Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
Szolnok megye múltjából 10 1987. SZEPTEMBER 12. ívszáza dós viselet A Nagykunság nemezhagyománya „Te bárányok gyapjából való, Ezernyi vízcseppel meghintett... ” Az idézet egy mongol nemez-ráolvasásból való, tömören fogalmazva meg a nemezkészítés lényegét. A gyapjúfeldolgozásnak nagy múltja van a keleti népeknél, kiváltképp a törököknél, ahol még ma is élő a háziipar. Legősibb formája a nemezkészítés, mely jóval megelőzte a szövést. A legrégibb nemezre utaló feljegyzések kínai, görög és latin nyelvű irodalomban találhatók, ám ebből nem következik, hogy ók használták először. Elsőként Fa Hien kínai buddhista zarándok említi Közép-Azsiából i. sz. 399-ből, mint köznépi viseletét. A kunsüveg fénykora Bronzkori falu — bronzkori emberek A nemez szavunk iráni eredetű, alapszava a „nam”, amelynek jelentése: ver. Ligeti Lajos, a neves turko- lógus a korai ősmagyar korba helyezte az átvétel idejéig. Szerinte iráni eredetű törzsekkel való kereskedés révén Jutott a magyarokhoz. A 13. században Magyar- országra teleipült kunok a nemezkészítés gyakorlatát is magukkal hozták, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy az Alföldön élt legtovább, elsősorban a süvegké- szités jóvoltából. A süveg szavunk török eredete vitathatatlan, Ligeti a kései ős- magyar kor jövevényszavai között említi. Az Alföldön fcunsüvegnek hívták, a 16— 18. században élte fénykorát, amikor nemcsak a köznép, de a katonaság is viselte. Az alföldi pásztorok még a 19. században Is hordták. A süvegesek örökét a kalaposok vették át. Nemezből készült a jellegzetes pásztorviselet, a cifraszűr, a kapca, és a nyereg alá való izzasztó, valamint a lószerszám tartozékaként szolgáló hámpárnák is. A két világháború között az alföldi pásztorok a nyereg (széknyereg) alá még izzasztót tettek, így ennek készítése élt legtovább, megőrizve a síknemez, a sátornemez emlékét. Az izzasztó azért került a nyereg alá, hogy annak fája ne törje fel a ló hátát. Kialakulása a 6—8. századra tehető, a Belső-Ázsiából elinduló nyezük László Gyula professzor nyomán: „A mosás nélkül összegyűjtött gyapjút szálakra tépdesik. Ehhez a művelethez gyakran íjakat használtak. A megpendített íjhúr szétzilálja a gyapjú- csomákat. Az elkészített gyapjút gyékényszőnyegre terítik, majd megpermetezik. (ti. forró vízzel) és egy görcstelen rúdra felbengerí- tik. Nagyon kell vigyázni a hengerlés pontos kiszámítására mert egyébként a gyapjú beleragad a gyékénybe és kárba vész. Ezután lefejtik a már összeállított gyapjúréteget a szőnyegről. Beviszik a házba, s vékonyabb rúdra gombolyítják. A henger mellé állt 12—15 lány s menyecske és a fekvőpadna elhelyezett hengert alsókarjával erőteljesen nyomkodva, lassan hengergeti. (...) Az egész szőnyeget többször át és átgüngyölítik, úgy, hogy különböző oldalai kerüljenek mindig felülre és belülre. Mikor már bizonyos tömörséget elért, akkor lapjára összefogva csapdossák a fek- vőpadhoz, végül pedig tenyereikkel rendszer, nélkül veregetik.” A nemezkészítéshez csak jó minőségű gyapjút lehet felhasználni, s a csapómesterek rendre fel is vásárolták a városok teljes gyapjúhozamát. A gyapjú olyan nagy érték volt, hogy még az erejét vesztett csunga gyapjút is összeszedték. (Ha késnek a nyírással, a juh hullatni kezdi a szőrét, ezt sőbb