Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
Irodalom, művészet 1987. OKTÓBER 17. kollégák azt mondják, hogy már csütörtökön meglátszik rajtam!. . . Pénteken meg már kétszer kell elmondaniuk valamit. hogy odafigyelésemet kikényszerítsék. Hétfőn meg jobbnak látják, ha békén hagynak, hadd merengjek el kedvemre az elmúlt hétvége történésein .... Minden hónapban fiaimmal tölt- hetek egy hétvégét; egy csonka hétvégét, csupán másfél napot, mert a Hivatal így látja jónak. Így aztán nem sok értelme van, hogy budapesti otthonomba hozzam a srácokat: majd háromszáz kilométerre élünk egymástól, az utazás rengeteg időt elrabolna, értékes együttlétre jószerivel csak fél nap maradna — fáradt apuka kínlódása fáradt gyerekekkel. A problémát úgy próbáljuk áthidalni; hogy inkább félúton, a dunántúli kis községben élő nagymamát és nagypapát boldogítjuk. A srácok nagyon jól érzik itt magukat, de a falusi környezet kiragadja őket kezeim közül. Az ezernyi rejtelmet és izgalmat, válogatott játéklehetőségeket kínáló hatalmas kert és udvar már nem sokáig tűri meg az apukát, az összesereglett. gyerekcsapat alkalmi fapuskáiból csakhamar halálos sorozat éri, körön kívül kerül, megfeledkeznek róla ... Anyám s apám ma már kevés hittel s kevés reménnyel szemlélik sorsunkat. Harmadik házasságommal próbálkozom, s hogy ez a két fiú megőriz bennünket emlékezetében, csak legtitkosabb vágyaik között szerepel. Már egyre ritkábban gondolnak azzal, amiben hosz- szú évekig reménykedtek: hogy végül majd csak észhez térek, s életem hajóját visszakormány- zom az évekkel ezelőtt elhagyott asszonyhoz annak érdekében, hogy gyermekeim mellett lehessek. Más megoldást elképzelni aligha tudnak. Egy más világ, egy más generáció. Mi, az ötvenes évek gyermekei, egyidősek lévén azzal a családjogi törvénnyel, melynek módosításától csodákat vártunk, és mely csodák minden bizonnyal elmaradnak; mi harmincegynéhány éves felnőttek, túl tán életünk jobbik felén — „vaskalaposságban” vajmi keveset különbözünk őseinktől. Csak éppen más földbe vertük ama karót, melyhez az ebet kötjük s kötöttük. Más világ vagyunk, más generáció — de fölnőni magunkhoz ugyanúgy nem tudunk. Mert akármilyen családjogi törvény igyekszik is rendezni szétzilált sorainkat, ha annak „intézményrendszere” nem épült, nem épül ki bennünk: értelmünkben és szívünkben. Márpedig nem épült ki, ezerkilencszázötven- kettőtől mostanig nem: éppen ezért a törvénymódosítás. S hogy ez az „intézményrendszer” eztán kiépül: bennünk van ennek záloga. Gyatra zálog. Alaptalan a felépítmény. Hogy hogyan csináljuk, minta nincs rá, magunknak s magunkban kell a megoldást megkeresnünk. S bízva abban, hogy a jog és „kiszolgáló személyzete” ebben partnerünk lehet. A pszichológus kirakatta a „világ-tesztet” a gyerekkel, és megszületett a szakvélemény sommás mondata: „Zoltán részéről nem történt az apával szemben elidegenedés, míg Balázsnál ez kifejezett. A láthatás helyileg K.-ra lokalizáló meghatározása a gyermekek pszichikus egészsége érdekében indokolt.” Vagyis: nem hozhatom el őket. Mert akkor elidegenednek tőlem. Ha meg a kisváros szeles utcáin sétálgatunk, s netán sorra kóstoljuk a cukrászdák összes kínálatát, az idegenség oldódni fog, mert a srácok érzik, hogy apjuk az „utca gyereke”, és ez nagyobb melegséggel tölti el őket. mint ottho nőm, mi számukra ugyanúgy otthonná vált az elmúlt esztendőkben. Tudtam, hogy Zoltán fiamnak problémai vannak az óvodában: az óvónéni nem tudja szóra bírni, s némi dresszura után a fiú megkönnyebbülten produkál egy kis kupacot a nadrágjába. Gyanítom azt is, hogy bár éppen csak lábra kapó csöppség volt a válás idején, így nem sok mindent érthetett meg a körülötte zajló viharokból, de ezek a viharok mégsem hagyták érintetlenül, lelki sérüléseiben én is „vastagon” benne vagyok. Elutaztam hát a pszichológus szakemberhez: mit tehetek én? miben segíthetek? milyen viselkedés