Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

10 Barangolás a megyében 1987. OKTÓBER 17. Olyanok ezek a jászsági falvak, hogy ha az egyik te­lepülés valamelyik mellék­utcáját áttennék a szom­szédba, nem hatna idegen­nek. Az élet is hasonló mindegyikben. Főleg a me­zőgazdaság, meg a napi ingázást jelentő távoli ipar adja a kenyeret. Helyi szen­zációktól mentesek a hétköz­napok és az ünnepek. Mindennek ellenére mind­egyik falunak megvan a sa­játos arculata. Nézzük például. Alattyánt. ezt a szintén „semmi újság falvát". Éli mindennap is­métlődő életét. Hosszú idő óta semmi rendkívüli nem történt itt —, kivéve azt. a napot, amikor Kiss nénit meglopták. Mindenfélét összebeszéltek erről a falu­ban. Egyesek szerint húsz, mások szerint ötvenezer fo­rint. értékű ékszert vittek el tőle. Ki tudja, mi az igaz­ság. Ha nincs szenzáció, ak­kor kis ügyekből is nagyot csinál a helyi publikum. — Tény az, mondja Jáno­si Menyhértné, az alattyáni Hattyún.---­a „semmi újság” falva Épfii a nyugdíjasklub közös tanács vb-titkára —, hogy a lakosok kérésére nem engedjük a házalást a faluban. Korábban kettes- sével, hármasával jártak itt „tollat vásárolni” olyan ván­dorcigány félék, akik ag­resszív fellépésükkel inge­relték a lakosságot. Tudomásom szerint Alaty- tyán lakóinak mintegy ti­zennyolc százaléka cigány. Joggal teszem fel tehát a kérdést Kiss Károly tanács­elnöknek: — Mennyiben sikerült beilleszkedésük a faluba? — Jöjjön, nézze meg a sa­ját szemével, — invitál fa­lunézésre a tanácselnök. Elhaladunk a nyugdíjasok klubjának épülő háza mel­lett. A tanácselnök felhív­ja rá a figyelmünket. Mu­tatja azt a helyet is. amit a szolgáltatóház építéséhez sa­játítottak ki. A falu fejlődé­séről szerzett ismereteink így egészülnek ki azzal, hogy felújítják a művelődé­si házat, és az idei fejlesz­téssel együtt százszázalékos lesz a település vízvezeték­hálózata. Az alapellátás minden tekintetben biztosí­tott. Oj otthonában a „váratlan ajándék” pülésén. Gál Mátyásné a harmadik a faluban, aki er­re vállalkozott. Régóta sze­retne már magához venni egy gyereket, ezért váratlan ajándék számára a kis Kati. Hozzájuk csapódok, indu­lunk Gál nénihez. A kapu­ban várja a vendégeket. A kislányt figyelem. Az egy hónapi nevelőotthoni tar­tózkodás után falusi élmé­nyek elevenednek benne. — Hol a kutya, hol a kutya? — kérdi. Belesajdul a szívem. Nem az italt meg­lehetősen kedvelő anyját ke­resi, hanem a kutyát, ame­lyik feltehetően a legjobb pajtása volt. Nehezen barátkozó, zárkó­zott emberke. Hátat fordít a társaságnak, szemét össze­húzva kitartóan néz a sa­rokba. Nem valami jó véle­ménnyel lehet a felnőttek­ről. Min -mehetett keresztül ez a kislány! És milyen lesz majd az élete? A tanácselnök Továbbéltünk, nézzük a cigány- családok korszerű otthonait. Ha egy kicsit a porták is gondozottabbak lesznek, ha mind­egyik körül lesz virág is, meg fa is, akkor méltó díszeivé válnak a településnek. A tanácsháza elé visszatérve összefutunk Alattyán legújabb lakójával, a kis F. Katival. Alig hároméves. ara- íyos csöppség. Dr. Danicz Láázlóné- val az imént ér­kezett