a piros festék helyettesítette, és csak utóbb vette át a vér és a festék szerepét a piros színű ruha. A vörös színek különös jelentősége van a rokon népeknél, ígg a törököknél is. Ha a gólya fészekrakásakor csőrében vörös ronggyal jelenik meg a falu felett, abban az évben bő gyermekáldás várható. A kisgyermek arcát születését követően hét napon át fátyollal védik a szemmel- verés (nazar) ellen. A fátyolnak csak fehér vagy zöld lehet a színe, s szalagja mellyel a fejre kötik, piros. A szalagra „Maaszallah” arab eredetű, — Isten óvjon — jelentésű szót hímeznek. Vörös fejfedővel védték a gyermekágyas asszonyt is a „vörös nyomás” (gyermekágyi láz) ellen, s még számc* példával bizonyíthatnánk a néphitben a vörös szín életet óvó, bajelhárító szerepét. Annak, hogy a lószerszámok színében dominál a vörös, valószínűleg az a szerep>e, hogy védje, óvja az állatot, — az izzasztó esetében a nyeregben ülő lovast is. Ebben, s a díszítést körülvevő piros-zöld szegély alkalmazásában is hasonló az ázsiai nyeregtakaróidhoz, melyekből az elmúlt évEén 124 d.b-ot mutatott 'be a Néprajzi Múzeum. Közöttük Törökországtól, Perzsián, Türkmé- nián, Afganisztánon át Kínáig és Tibetig minden fajta képviselve volt. Az élelmet adó fü A másik jellegzetes szín a zöld. E színnek hosszú ideig nem volt neve, első említése nálunk 16. századi. Az nem lehet, hogy a hajdan élt emberek nem tudták megkülönböztetni a zöldet a kéktől. (Utóbbit „kök”, „gök” török eredetű szó helyettesí- tete — égszínt jelent.) Másról lehet tehát szó. Az Isteneket, szellemeket, totem jelentőségű tárgyakat, dolgokat nem merték nevezni az emberek. A pész torember számára a legfontosabb az állatainak élelmet adó fű. A zöld fű egyenlő a nomád életmód tételemével. Életet, termékenységet jelent. Számtalan népiszokás ismert, mely a zöld színnek nemcsak szimbolikus, hanem mágikus erőt is tulajdonít. Szép példákat említhetnénk a népi gyógyászat területéről, a megyében gyűjtött adatok közül. Végül a Nagykunság harmadik jellemző színe a fekete. Alkalmazásában valószínűleg az őselemek tisztelete játszik közre. A föld, a négy őselem egyike és a színe fekete. Varázserőt tulajdonítottak neki. Az éjszaka is fekete, amely elfedi előlünk az ártó gonosz szellemeket, Így azok áldozatukhoz lop»kodva akadály nélkül gyakorolhatják hatalmukat. A rontás ellen varázslatokkal védekeztek tíz emberek vagy olyan színű ruhába öltöztek, amely hitük szerint megtévesztette a gonoszt. A védekezést szolgáló ősi szennyes, piszkos ruhából alakult ki kés óbb a fekete gyász, amely nem feltűnő, nem ad okot irigységre, a halál, a betegség démonját távol tartja. E kis kitérő a színék világába szükséges volt, mert pon jelentek meg, s a színek kiválasztása nem volt véletlenszerű. A korai cifraszűrök gallérján látható hímzések szép példái ennek. A nemezelés századunkig elnyúló hagyományai között kell említenünk a karcagi Labdacéh nemezből varrott óriási labdáját, mellyel a serdülő korú legények játszottak a Rétoldalon. (A szétvert labda rojtjai szerelmi ajándékul szolgáltak.) Utolsóként vegyük a közismert szőrlabdát. A paraszti környezetben élő gyerekek gyakori játékfzere volt a tehéntakaróból kivett szőr ösz- szetömörítésével nyert tenyérben elférő labda. ökrösné Bartha Júlia 1985-óta, harmadik éve folyik régészeti feltárás a Túrkeve határában