb. Halottak kísérték. Azok a nevek a kolumbáriumon. Lakók névjegyzéke. ©yertyák a fal mellett. Szélfújta, riadt lobogás. Előttük egy-egy látogató összekulcsolt kézzel, levett kalappal. Megállt egy férfi mellett. — A létra... nem látta véletlenül? Elő kell teremteni a létrát! Egy temetői létra mégsem hagyhatja el a temetőt! Vagy mégis? Lehet, hogy meglógott? Kint mászkál az utcán. Elmegy a házak mellett. Egyszerre csak megáll. Odaüti homlokát egy ház falához. Elég! Elég ebből az egészből! Anya mindenesetre vár. A szomszédok már megkapták a koszorújukat. Megjegyzéseket tesznek. Mindenféle ostoba megjegyzéseket. — Mi az, kedvesem? Magát elhanyagolják? Az ránézett. — Véletlenül? — A fejét ingatta valami olyan elképedéssel. — Véletlenül? Egy nő a fal mellett guggolt. A gyertya fölé hajolt gyufával a kezében. — Nem tudom meggyújtani... hiába! — Felnézett, esdeklő tekintettel. — Esetleg ha megpróbálná. Addig fogom a koszorút. És most már ő guggolt a gyertya mellett. Egyik gyufát a másik után gyújtotta. Egyiket a másik után. Reménytelen. A skatulyára bámult. Nyomorult behorpadt skatulya. Felállt váratlan ingerültséggel. — Nem hiszem, hogy sikerülne. — Talán ha még próbálkozna! — Nem próbálkozom. Visszavette a koszorút. Valósággal kirántotta a nő kezéből. Folytatta útját. Közben még hallotta azt a hangot. — Igazán nem akar segíteni? Visszanézett a nőre. Az elmosolyodott, de olyan halványan. — Már az is sokat jelentene, ha csak ott áll mellettem. Összetört sírkövek között állt. Elszáradt virágok, koszorúk. Koszorúk drótja. Drótvázak. Kidön- tött keresztek. Némelyikben még ott a lekopott névtábla. Üresen tátongó sírgödrök. A halottakat kilakoltatták. Egymásba gabalyodott gallyak az egyik gödörben. Alattuk talán még meghúzódik valaki. Alattomban, észrevétlenül. A fasor felé fordult. Fekete hintó suhant el a fák között. Mögötte fátylak, kalapok. Mintha ünnepélyre vonulnának. Vagy inkább egy utolsó séta az elhunyttal. Ahogy örök lakhelye felé kísérik. Mégis motoszkál benne valami kis hiányérzet, valami kis fájdalom. Már nem is tudja, miért. — Eh! Fáradtak vagyunk... — gondolja. így megy ez, mit lehet csinálni? Aludni kell, aztán jobb lesz. Az ablakot becsukják, elhúzzák a sötétítő függönyöket, most csak a kislámpa ég az ágya mellett, és olyan meghitt, meleg így a szobájuk. Az asszony már a paplan alatt fekszik, csak a feje látszik ki, hosszú haja. A szűrt fényben most fiatalabbnak látszik a koránál. Ahogy lefekszik mellé a másik ágyba, hirtelen vágyat érez, hogy magához ölelje jóillatú, meleg testét, hát felül, és fölébe hajol. — Almos vagy? — Jaj, hagyj! — fordul hirtelen a másik oldalára az asszony. — Aludjunk, kérlek, teljesen ki vagyok! — Jó éjszakát! — feleli csalódottan, s azért egy kis csókot nyom felesége arcára. Leoltja a kislámpát, egy pár percig azt hiszi, most nem is tud majd elaludni, de mire sajnálni kezdené magát, már mélyen alszik ő is. S velük az egész város, alig van világos ablak a lakótelepen. Hétköznap van, mindenki korán kel. Felhő úszik lassan a hold elé, lent a lombjavesztett parkban egy fiú' és egy lány ballag egymást