Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. SZEPTEMBER 5. Irodalom, művészet 9 Kálnoky László: Fogyatkozó napok Mitévő is lehetne, utolsó lapja hull le, ki egyedül maradi, mint utolsó levél mint eldobott cipő a lombtalan faágról? párja nélkül, a lomtár Erejét megfeszíti, elhanyagolt zugában? leküzdi a szorongást, Menekülhet-e vájjon, talán nem volt akárki, kinek szaglása is talán nem élt hiába, odaveszett, a rózsák hisz nemcsak önmagáért illatos lugasába? küzdött a föld porában Hallgathat-e zenét, vagy sziklák meredekjén hogyha csontjaiban Talán jelet hagyott, a szobája négy falában s a jel túléli őt rejtőző rovarok Ha szerényebb a fénye egyhangú zümmögése a legnagyobbakénál, idézi azt az órát, mégsem alszik ki gyorsan, mikor a fény kialszik, s akik az éjszakában mikor elfogy az égbolt, reszketve vánszorognak, mikor a falinaptár tüzénél melegednek Kálnoky László 75. éves Tóth Endre: Nyírják, már nem kaszálják a fű-szigeteket, Nyírják a füvet. a beton utak között magosra nőtt gyepet. A zúgó nyírógépet Csak pár fa sinylik satnyán gyerekraj követi, az aszfaltos térén, pillangó száll a fűben, högutás, ritka lombjuk s ők örülnek neki. árnyékot se terem. Nagy, behemót bérházak untig egyforma, mord Az asszonyok szélesre tárják az ablakot, tömbjét színezi zölden s a szobák belélegzik egy-egy tenyérnyi folt. a szénaillatot. önarckép mi családunkba hosz- szú nemzedékeken keresztül belerögződött az a meggyőződés, hogy mindig mindenből megfelelő tartalékokat kell képezni, mert csak így vészelhetjük át az okvetlenül bekövetkező bajokat. Én fiatalabb koromban megpróbáltam leküzdeni magamban ezt a családi hagyományt, lenéztem az óvatoskodást, életemet a bátor kalandokra, vakmerő vállalkozásokra tettem fel — egyi kisipari szövetkezetnél dolgoztam mint főkönyvelő. Régi történelmi tapasztalat, hogy a bátorság vagy nagyon jól fizet, vagy sehogy, nekem kedvezett a Sors; de kínosan ügyeltem arra, hogy soha semmi feleslegeset ne vásároljak, mindig csak a legszükségesebb tárgyakat. De a vér nem vált vízzé, ahogy múlott az idő, rajtam is kiütközött a családi örökség: a vágy, hogy tartalékokat gyűjtsünk — és egy nap nem tudtam ellenállni a kísértésnek. potyogó” mintájú kávéfőzőnket már hosszú hónapok óta nem tudtuk használni, mert elromlott a szelepe, el lehet képzelni örömömet, mikor a műszaki boltban az egyik ismerős eladó cinkos huny or ítással közölte: — Friss szelepek érkeztek, Sóvágó úr, hányat parancsol? — Kaphatok tízet? — Tízet? — kérdezte az eladó kissé elcsodálkozva, de azután vállat vont — Miért ne? Kint az utcán úgy néztem a szelepeket tartalmazó kis csomagra, mint egy fenyegető híradásra, mely lázadó ösztönvilágomból érkezett, és bárhogy is próbáltam fegyelmezni magam, újabb és újabb vásárlásokba sodródtam. IQ adhatna ésszerű magyarázatot például arra, hogy miért vettem meg két karton, azaz összesen hatvan üveg szovjet áfonyalekvárt? Ezt önmagában nem indokolhatja az a tény, hogy ezt a lekvárt ritkán lehet kapni, amellett valóban jóízű, és páratlanul harmonizál a vadas marhahús zárná tával. Otthon a feleségem kétségbeesve számolta ki, hogy egy- egy alkalomra egytized üveg lekvárt számítva, legalább hatszáz tóben kellene vadas marhahúst készíteni, hogy a teljes készletei feléljük! Én először azt akartam javasolni, hogy vegyünk néhány tucat hűtőládát, és ebben tartalékoljunk annak a közepes nagyságú marhanyájnak a húsát, melyből hatszáz ál kai ómm al vadast készíthetünk — ebben az esetben ugyanis teljes igazolást nyert volna a hatvan üveg szovjet áfonyalekvár megvásárlása —, de önfegyelmem maradékával magamba fojtottam az ajánlatot. Feleségem megpróbált a lelkemre beszélni. — Bertalanom, lásd be, hogyha még nem is vagy beteg, de