lévő Terehalmon, vagy más nevén Tányérsipkás halmon. A város felől, a Balapuszta felé vivő kőúton érkező látogató már a Berettyó-csatornán átvezető hídról megpillanthatja a távolban magasodó halmot. Közelebb érve még nyilvánvalóbbá válik, hogy ezl az ovális alapú, lapos tetejű, nagy kiterjedésű és környezetéből 7—8 m-re kiemelkedő domb nem lehet természetes eredetű, emberi kéz nyomát viseli magán. Lábánál ma is jól kivehető egy körbefutó árokból és a mellette húzódó sáncból álló erődítés nyoma. Mi is volt ez a halom? Szakembernek már a formája is árulkodó: többezer éves emberi település lábánál állunk, az évszá- szadokon át egy helyben lakó emberek házainak pusztulása során emelkedett mind magasabbra egy kis dombocska, melyen az első megtelepülök laktak. A régészeti terminológiában ezekre a településekre egy arab szót használnak: teli-telep, ami szó szerint halmot. tágabb értelemben több rétegű települést jelent. Hogy kik és mikor laktak ezen a helyen, ezekre a kérdésekre keresnek választ a Damjanich János Múzeum régészei. Munkájuk még évekig fog tartani, de már most is rengeteg adat és főként számtalan lelet áll rendelkezésünkre, amelyekből képet alkothattunk egy három és fél ezer éves falu életéről. Még nem tudjuk, hogy kik voltak az első lakók, hiszen a domb tetején elkezdve az ásatást egyelőre csak a legfiatalabb, időben hozzánk legközelebb eső részt ismerjük a telepnek; ez az időszak pedig a középső bronzkor (i. e. 1700—1300-ig terjedő korszak) végén volt. Ebből az időszakból nem állnak rendelkezésünkre írásos adatok — még nem ismerték az írást —, ezért nem tudjuk, hogy ezek a népek-népcsoportok hogyan nevezték magukat, a leleteik alapján elkülöníthető egységeknek (népek, törzsek? nemzetségek.) fiktív nevet adunk, leggyakrabban az elsőnek előkerült vagy legnagyobb lelőhelyük alapján nevezve el őket. A Terehalom három, nagy középső bronzkori egység — u.n. kultúra — leletei találhatók. mindhárom kultúra a Tiszavidék brnozkorának meghatározó népcsoportja volt. A leletek zöme a füzesabonyi és gyulavarsándi kultúrába tartozik; az első nevezetes finoman megformált, gazdagon díszített edényeiről, szállásterületük a Közép- Tisza vidékére esik, a másik kultúra területe velük határos és benyúlik Erdély területére is. Magas szintre jutottak a bronzművesség- ben, fegyvereik, használati tárgyaik mai szemmel nézve is műalkotások. A harmadik egységet egy olyan kultúra alkotja, melynek emberei az Alföld déli peremét, a mai Jugoszlávia északi felét lakták, jellegzetes, kétfülű, karcsú testű edényeket készítettek, őket szőregi kultúrának nevezi a kutatás. A Terehalom ennek a három kultúrának a találkozási pontjában áll. lakói sokszínű anyagi műveltséget alakítottak ki a három egység elemeiből. A feltárás során teljes egészében napvilágra került egy nagyméretű lakóház és Ásatás Túrkevón részleteikben ismerjük a szomszédos épületeket is. Házaikat egyszerű anyagokból, ötletesen építették. Először a falat tartó fa oszlopokat állították fel, egymástól egyenlő távolságra, 70—80 cm-re, a közeiket ággal befonták és az így elkészített falat kívül-belül agyaggal betapasztották. A padló döngölt agyagból készült. a nyeregtetőt pedig ágakkal, náddal vagy szalmával befedték. Egy ilyen épületnek a leégett, elpusztult falcsonkjait és padlóját, valamint a szerkezetére