Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
_______________________Irodalom, művészet 1987. SZEPTEMBER 12.- Bán Zsuzsa: szabadság órája Baranyi Ferenc: u Életem nagy tanulságai Paradoxon i. Evidencia Edfogadtam, Á rák hogy elfogadni sosem megy szabályokat: a vetésre, fölösleges. ha nincs mögötte A vízből a vetés. úgyis az húz majd ki, Csak bátra jár: aki sohase volt tehát elébe vizes. kell vetnünk. Ennyi az egész. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szenti Ernő rajzaiból válogattuk. dom tara telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pincés épületet itt hegynek hívták. Máskor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egyedül, ha valami bántotta. De most úgy jött, mint aki soha nem akar visszamenni. Sortnadrágra vetkezett, kitett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöblített egy vastagfalú üvegpoharat, és rágyújtott az első cigarettára. Csend volt most. lelátott innen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének? A válás óta szüleivel él, megcsinál mindent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahelyen is, aztán este fáradtan lefekszik; a külön szobájában. Minden oka meglenne arra, hogy jót aludjon, mégsem sikerül. Mennek az órák. és ő csak gondolkodik. Pedig az nem jó. Aludni kellene, nem gondolni semmire, felejteni. Mégis eszébe jut ilyenkor minden. Éjféltájban az anyja megkérdezi, miért mászkál még mindig a konyha meg a szobája között, és ő ingerülten azt feleli, hogy túl meleg van, meg szomjas, különben is, hagyják már békén. Nagyon késő van, mire elalszik, s akkor alig hunyja le a szemét, már csörög is az az átkozott vekker, mint valami megkergült varjú, a fémes károgásával. Dagadt szemekkel, káromkodva kel fel, megkezdődött tehát a következő nap, amelyik ugyanolyan értelmetlen, mint a többi, s amely várhatóan ugyanolyan vergődő éjszakába torkollik, mint ez is. A rosszul sikerült házasságára, a válásra, a fájdalomra nem gondol, s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap. amikor feleBége és az ö legjobb barátja elébe álltak, és megmondták neki .„becsületesen”, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A pillanat, amikor ölni szeretett volna, ehelyett azután elmosolyodott, és felvonta a vállát: — Ti tudjátok. A tárgyalás a presszóban, amikor a kettejüknek kiutalt lakást felesége magának kérte, hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlékszik a hubertus ragacsos izére, s nem tudom, hányadik pohár után a szédületre. Akkor is mosolygott kicsit, felállt, bedobta a pénzt a wurlitzerbe, és egymás után hatszor hallgatta meg a Marinát — ... úgy kérlek, hogy légy ez enyém... Nem volt semmi értelme. De akkor akármit csinált volna, semminek nem lehetett értelme. Csak az életét, az álmait törték össze éppen, és valamit akkor is kellett csinálni az embernek. Felesége elismerően rámosolygott, azt mondta, tudta, hogy nem fog cirkuszt csinálni. Búcsúzóul arcon is csókolta, s ez a csók akkor még a hubertus ködén át is úgy égetett, mint a Júdás csókja. — Marina, Marina, Marina, úgy kérlek, hogy légy az enyém .. A pincémét is ismerte, félrészegen rámosolygott, amikor arra kérte, hogy menjen haza, nehogy baj legyen. A vendégek sem akarják állandóan ugyanazt a számot hallgatni. Nem beszélve arról, milyen régen kiment már a divatból. Kifizette a számlát, és akkor Ide, Ide jött ki egyenesen, a „hegyre”. Egy hétig volt kint, mire az apja érte jött és hazavitte. Aztán az élet ment tovább. Nem állt meg többet a kirakat előtt bútorokat nézegetni, nem gondolt többet a lakásra, amelyikre annyit vártak korábban ketten. Otthon elfért a szülei házában, ahol megvolt a külön szobája. Egy ideig fait élt, vakon, süketen, és nem gondolt arra, hogy lesz tovább. Néha, amikor már úgy érezte, valami ragyon nyom a mellkasában, felvette a legjobb ruháját, és elment a városba. Végigjárta az összes helyet, ahol ismerősökkel találkozhatott, és ahol inni lehetett, egyre lelkesebben tárgyalt mindenkivel az alkohol Jótékony, leledtető gőzén át. észre sem vette, olyan hirtelen múltak az órák. Egyszeresek kitessékelték valahonnan, és nem volt több hely, ahová betérhetett volna. S még mindig nem volt álmos, még mindig szorított