Szolnokról, a gyermekvédő intézetből. Azt mondja Daniczné: — Itt még nincs hagyománya az állami gondozot­tak nevelésének, nem úgy. mint a Jászság sok tele­A pályát változtatott pedagógus A jövőt senki sem tudja. Szabó József né sem gondolta a diplo­ma átvételekor, hogy valamikor otthagyja a ka- tedrát és tyúk­tenyésztéssel fog­lalkozik. Igaz, nem valami jól kezdődött számá­ra a pedagógus pálya. Évekig szerződésesként tanított, de az­tán csapatvezető is volt, meg igaz­gatóhelyettes. Most meg mun­karuhában ka­lauzol bennün­ket az épületek­kel, ólakkal, mű­hellyel zsúfolt udvarán. Közben azt mondja: — Bennünket nem tudtak segí­teni a szüléink. A nulláról indultunk, segí­teni kellett magunkon. Elő­ször öt-hat malaccal foglal­koztunk, majd tyúktenyész­tésbe kezdtünk. Ólakat épí­tettünk. Akkor meg már rá­jöttünk, hogy ide olyan em­ber kell, aki állandóan itt van. Ezerkétszázas tojóál­lománnyal bajlódunk, meg két anyadisznóval. Vettünk egy kiselejtezett keltetőgé­pet, így naposcsibét is érté­kesítünk. Nem kérdem tőle, hogy mi a jövedelme. Mások mond­ták, már hogy tyúkonként átlag százötven tojással le­het számolni évente. Bizo­nyára megéri neki a hiva­tásváltás, és úgy tűnik, nemcsak anyagiakban: A templom után a második legnagyobb ház A falu szélén tárolják a cukorrépát Ä templom után a legnagyobb ház Keskeny utcába kanyaro­dunk. Jókora emeletes épü­let előtt áll meg a tanács­elnök. — Ez a templom után a legnagyobb ház a község­ben. A két Kállai fiú épí­tette. Cigányok. Nemcsak rájuk, hanem a többi ci­gánycsaládra is az jellemző, hogy különb házakat építe­nek, mint a magyarok. A két Kállai fivér az épí­tőiparban dolgozik, felesége­ik pedig Zagyvarékason. a baromfifeldolgozóban. A szomszédban egyik roko­nukkal, Kállai Jánosnéval elegyedünk beszélgetésbe. Kérdem tőle, mivel magya­rázza, hogy az itteni és a szomszéd faluban lakó cigá­nyok között ég és föld a külön beég. — Mi beleszülettünk a munkába. A szüléink is dol­gos emberek voltak. Ennyi az egész. Igen, ilyen egyszerű az egész. A munka a normális élet forrása. Közben előkerült az egyik Kállai fivér. Beinvitál a házba. Korszerű bútorok, plafonig csempézett fürdő­szoba a földszinten is. az emeleten is. — Tapétára még nem fu­totta, — mentegetődzik a házigazda. — így is nagyon meg kellett dolgozni. Kicsi­nek bizonyult az alig tíz éve épült ház. Lebontot­tuk. és öt hónap alatt húz­tuk ezt fel. Katedrát tyúkólórt — Harmadik éve vagyok itthon. Idegileg biztosan jobb ez a munka. Az isko­lában szinte minden évben új gárdával tanítottunk. Kéthetenként elfogyasztot­tam egy levél antineuralgi- kát, most meg évenként ha egyet. Pedig rengeteget dolgoz­hat. A tanácselnök meg­jegyzi: — Szilveszter éjjelén, úgy kettő óra tájban mentünk boldog új évet kívánni á rokonságinak, ők meg még akkor is a tojással bajlód­tak. Nem sok szabadidejük lehet. — Azért a művelődési házban megnézünk minden színházi előadást. Amellett a nyugdíjasklub ,.tiszteliet- beli tagjaként” Pestre is el­járunk színházba a férjem­mel. A nyáron meg min­dig szakíti£nk időt arra, hogy együtt pihenjen a csa­lád. Igaz, Olvasásra