utaló cölöp-lyukakat sikerült a Teherhalmon feltárni. A ház kb. 12 m x 5 m-es méretű volt, mint egy 60m2es, a házon belül is kirajzolódtak a nyeregtetőt tartó szelemengerenda ágasfáinak nyomai. A bejárat a hosz- szabbik oldalon volt. a két részre osztott ház kisebbik helyiségébe lehetett itt belépni. Ez az „szoba” deszka padozatú volt, ma úgy mondanánk, hajópadló volt benne. A másik, nagyobb helyiség volt a konyha, itt több tűzhely is állt: agyaggal kör- betapasztott, egyszerű tüzelőhelyek és szintén agyagból épített, hordozható katlanok is. Itt voltak az edények is. főző- és tárolóedények, de olyanok is, melyek míves kivitelezésükkel díszként is szolgáltak. A fal mellett egymásba helyezve tálak, kisebb-nagyobb bögrék, korsók feküdtek, mintha a ház leégése során egy polcról borultak volna le. A házban nem volt belső osztófal, de hogy a különböző funkciójú helyiségek „tisztaszoba” és konyha elkülönüljenek egymástól, a konyha szintjét 40—50 cm-rel megemelték. A padlót többször megújították, vagyis friss agyaggal mázolták. Erre szükség volt, egyrészt, hogy a szemetet éltüntessék, másrészt, hogy a jobban igénybe vett részeken a kijárt padlót kijavítsák. A padló elbontása után napvilágra került az épület korábbi periódusa; tájolásuk, szélességük megegyezett, de ez a korábbi ház rövidebb volt. A központi tűzhely is máshol állt, a konyha közepén. Ez is egy egyszerű, peremes tűzhely volt, szerkezetének érdekessége, hogy alapozását törött edényekből készítették, ez a cserép réteg jól tartotta a meleget. A ház két periódusa között vastag, 30—40 cm-es feltöltés volt, ezt al fiatalabb épület készítése során hordták fel, hogy az egyenetlenségeket eltüntessék. A cölöpöket agyaggal körbe- döngölték. hogy a bizonytalan. süppedős talajba állított oszlopokat megerősítsék. A feltárás során előkerült szomszédos ház-részletek 2—3 m-re voltak egymástól, vagyis ilyen szélességűek voltak az utcák. A házakban, a bronzkori viszonyokhoz mérten nagy tisztaság uralkodott, alig lehetett hulladékot, állatcsontot találni. A szemetet gödrökbe dobták vagy egyszerűen az utcára szórták. A kidobott állacsontok alapján rekonstruálni lehet a telep embereinek táplálékát, sőt a gazdasági élet részleteit is. A baromfiak kivételével minden ma is ismert háziállatot tartottak: szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, kutyát, lovat. Gyakran vadásztak is, erről a vadak csontjai árulkodnak: őstulok, vaddisznó, szarvas, őz, nyúl, farkas csontok kerültek elő. Táplálkozásukban fontos szerepet játszott a halhús, hatalmas csontok, kopoltyúfedők, pikkelyek jelzik elődeink sikeres halászatait. Hogy a környéken elterülő, jó minőségű földeken intenzív földművelést folytattak, bizonyítja a nagy számban előkerülő őrlőkő és a vetőmag tárolására alkalmas hombárok, de már az a tény is, hogy hosszú ideig egy helyben laktak. Bronzöntéssel is foglalkoztak, ezt egy öntőminta töredéke mutatja, valamint a töredékes bronz ékszerek, melyek véletlen folytán kerültek a szemétbe. A leletanyag legnagyobb részét edények és töredékeik alkotják. Egy-egy háztartásban meglepően nagy mennyiségben használtak egyszerű, gyakran durva kivitelű tároló és főző edényeket, ezek díszítése főként gyakorlati célokat szolgált. Ezek mellett aprólékos gonddal megformált, nemes arányú és díszítésű finomkerámiát