köny- nyen azzá lehetsz. Az a vágy, hogy mindenféle tartalékokat vásárolj, számodra végzetessé válhat. A génjeidben vagy megjelölve ezzel, mint ahogy az iszákos emberek utódait mindig fokozottabban fenyegeti a veszély, hogy az ital rabságába esnek. Be kellett ismernem, hogy igaza van, megígérem, hogy soha többé nem teszem le a lábam műszaki és élelmiszerüzletekbe, melyek ellenállhatatlanul csábítottak ritkán kapható árucikkek megvásárlására — jobb híján egyházi szövetkezetek, sportklubok, kézművesek vitrinjeit nézegettem. Egy délután — legyen átkozott az a nap és az az óra! — egy maszek gombkészítő kirakata előtt álltam meg. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól', mikor felfedeztem, hogy az iparos épp árleszállítást hirdet, és az akcióba belevont egy opálos fényű, áttetsző műcsontból készített gomb- fajtát, melyre már régen vadásztam hiábavalóan. Mintegy lázálomban léptem be a boltba: Moldova György: A tartalék világ — Kérek egy tucatot! A gombkészítő sajnálkozva tárta szét a karját: — Ez reszli, uram, csak egy tételben adhatom el. — Mennyi van belőle? — Kétszáz darab. — Adja ide. Kezemben a csomaggal hazafelé osontam az utcán azzal az elhatározott szándékkal', hogy a gombokat letagadom a feleségem előtt, legföljebb időnként előveszem és bámulom őket. Útközben váratlanul megállított egy textilüzlet kirakata, színes feliratok itt is ár- leszállítást hirdettek, elsőrangú magyar és angol szöveteket kínáltak, melyeket korábban égen- földön hiába keresett volna az ember. Ezt isten ujjának tekintettem, álltam a kirakat előtt, és megpróbáltam kiszámítani, hogy az imént vásárolt kétszáz darab opálos fényű, áttetsző műcsont gomb hány öltönyhöz volna elegendő, és egy öltönyre átlagosan három métert számolva összesen mennyi szövetre volna szükségem? Mikor a teherautó megérkezett a huszonöt vég szövettel, a feleségem meg volt győződve, hogy tévedés történt, és a szállítmányt a szomszédos ruhakészítő szövetkezethez próbálta irányítani; mikor kiderült, hogy ezt az irdatlan mennyiségű anyagot valóban én vettem, félájultan esett bele egy karosszékbe. — Nincs igazad, szívem* — próbáltam meggyőzni őt —, gondolj arra, hogy tulajdonképpen még mindig hiánygazdaságban élünk, egy-egy cikk bármikor eltűnhet, a szövet is. Egyik nap váratlanul nagyobb összeget örököltem, ez a pénz lehetővé tette, hogy a tartalékok beszerzését, magasabb szem pontokból, hogy úgy mondjam, stratégiai alapokon szervezzem meg. A házunk körül járkálva megfigyeltem, hogy a falakon a téglák egyre inkább bámulnák, a bádogcsatornák viszont mind határozottabban szürke színt öltenek. 'Kihívattam egy építész szakértőt, aki úgy vélekedett, hogy ez a téglák és a bádogcsatornák természetes szokása. Ez a formájában nyegle, tartalmában nemtörődöm nyilatkozat természetesen nem nyugtatott meg, elmentem a Tüzép-íelepre, hogy vásároljak néhány ezer téglát és pár száz méter bádogcsatornát arra az esetre, ha házunk állapota veszélyesen megromlana. A telepvezető, egy rendkívül komoly, középkorú férfi, abból a nemzedékből, melynek még lehet adni a szavára, felhívta a figyelmemet, hogy a téglák és bádogereszek beszerzése még nem jelent teljes biztonságot, célszerű volna kiegészítésként néhány folyóméter szögvasat vásárolni — lehetőleg rozsdásat, mert ez az egyetlen biztosíték arra, hogy valóban eredeti vasból készült, szerencsére neki' megfelelő készlet áll a rendelkezésére a raktár sarkában. Nagyon jó szolgálatot tenne továbbá húszezer bontásból származó hódfarkú cserép és két garnitúra garantáltan vízáteresztő ajtó-ablak sorozat. Huszonnégy órás türelmi időt kértem tőle, mindenekelőtt azt a problémát kellett megoldanom, hogy hol tárolom majd ezt a rengeteg holmit? Végül is az