nem jut idő. A szakkönyvekre mu­száj időt szakítani, a szép- irodalomra már csak az át- lapozás jut. Inkább 'kézi­munkázni szeretek. Félig kész épületet kerü­lünk. — Itt tároljuk majd az öm­lesztett tápot. Felesleges 12— 12 forintot kiadni a sok zsákért. Az ólban a tyúkok százai karittyálnak. A mennyezet alatti kalitkában néhány oltásra váró tyúk gubbaszt. — Az a kotlós-kijózanító, — mondja Szabóné. — Oda rakom a kottásokat addig, míg le nem mondanak a költésről. Ebéd közben, a kisven­déglőben hallgatom a hely­beli foci csapat néhány tag­ját és szurkolóját. — Ha belegebedünk, ak­kor is megverjük Árokszál­lási, — bizonygatja egyi­kük. Ügy látszik, ez a célra- törekvő, határozott maga­tartás nemcsak S zabónéra jellemző. Tájház lesz ■ műterem Gecse Árpád festőművész Alattyán legis­mertebb, megye- szerte híres em­bere Gecse Ár­pád festőművész. Igazi vendég- szeretettel fogad bennünket is, mindjárt újságol­ja az örömhírt: — A múlt hé­ten meg nagy na­pom volt, minit Jézusnak a nagy­péntek. Jugoszláv filmesek voltak Itt, életművemről készítettek fil­met. tylás újság is van mostanában a háza táján: — Nagy erköl­csi és anyagi megbecsülésben van részem. A tanács meg akar­ja venni a há­zam. Tájház len­ne belőle. Itt maradnának a bútorok, a festmények. Tény, hogy kevés mű­vésznek adatik meg, hogy életében tudja: gondos ke­zek őrzik majd hagyatékát. Két év múlva százéves a háza. Ö is a kilencvenhez közelít. — A Secsék arról híre­sek, — mondja, — hogy a századik évet közelítik. Ak­kor aztán vagy tüdőgyulla­dásban halnak meg, vagy akkor, ha beléjük csap a menykő. Egyik nővérem is kilencvenhét esztendős ko­rában halt meg. Évekig ő volt a helyi népfrcxntbizottság elnöke. Most sem tétlenkedik: — Olyan vagyok, mint a kombájn. Én is sok kalászt elhullattam, össze kell gyűj- tenem azokat. Meg kellene írnom Allattyán történetét, megírni egy anekdóta gyűj­teményt, meg összegyűjteni az első világháborús kato­nadalokat. Ez utóbbit feltehetően azért, mert akkor volt hu­szártiszt. Amikor erről ke­rekedik szó, legyint: — A régi huszárcimbo­rák közül már csak a Kai­ser Vili él. Keszthelyen la­kik. — Mikor találkozott vele Utoljára? — Tizenkilencben. — Rég volt, gyerünk visz- sza a mába. —> Be van aranyozva az életem. Mindig itt éreztem jól magam a Zagyva mel­lett, a bárányfelhős ég alatt. Itt a faluszélen van a kiskert. Sok szilva terem ott, meg sok kisgyerek. Ha az a rész nem volna, fele gyerek sem születne Alaty- tyánon. Festeni nagyon sze­retek ott. Ezért mondom mindig, az istenért ki ne vágják a fákat, a bokrokat. Árpád bácsi nemcsak fest: — Mindennap olvasok. Geothét meg Heinét. Kínai­ul is tanulok. Négy nyelvet már beszélek egyébként. A kertet is saját magam ka­száltam le. Mit számit ne­kem egy fél hold. Az apám is ilyen volt Nyolcvanéves korában még lóháton ment ki a tanyára. Tavaly adtuk el a szőlőt. Addig motorral jártam oda. Nagy huncutul megkérdi: — Aztán tudod-e, hogy mikor leszek én újra hu­szártiszt? — Miikor? — Majd ha felülök a Szent Mihály lovára. De azt már nem tudom megsar- kantyúzni. Simon Bél*

Next

/
Thumbnails
Contents