volna kívánatos a részemről, hogy a pszichológiai szakrendelés eredményesebb legyen? Utazzon csak haza, mondta hűvösen a gyermeki lélek nyilván tanult tudora; a fiút meg bízza rám. Herceg Árpád: Létra Mit volt tenni, hazajöttem. S még jobban fölerősödött bennem ilyenképpen megveretve bár, de a „renitens” tudat: a felnőttek házatáján kéne mégiscsak körülnézni, ha baj van a gyerekkel. A szülőkét kéne „terápiázni” ... * * * Baj van a gyerekkel. A nagyobbikkai, amelyik „elidegenedett” tőlem. Szorongok, mint szokás szerint: egy hónapja találkoztunk, s egy hónap nagy idő. Mindig szolgál valamelyikük meglepetésekkel: megnőtt, megerősödött; új szokások, tulajdonságok hoznak zavarba vagy gondolkodtatnak el; megint ott kell kezdenünk, hogy a „nemek” egyértelműen nemek, és az „igenek” egyértelműen igenek; s vajon, rájár-e még a szájuk arra a csúnya szóra, amit a múltkor „ottfelejtettünk” a jeli arborétumban ...? Balázs, az „elidegenedett" gyerek arca ragyog. Megölelem, megcsókolom, kerülöm a túlzott érzel- mességet, hogy ne hozzam zavarba édesanyja előtt, habár a gyerek elpötyögte a múltkor: anyu nem haragszik ám, ha szeretlek téged... Pár szót váltunk az anyával, könnyed, csevegő hangon, mintha mi sem történt volna köztünk az elmúlt hetekben, hónapokban, években. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Látom, neki is jó így, szorongása enged. S a gyerek majd szétcsattan az örömtől, hogy végre egyikünk sem emeli három oktávval magasabbra a hangját, hogy valamiben most végié egyetértünk. Hát akkor most igazán szabad! — gondolhatja a gyermek, mert azt veszem észre: hirtelen ágaskodni kezd, húz lefelé, mászik fölfelé, hogy végre ő is megcsókolhasson, boldogan és önfeledten, nevelő szülője rosszallása vagy vélt rosz- szallása nélkül. — Láttalak ám a múlt héten is! Amikor itt voltál a gyermeknapi ünnepségünkön. — Anyát én is láttam, de téged nem. Hol voltál? Merre? — Vele voltam! — Anya is látott engem ... Miért nem mondtad, hogy találkozni akarsz velem. Akartál volna? — Én akartam volna, de én még nem szólhatok ... Mert én még kicsi vagyok. De te is oda jöhettél volna ... Hát erre mit mondjak? Hogy éppen azért mentem el a gyermeknapra. hogy találkozzunk, hogy közös legyen az ünnep? Hogy együtt örüljünk? Mondjam, hogy hiába mentem kitartóan feléjük, anya elfutott előlem mindannyiszor. Nem, ilyesmit nem mondhatok. Hazudjak valamit? A gyerek úgyis megérzi. Beharapom hát a számat, és csak annyit mondok: legközelebb majd jobban megszervezzük . .. Majd csak fölkapaszkodunk mi is azon a létrán, melyen a gyerekek állnak. Emlékszel, apu? — mondja „nagyfiam''; a létrára, a Nádor téren ... Emlékszem, hát hogy ne emlékeznék. Nem is akármilyen létra volt: mátrai létra, égignyúló, a játszótér kellős közepén árválkodott. Balázs „kiszúrta"; a homokozóban is inkább csak négykézláb közlekedett az időtájt, csak első bizonytalan lépéseit próbálgatta még, de ezt az égigérő csodát birtokba akarta venni. Mindenáron föl akart mászni a „jét- jája, a mátjaijétjája". És bömbö- lése fölverte a játszótér békéjét, •mert a hirtelen jött atyai tanácstalanság egyetlen tiltásban összpontosult. A gyerek eszeveszetten kapaszkodott a „mátjaijétjába”; hogy oldjam meg ezt értelemmel — a magam értelmével és a gyerek értelmével?! Jó — egyeztem bele; megyünk, fölmegyünk, de nem a mátjaijétjája — hanem a mátrai- létrára ... És elkezdtük tanulni a gyermeki nyelv rémét: a bűvös „r” betű kiejtését. Fintorogtam és grimaszoltam, pörgettem és öltö- gettem a nyelvemet, mutatván, hol álljon, hogy rezegjen és recsegjen; és a gyerek egyszercsak kimondta, kristálytisztán, érthetően: MATRAILÉTRA! No, akkor gyerünk! Föl a létrára — a játszótéri kismamák „micsoda szülő!” rosszallásától kísérve... A gyermeki emlékezet ennél sokkal későbbi, szerintem jelentősebb élményeket is elfelejtett. S fontosabb dolgok fölött siklott át, mint számára jelentéktelenek, érdektelenek