valami a melle és a torka körül. K lmelegedve, vörös képpel imbolygott hazafelé, és át kellett másznia a kertkapun, mert anyja büntetésből levette a kulcsot. Hogy mit Bkar vele tulajdonképpen, és miért bünteti, az soha nem tisztázódott teljesen. Volt, hogy megismerkedett egy lánnyal, azt gondolta, talán újra kezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő volt mégis, aki meghallgatta, ha beszélt neki, aki engedte, hogy megtapogassa, megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta neki egyszer, és tényleg haaavitte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lánynak, és olyan csúnyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét-lábát. Amikor egyedül maradtak, ösz- szevesztek ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k ... feleséged. — így nem lehet gondolkodni — érvelt ő keservesen —, ezek alapján soha nem bízhatok meg senkiben, hátha becsap. Remélem, nem kívánod, hogy itt éljek veletek egész életemben? — Becsüld meg magad, élj rendesen, aztán lehet, hogy találsz valaki rendes nőt, akit feleségül vehetsz. — Honnan tudod, ki a rendes? Talán te akarsz feleséget szerezni nekem? Ezen a napon is elment a városba, és leitta magát. A lányt nem tudta többet rávenni arra, hogy elmenjen hozzájuk. — Félek az anyádtól — mondta. Nem tudom elképzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. gyszer bemutatták egy elvált asszonynak, akinek két kislánya volt. Velük élt egy szépen berendezett háromszobás lakásban, sápadt, szőke, göanbölyded kis asszony. Amikor egyedül maradtak, elmesélte. hogyan hagyta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsalatottságát, sebzett- ségét, és könnybe lábadt a szeme. A kis asszony is sírvafakadt, és engedett a csókjainak. Azon az éjszakán egymást átölelve aludtak el, és ő úgy érezte, megtalálta újra a boldogságot Reggel korán elment a gyerekekre való tekintettel, de megbeszélték, hogy este eljön megint. Azon a napon madarat lehetett volna fogatni vele. Délután sokáig időzött a fürdőszobában otthon, megint felvette legjobb ruháját, és egy nagy doboz bonbonnal, gyönyörű virágcsokorral csengetett be a szőke fiatalasszony lakásába. Meglepetésére egy idős, hátrafésült hajú asszony nyitott ajtót, és úgy látszott, nem szívesen engedi be. A lányom meg a gyerekek sétálni mentek — mondta. — Ügy beszéltük meg, hogy ma jövök — felelte ő zavartan, és azért valahogyan bejutott a szobába. Nem tudta, hová tegye a bonbont meg a virágot, az öregasszonynak azért mégsem akarta odaadni. Lerakott mindent maga elé a dohányzóasztalra. — A lányom beszélt magáról — mondta az asszony —, és megmondom őszintén, nem örülök. — Miért? —i Nézze! Ezt a lakást, a berendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük neki. Amikor a férje itt- hagyta a két kisgyerekkel, attól féltünk, megzavarodik. Vigyáznunk kell rá. Elég volt neki az az egy csalódás, nincs szüksége többre. — Dehát miért kellene csalódnia bennem? Magam is átéltem ugyanezt, a lánya talán elmesélte. Miért nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam, ö az egyetlen gyerekünk. Mindent, amit én meg a férjem félreteszünk, rá meg a kisunokákra költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne érje baj. Eszébe Jutott saját anyja, aki elüldözte a lányt, akit bemutatott neki. Ügy érezte, csapdában vannak mind a ketten, és alig várta, hogy egyedül maradhasson a kis gömbölyű, szőke asszonnyal. Meg akarta beszélni vele az egészet. Nem hagyhatják, hogy ennyire beleszóljanak az életükbe. A beszélgetés mégis máshogy végződött, mint ahogyan remélte. A kis asszony megint sírvafakadt. és azt mondta, ő még mindig az első férjét szereti, aki rendszeresen eljön meglátogatni a gyerekeket, és ha másért nem, ilyenkor mégis láthatja. S hogy ő még mindig abban reménykedik, az az ember egyszer visszajön hozzá, meg a gyerekekhez. Meg akarta csókolni, megpróbálta levenni a lábáról, mint az első estén, de most komoly ellenállásba ütközött. Azon az estén úgy ment el onnan, hogy megkérték, többet ne is csöngessen. — Nincs értelme, ne haragudj — mondta búcsúzóul az asszony, öt szeretem, nem tudom elfelejteni. — Ha mégis meggondolnád magad — mondta ő fájdalmas szívvel —, tudod, hol