is készítettek. Ezek a díszedények olyan kifinomult ízlést tükröznek, mely napjainkban is irigylésre! méltó. Bronzból és kőből készített használati tárgyaikat állatcsontokból csiszolt eszközökkel egészítették ki: tűket, árakat, simí- tókat, agancsbaltákat és kapákat. hálókötő tűket találhatunk a leletek között. A ló fogatolására utaló fontos emlékek a szíjelosztó csontlemez és az agancs zablalánca. Ezek a tárgyak és az agyagból készített kerékmo- dellek mutatják, hogy ismerték és használták a szekeret, ami lényeges adat a bronzkori távolsági kereskedelem megítéléséhez. Az ásatás, a feldolgozó munka még évekig fog tartani. De már most látjuk: a túrkevei Terehalom az Alföld jelenleg ismert egyik legnagyobb teli-települése, meghatározó szerepet töltött be a bronzkor folyamán. Feltárása olyan új adatokkal. információkkal szolgál, amely a magyar és a határainkon túli régészet számára is döntő fontosságú lehet. Csányl Marietta— Tárnoki Judit Összeállította: Tálas László regfejlődés eredménye. A pásztorhagyományokat századunkig megőrző Kunságon a lószerszám nélkülözhetetlen tartozéka volt az izzasztó. Jószerivel az egyetlen tárgy maradt, melyet házilag készítettek, jobbára esek akkor, ha az ipari előállítású „filchez” nem jutottak hozzá a szíjgyártó- és nyerges (szatler) mesterek. Amíg a Nagykunságon meg nem jelentek a gyapjúfelvásárló csapó mesterek és nyomulóban a zsidó kereskedők, okunk van feltételezni, hogy a keletről hozott ősi technikához hasonló módon, helyben dolgozták fel a gyapjút, s készítették a nemezt Az ősi technika bemutatására Tagán Galimdzsán, a „velünk vérint való testvér” baskír szerző leírását idézRátótes disz a lószerszámon A lószerszámokat az ország különböző vidékein más-más módon díszítették A Kunság színe a vörös, zöld és a fekete. Egyszerű, rátétes díszt alkalmaztak hímzéssel kombinálva. Izzasztónk díszített felülete vörös színű. A rajzon látható alakzatban sötétebb tónusú gyapjúszövet rátét van, a szaggatott vonal mentén fekete gyapjúfonallal hímezték. A szélén körben vörös és zöld szövettel szegték, hasonlóan az ázsiai nyereg- takarókhoz Az alkalmazott nevezik nagykunsági tájszóval csunga gyapjúnak) Az ilyen gyapjú feldolgozása nehéz volt, mert nem tapadt Nem is használták csak a paplankészítők és a szíjgyártók. Utóbbiak izzasztót készítettek belőle úgy, hogy marhaszőrrel vegyítették, s mivel magától nem tapadt, ragasztó anyagot használtait hozzá. Erre a célra korábban szappangyökérből (a közismert Szappaníű gyökere) és hamuból készült oldatot, utóbb felhígított vízüveget. A Püspökladányban élő Matuz Andor 83 éves szíjgyártó mester még készített izzasztót. Olyan, mint amilyen a Karcagi Györffy István Nagykun Múzeumban található, mely Kunmadarasról származik, Mándoky Kongur István gyűjtése. színek szigorú rendje és különösképp a vörös-zöld szegély figyelemre méltó, mert feltehetően óvóerőt tulajdonítottak neki. A magyar nép szimbólum- rendszerében a színeknek különös jelentőségük van. Kiemelve e rendszerből a Kunság, színeit, vegyük elsőként a vöröset: A néphdt a vérnek varázserőt tulajdonát. A vér színe vörös lévén, varázsereje átment a piros színre, ősi rendben védekezésül vérrel kenték le magukat a harcosok. A vért kéA feltárás során napvilágra került egy nagyméretű lakóház Bitéta díszítés hímzéssel kombinálva