fölött. De a létra megmaradt ... S úristen, vajon, még mi minden, amiről sejtelmünk sem lehet?! A modern pszichológia, az emlékezet működését vizsgálva és magyarázva, már arról beszél, hogy az emlékezés jóval azelőtt is létezik, mielőtt az észlelés folyamatai cselekvéssé válná- nák; az észlelés és emlékezés „tanulása” már a méhen belüli fejlődés során jelentkezik... Mi minden munkálhat hát idegeinkben, amiről a köznapi értelemben mi magunk sem tudunk, magyarázatát még csak nem is sejdít- hetjük! * * * önyvet írok. Igaz és K mesés történeteket gyerekeknek, felnőtteknek. Amikor még ötlet szinten volt az egész, beszéltem róla fiaimnak is; később mutattam belőle részleteket — emlékeznek rá, vajon? De mi lesz a vége? — érdeklődtek. Hát... itt a vége, fuss el véle! — vágtam ki a rezet. És Zoltán fiam fölkapta ezeket a szavakat: itt a vége, fuss el véle! — és el is rohant, ki az udvarra, s nyargalászott körbe-körbe, képzeletbeli zászlóként lobogtatva ezt a mondatot. Nosza, több se kellett nekünk, nyomába eredtünk, hogy meg ne szökjön Zoli a végével. Mert anélkül nem ér semmit az egész. Zoli meg énekelt, énekelt, énekelt boldogan: Fogjál meg ha tucc, te háromfejű strucc! Samu Géza (Magyarország): Kétfelé növő fa Labancz Gyula: Készülődés Daueroltat házunk előtt a fa, s a gőzölgő, szúnyog csípős levegővel összekeveredik az eső fénylakkos szála s már búra alatt teletűzdelve az ősz, szememből a fényt mágneses angyali hajat szálanként kisimítom szép göndör sugár a remény. T. Schjente (Norvégia); Öregedő bohóc Cserháti László: Nyugodtak végre Nyugodtak végre álmaid, nem húzódsz már csalóka kis helyekre, fal tövébe, fűszál alá. Itt vagy mindennapos csodának. Nézhetlek, mintha ringatnálak. Talán hiányzik néha éjszakáink pezsgése, szilajkodó szerelmünk. Másfajta erők mámorítanak most: törzset nevel a nyugalom, ágai gyöngyös kacagások. S lám: félelmeim, mint némely önző cimborák, szép sorban elmaradnak. Gyárfás Miklós: Nyugdíjasok — Hogy van a bal vállad? — Jól. És a te derekad? — Köszönöm, most nem fáj. — Mit csinálsz az erkélyen, Béla? — Olvasok. — Hol tartasz? — Most halt meg az öreg herceg. — Ö, az nagyon szép rész. — Miért nem jössz ki? Olyan jó a levegő. — Jövök, csak pongyolát veszek. — Nyuci! — Tessék, szívem. — Van még egy kis eper? — Van. — Hozz ki egypár szemet. Jól aludtál? — Nagyon. — Tudod, mit terveltem ki? — Mit? — Jövő nyáron Szoboszlóra megyünk. — Ezen még gondolkoznunk kell, Béla. Nem biztos, hogy Szo- boszlón találunk olyan bridzspart- nereket, mint Hajdúék. Tessék az eper. — Milyen jól illik a pongyolád ezekhez az eprekhez. — Elég hideg? — Tökéletesen. — A kőre tettem a tányért a fürdőszobában. — Te is olvasol? — Bridzsig. — Még mindig a Balzacot? — Igen. Olyan jó unalmas. Tudod, nem úgy gondolom, hogy igazán unalmas, hanem hogy nem kell sietni vele. — Tolsztojban meg az a jó, hogy minden oldalon rajta van az egész élet. — Te, Béla . .. — Tessék, Nyuci. — Tolsztoj azért jobb író, mint Balzac. — Mindegy. Ezek már olyan jók, hogy mindegy, melyikük jobb. — Ötvenöt éves koromig nem olvastam, csak olyan imilyen- amolyan könyveket. — Én is nyugdíj után vettem először kézbe Tolsztojt. — De hát kinek volt ideje művészetre ! — Az ember csak rogyott bele az ágyba. — Ez a bridzs is nagyon jó dolog. — Te, Nyuci, a nyugdíjastúrával ősszel el kellene menni Kőszegre. — Az olyan Stájer. Mesélte Haj- dúné. Tudod, amikor az ura kezét megcsípte a darázs, és elmaradt a parti. — Van ott a Királyvölgyben egy öreg szelídgesztenyefa. Állítólag hétszáz éves. — Jézusom, drágám. — De lehet, hogy nyolcszáz. — Majdnem annyi, mint Magyarország! — Azért nem. A század végén mi már ezerszáz évesek leszünk. — Az nagyon szép kor egy országnak is. — Te, Nyuci, és mi lesz akkor, ha elmúlik a reumánk? Akkor nem kapunk beutalást fürdőhelyekre! — Ne izgulj. A reuma nem múlik el A reuma hűséges. — Milyen szerencse.