látszott a legcélszerűbbnek, ha vásárolok egy telket erre a célra. Az építőanyag-szállítmánnyal együtt kijött a telepvezető is, kikértem' a véleményét, hogy lehetne a legmegfelelőbb formában elhelyezni ezeket az anyagokat? — Én úgy gondolom — mondta a telepvezető, és mint említettem, ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek még lehet adni a szavára —, hogy az volna a legcélszerűbb, ha felépíthetnénk belőle egy házat. Építkezés közben feleségem végképp elhidegült tőlem, és bár nem célozgatott a válóperre, mindenképpen gondolnom kellett arra, hogy ezen a téren is megfelelő tartalékokat képezzek. Mivel a nyílt bigámiát tiltják á törvények, más megoldást kellett keresnem: egy kétes egzisztenciától vásároltam egy idegen névre szóló személyi igazolványt, melynek megfelelő rovatába „nőtlen” megjelölés volt bevezetve, továbbá egy női névre szóló hasonló okiratot, mely tulajdonosát haladónként tüntette fel. Ezek birtokában megismerkedtem egy hölggyel, áld ugyan házasságban élt, de férje több tekintetben is kiegészítésre szorult, így szívesen vállalkozott arra, hogy frigyre lép velem; második személyinkkel az anyakönyvvezető helyettese elé vezettem, és nászúira mentünk a tartalék házba. ztán ebbe a tartalék világba lassan áthord- tam a kávéfőzőszelepeket, a szovjet áfonyalekvárokat, az öltönyeimet, a könyveimet — meg kívánom jegyezni, hogy nagy híve vagyok a modern gondolkodóknak, de tartaléknak mindig kéznél tartom a bibiliát —, és be kell vallanom, hogy egyre kevésbé vágyom visz- sza az eredeti világba. gén kijött a házból, és kiabált neki, hogy menjen be ebédelni, és nem vette észre, hogy ott ül a feje felett, a fán. Nem válaszolt neki, mert nem is volt kedve ebédelni. És ha most lemászna innen, akkor eltűnik alóla a najó. a tenger, és nem álmodhatna tovább a földről, amerre vitorláznak. A földről, ahol örökké tart a nyár. Mégis. Megtört a varázs azzal, hogy ebédelni hívták. Már nem tudta egészen beleképzelni magát az előbbi hangulatba, most félig hajósinas volt, félig az a kisfiú, aki ezen a napon nem ment iskolába. Ettől visszatért valami a reggeli szorongásából, amikor másik buszra szállt véletlenül a szokásos helyett, és az elvitte egészen más irányba. Néha előfordult. hogy ilyesmi megtörtént vele. Soha nem értette, hogyan is kezdődött, miért zavarodott össze minden hirtelen? Mint ezen a borús májusvégi reggelen, amikor kiszaladt a kapun. hogy ne késsé le a buszt, amely az iskola felé vitte volna. Anyja megcsókolta búcsúzóul, megígértette vele. hogy rendesen viselkedik az iskolában, és ő igyekezett a buszmegállóhoz, hogy elérje a buszt. Addig minden úgy volt. mint más reggeleken. Akkor kezdődött el ez az egész, amikor az orra előtt ment el a busz, pedig alig pár lépésnyire volt csak már a megállótól. Futott pár lépést, de hiába, az ajtók becsukódtak. Még akkor elindulhatott volna gyalog is, de úgy emlékezett, hogy tíz perc múlva jön egy másik is, amelyik arrafelé megy. Ha megvárja, még mindig előbb odaér, mintha gyalogol. És így várt. De már valami megváltozott. Amint a dolgok kizökkentek a természetes, megszokott rendjükből, már meg- zavarodot kicsit. Várt. Úgy érezte, több idő is eltelt, mint tíz perc. és aggódni kezdett, hogy talán mégis el kellett volna indulnia gyalog, amikor egészen váratlanul lefékezett egy busz a megállónál. Hirtelen meglepetésében már nem volt arra ideje, hogy elolvassa, mi van az első ablaka fölé írva. csak felszállt gyorsan, hogy legalább ez ne hagyja itt. Az ajtónál kapaszkodott, és későn vette észre, hogy ez a busz nem is arra megy, amerre kellene. Az első kanyarodónál lefordult, és robogott egészen más irányba, mint amerre az iskola volt. Valami távolsági busz lehetett, amelyik talán