dolgozom. Ha mégis eszedbe jutok egyszer, és hiányzóm, hívj fel! — Jó. Elment, és tudta, hogy emiatt soha nem fog csengeni a teleföri. Az utóbbi időben, ha elaludt is, rémálmai voltak. Üjna meg újra azt álmodta, hogy üldözik, ó menekül valami sziklás helyen, és az üldözői egyre közelebb kerülnek hozzá. Ilyenkor verejtékben úszva halálra rémülten szokott felriadni, és muszáj volt felkelnie az éjszaka közepén, hogy megnyugodjon kicsit. Az anyja felneszeit mindig, benyitott hozzá, és megkérdezte, mi baja. — Beteg vagy, fiam? Hozzak valamit? — Hagyjon békén, nem érti? Mit hallgatódzik állandóan, hogy én mit csinálok? Már ennyi nyugalmam sem lehet itthon? — ordított rá, és hiába bánta meg már a következő percben, anyja megbánt ottan visszavonult, és másnap alig szólt hozzá. Itt fent a szőlőben nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki, csend volt, madárcsicsergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor, és végre valami kellemes, nemtörődöm hangulat vett erőt rajta. — Végül is — mondta maga elé — talán jobb így, mintha boldogtalanul élnék valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon. Azt teszek, amit akarok, most is, nyugodtan borozgathatok itt kint, senki nem keres, senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egy üveget, rágyújtott megint, és békességes hangulatban, kicsit ködös szemekkel nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szemben valaki. — Végül is, öregem — mondta a láthatatlan társnak —, a házat úgyis én öröklöm, minek törjem magam? Az otthonom megvan, a tiszta ruhám, a meleg ételem is. Mintha a másik azt felelte volna, hogy amig az anyád él, igen. De azután? — Mit azután? Akkor nősülök, amikor akarok. Meglesz a házam, megvan a jó keresetem ... — Amit jórészt eliszol. — Aztán? Kinek mi köze hozzá? — Most senkinek. De ha asz- szonyt akarsz ... Ezen eltűnődött egy darabig. — Mindenesetre, most szabad vagyok, és ennél nagyobb dolog úgysincs a világon. Nem igaz? intha eltűnt volna az a társ, aki egy kis időre odatelepedett melléje képzeletben. Mondott még egy-két szót neki. de az nem válaszolt. A bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fájdalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon ... Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, ordított, és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még segíteni rajta. Akkor békésen feküdt, mégis megközelfthetetlenül, elérhetetlenül. Spiró György: Ez és ez a hölgy Leteszem a bőröndöt, a pult mögött fiatal nő piszmog, türelmesen és álmosan várom, hogy rám nézzen. Rám néz, belesandít az útlevelembe, visszaadja. — Kettő után lesz szoba — mondja —, addig takarítanak. — Nem fürödhetnék meg valahol? — kérdezem. — Nem. — A szobához van fürdőszoba? — Nincs. — Talán mégis, egy közös fürdőszobában. .. — Nem lehet. — A bőröndöt itt hagyhatom? Nemet int. belemélyed a piszmogásba. Felveszem a bőröndöt, kimegyek. A színház pénztáránál lerakom a bőröndöt. A pénztárosnő szerint ilyen névre nincs jegy. Felveszem a bőröndöt, bemegyek a titkárságra, előadom, hogy a fővárosból jelezték az érkezésemet. — Forduljon ehhez és ehhez a hölgyhöz — mondja némi szünet után egy őszes nő. — Hol találom? — Mellettünk van egy tér, ott kell bemenni. Felveszem a bőröndöt, kimegyek a térre, befordulok a kapun. Az udvar nagy, négyszögletes, több lépcsőház nyílik belőle, az udvaron törmelék deszkák, szemét, omlik a vakolat, az egyik lépcsóház alá van dúcolva. Kívülről szépen tataroztak mindent. Felmegyek az egyik lépcsőn, első emelet: magánlakások, második emelet: magánlakások. Visszamegyek az udvarra, két férfi álldogál kitartóan egymással szemben, nem csinálnak semmit, nem is beszélgetnek. Megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet Vállukat vonogatják. Álldogálok én is, lábamnál a bőrönd. Jön egy nő, megkérdezem. — Kisszinház — mondja, és megy tovább. — Az hol van? Int a kezével valamerre, kimegy a kapun. Visszamegyek a bőrönddel a titkárságra, mondom az őszes nőnek, hogy az illető hölgy a Kisszinház táján tartózkodik. Az őszes nő nem méltat válaszra. Felveszem a bőröndöt, viszem. Fél tíz. Meleg van. A _főtér környékén nyüzsgés, bódékat állítanak fel, transzparenseket feszíte-