átölelve. Hallgatnak ók is. — Lehet, hogy megfeledkeztek magáról ? — Hiába! Senkiben se bízhatunk! Anya nem felel. Ugyan mit is felelhetne az ilyen buta piszkálódás- ra? De hát ez akkor is olyan megalázó. Anyát nem teheti ki ilyesminek! isszairamodott a fal felé. Valami megzörrent a zsebében. Megállt. Valósággal lecövekelt. A koszorú a bal kezében, a jobbal a zsebében kotorászott. Egy levél. Egy hivatalos értesítés. Szinte hangosan olvasta. Hangosan és egyre sebesebben, egyre űzötteb- ben. Tisztelt Megrendelő! A Fővárosi Patyolat vevőszolgálata Tisztelt Megrendelőnk bejelentésére sajnálattal közli,_ hogy a ki- lencvenhármas számú fióküzletünkbe beadott nagypáma a leggondosabb keresés ellenére se ke- rüt elő. Pótlásként a Kálmán Imre utca tizenhárom szám alatti fiókunkban egy nagypárna átvehető. .. Elakadt. Ügy állt kezében a levéllel, ködös kábulatban. — Nem veszem át! Nem veszek át semmit! Semmit! Továbbrohant. De akkor a halottak már felfigyeltek rá. A halottak azokban a szerény, kis szobácskákban. Mit akar ez az alak? Mit rohangál? Tervez valamit? Készül valamire? Talán az anyját akarja lejjebb költöztetni? De hát akkor ki kelt hogy tegyen valakit! Lehet, hogy már el is intézte az irodában? A megfelelő helyen? Csakhogy ehhez nincs joga! Beleszaladt egy szürke szakállas férfiba. — Bocsánat! Az csak mosolyogott. Végigsimított a szakái Ián és mosolygott. Fölnézett anya Félé. Ki lehet ez? Egy régi ismerős? Egy udvarló? Eddig elhanyagolta anyát. De most valahogy eszébe jutott és meglátogatta. Elnézését kérem, Ilonka! Miért nem hozott koszorút? Csak így jött üres kézzel? Ha felmászhatnék a hátára... igen, az talán segítene. Ha nem is pótol egy létrát, de azért mégis... Ennyit elvárhatunk tőle. Beláthatja, hogy ebben a kényszerhelyzetben. .. Na nem! Azért ez túlzás. Mégis, egy idősebb férfi. Igaz, remek kondícióban. Különben is egy pillanat az egész... Éppen csak egy pillanat, amíg felteszem a koszorút. A szakállas úr eltűnt. Egy darabig még utánanézett. Közelebb húzódott a falhoz, ahogy felszólalt. — Ne törődjön vele, anya! Csönd! Anya... figyelj! Tulajdonképpen már régen el akartam mondani.' Nem is tudom, miért halogattam. Tudod, mire bukkantam rá? Egy síremlékre. Nahát ebben igazán nincs semmi különös itt errefelé. Csakhogy mit gondolsz mi állt a tábláján? Azon a fekete névtáblán aranybetűkkel? A nevem! Az én nevem! Csak éppen még volt előtte valami ! Doktor... Igen! Képzeld! Doktor Zsámboky János! Hát ez azért már igazán nem csekélység! Hogy én azzal az öt gimnáziummal... szóval hogy ezt elértem! Magasra emelte a koszorút Doktor Zsámboky János! Elhallgatott. Talán anya leszól onnan fentrőll Fiacskám! Miket beszélsz?! Ö meg olyan enyhe szédületben. Mintha közben ivott volna. — Mindig ilyesmiről álmodoztál! Vagy tévedek? Lehet, hogy tévedek? (Csönd.) Te, anya] A Szőnyegtolvajnak unokája született. Fiú; igen. Hát csak emlékszel a SzőJ nyegtolvajra? Vagy húsz éve jelent meg az a könyv. Talán már régebben. A Szőnyegtolvaj. És te azóta csak úgy beszéltél róla. Itt volt a Szőnyegtől vaj. Keresett a Szőnyegtolvaj. Üzenetet hagyott. Nem, azóta nem írt olyan könyvet. Semmilyen könyvet se írt. Pedig az Ormay is hitt benne. De hát mondom, azóta semmi. Na, mindegy. Igazán nem akarlak untatni ilyesmivel. Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez az egész. Elnémult. Hohó! Valaki áll mellette. A régi gavallér? Vagy valaki más? A létra? Visszajött a létra! Kiszellőztette magát. Ezen igazán nem lehet csodálkozni. És azon se, hogy visszatért. Sírkövek között, gödrök között, de mégiscsak... Oldalt fordult. Senki se állt mellette. Mi ez?! Miféle játék? Búnyt űznek belőle? Vagy már senkiben se bízhat? Megérintette a selyempapírt: Mint aki óvatosan szétnyit egy elnyűtt kabátot. Hirtelen felnézett. Isten! Leadhatnál egy létrát! Miért? Olyan nagy ügy? Régebben még elkövettél apróbb csínyeket. Csínyeket, Uram, csínyeket! De hát most már nem vesztegetheted1 az időt ilyesmivel. Egyáltalán milyen a te időd? Hogy állsz vele? Talán te magad vagy az idő? Ostoba kérdés. Nem kell felelned. Egyszer azért majd elbeszélgetünk. Tudod, hogy ezt már régóta tervezem. De hát ez nem éppen a legjobb alkalom. Még csak annyit, hogy... Na mindegy, talán az lenne a legokosabb, ha meglógnánk mind a ketten. Csakhogy nincs meglógás. Valósággal hozzátapadt a falhoz, s kissé lejjebb eresztette a koszorút. — Még egy kis türelem, anya! A koszorú felemelkedett. Bizonytalanul, ingadozva. Akárcsak ő maga, ahogy úgy felfelé nyújtózkodott. Kabátiljja visszacsúszott. Csuklóján érezte a nyirkos, hideg levegőt. A vállán, a karján, a mellén. Felemelkedett a levegőbe. Lassan, szinte észrevétlenül. Feljebb, egyre feljebb. Magához szorította a koszorút. A selyempapír meglepett zizegése. A fenyőágak alattomos szúrása. Emeletről emeletre szállt fölfelé. Üjra elolvasta a lakók névjegyzékét. És végül odafent Zsámboky Byuláné 1882—1964 — Anya! Anya nem ujjongott fel. Most is csak hallgatott A gomb! Azt kell elérni! Azt a fémgombot a kolumbáriumon. Egy pillanat, és rádobja a koszorút. Csakhogy elszállt mellette. Mintha valaki oldalról meglökte volna, a koszorú meg ott maradt a kezében. Én hülye! Ezt jól eltoltam! Kissé lejjebb ereszkedett, óvatosan körözött a gomb körül. Kabátszárnya szétnyílva lebegett. Mint egy lepasszolt angyal, aki azért még nem adta fél. Magán érezte anya tekintetét. Mit művelsz, fiacskám! Mire jó ez az egész? — Meg kell értened, anya! Mit kell megértenem? egyáltalán mi ez a produkció? — Még hogy produkció...! Megint csak elcsúszott a gomb mellett. Elszállt anya felett. A temető felett. Odalent a mélyben a falnál. Ügy állt megmerevedve. Felfelé nyújtott kezében a koszorú. koszorú a televízión. A kis asztalkán a telefon mellett. Egy széken. A sarokban a falhoz dőlve. Az előszobában az esernyőtartó mellett. De akkor már csaknem teljesen szétesett. A papír rongycafatokban. A tobozok lehetetlenül meglazultak. A tűlevelek elborították a szőnyeget, a padlót, öt magát is, ahogy úgy előttük térdelt. A leveleket söprögette a tenyerével. Egy kis halomba gyűjtötte. Végignyúlt a szőnyegen. Kezét arca elé emelte. Nézte azokat a te-' nyerébe fúródott aljas, kis tűleve- leket. Összeállította: Békasy Ildikó