csak véletlenül állt meg itt. Megnyomta a gombot az ajtó fölött, és aggodalmasan figyelte. hogyar> szalad az út a kerekek alatt egyre távolabb az iskolától. Minél későbben áll meg, annál többet kell majd visszafelé gyalogolnia. Végre egy vadidegen megállónál fékezett, olyan helyen,ahol házak sem voltak már a közelben, csak szántóföldek. És akkor ott állt az iskolatáskájával a kezében, anyja reggeli csókjával az arcán, mégis olyan elhagyatottan és olyan zavarban. Hogy történhetett meg ez? Hiszen hosszabb utakra is elment már sokszor egyedül, mégsem fordult elő ilyen, és most egy ugyanolyan szürke hétköznapon, .mint a többi, váratlanul itt áll, messze az otthonától, az iskolától. Az út kanyarulatát levágva futni kezdett a szántóföldön visz- szafelé. Azt gondolta, még elér talán gyalog az iskolába. De mire visszatért az útra, ahonnan felszállt, kibújt a felhők közül a nap, és nem tudta, hány óra lehet. Tudta, hogy anyu otthon van, szabadnapos volt, ilyenkor szokott elvégezni minden munkát, amire máskor nem jutott ideje, Anyu volt az egyetlen biztos pont, ahová mehetett, ahol nem kap szidást, ő volt az, aki meg tudja mondani, hogyan történhetett meg ez vele, és hogy most mit csináljon? ö volt az egyetlen a földön, aki belelátott, aki letörölhette volna a könnyet az arcáról, mely a futástól és az. aggodalomtól csordult ki a szeméből. A vizes fűben teljesen átázott a cipője és a nadrágszára, mire hazaért. Anyu meglepetten nyitotta ki az ajtót, kiült a szomorúság az arcára, amikor sírva elmesélte, hogy mi történt. Megnézte az óráját, kilencet mutatott. Legjobb esetben csak féltízre érhetett volna be az iskolába. És akkor mivel magyarázzák meg, hogy eny- nyire elkésett? Írjon egy papírt, hogy elnézést kérek, a fiamnak eleredt az orra- vére? Vagy elnézést kérek, családi problémák miatt fiam ma késik az iskolából? S miért kellene hazudni? De elhiszik-e az igazságot? — Vedd le ezeket a vizes holmikat, melegedj meg! — mondta. — Majd valamit kitalálunk. Ma jön az osztályfőnök családlátogatásra, elmondjuk neki az igazat. S megint az történt, ami mindig, ha valami nem sikerült, vagy olyan furcsa dolog történt vele, amit nem akart előre és nem is értett: megnyugodott. A szoba kellemesen bemelegedett, ő elővette a rajzfüzetét. és rajzolt egy olyan képet, amelyiken nyár volt. Zöldek voltak a fák, és sütött a nap, virágok nyíltak a fű között. Mire befejezte, észrevette, hogy a nap tényleg kisütött egészen, és lehet, hogy kinn a kertben melegebb van, mint bent. És nem is kellene talán fűteni. Anyu a konyhában szorgoskodott, nem szólt, amikor látta, hogy ő kisétál a kertbe. Állt ott kicsit a napon, aztán felmászott a diófára, és azóta azt képzelte, hajón ül, amely az örök nyár szigetére viszi. Most, hogy ebédelni hívták, már nem sikerült újra igazán elképzelni a hajót és a tengert. A fa ága hajladozott kicsit a szélben, ha behunyta a szemét, még mindig érezte az árbockosarat maga körül. Még látta halványan a partot, ahol pálmafák levelét simogatta gyengéden a szél, és megcsillant a napfény a partmenti hullámokon. De már zavarta, hogy az ebéd említésére éhséget érez, hogy anyja nem tudja, hol lehet, mert az előbb nem válaszolt neki, amikor hívta. És ült a fán, amelyik már csak félig volt hajó, tudta, hogy hiába vár, nem ér el a földre, ahol soha nem ér véget a nyár. Tudta, hogy anyu újra kijön majd nemsokára, és szólongatni kezdi, de nem volt biztos benne, hogy le mer menni még egyszer innen. Oda, hol mindent meg kell magyarázni, ami nem úgy történt, ahogyan kellett volna. Oda, ahol hiába is magyarázza, anyun kívül senki nem érti meg. Összeállította; Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Ladányi Imre festőművész képeiből válogattuk.
