Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

Irodalom» művészet 1987. AUGUSZTUS 1. emelem, a büntetés letöltése után, három esztendő múlva, új élethez kedz, és beil­leszkedik a társada­lomba — fejezte be a bíró az elítélthez intézett szavait. Az elítélt udvariasan mosoly­gott. — Köszönöm a jóindulatot, de nem tervezek életemben változá­sokat — mondta, és leült a fegy- őrök közé. Az író, aki figyelmesen végig­követte a tizenegy tárgyalási na­pot, elégedett volt. Engedélyt ka­pott, hogy az ítélet meghozatala után egy órán át beszélhet a szél­hámossal. Érdekelte az őszülő sö­rényű, magas, kérdő arcú ember. Amikor a bíró bevezette a szo­bába, ahol az elítélt bilincs nél­kül, de két fegyőr társaságában várakozott rá, kezét nyújtva kö­zeledett hozzá. — Orday János vagyok. — Két Kossuth-díj, az elsőt 1948-ban kapta, a másodikat 1968-ban. A bálvány és Az ötödik év című nagy regényei több nyel­ven jelentek meg. írói ereje két forrásból táplálkozik. Krúdyn csi­szolódott stílusából és sokoldalú társadalombírálatából. Irodalmi lexikon 876. oldal... — bólintott az elítélt, udvarisan viszonozva a kézszorítást. — ön mindent tud? — Sajnos, nagyon keveset. Bo­csásson meg ... Leszkai. — A tárgyaláson Halász néven szerepelt. — Az a legrégebbi nevem. Bör­tönben Leszkainak nevezem ma­gamat. A hangsúly a nevem első szótagján van: Lesz... Apró szó­játék. Nincs jelentősége. — Nem zavarja, hogy ... egy­szóval a beszélgetés? — Nem. — Köszönöm. Akkor, ha meg­engedi, leülök. Nyolcvan felé já­rok. Nehezemre esik az állás. Még csak annyit... Halásznak szólítsam, vagy Leszkainak? — Nem ragaszkodom egyik név­hez sem. What’s in name? — kér-" di Shakespeare. De különben hagyjuk. Nem szeretem a Rómeó és Júliát. — Szívesen szólítom Leszkai­nak. — Tessék. — ön a tárgyalás első napján azt mondotta, hogy szórakoztatja az emberi butaság, sőt, nemcsak szórakoztatja, hanem egyenesen élvezetét leli benne. — Ez így van. — És hogy ez a magyarázata szerény anyagi igényének. Amint említette, megelégszik a gondta­lan, de nem költekező életformá­val, holott ha akarná, jelentéke­nyebben is becsaphatná áldoza­tait. — Meglepi ez a filozófia? — Felkeltette a kíváncsiságo- mat. — Érdekelnek az emberek. Ér­dekelnek, és bizonyos fokú rész­vétet is érzek irántuk. Ennyi az egész. — Sokat utazott? — Igen. — És külföldön is voltak ... érdekes esetei? — Voltak. De jól igazán itthon érzem magamat. — Miért? — ön írt már regényt az anya­nyelvén kívül más nyelven? — Nem. — Én is csak az anyanyelvemen tudom pontosan és árnyaltan vég­rehajtani az elképzeléseimet. — Nyelvi vonatkozásban talárt valami rokonságot is lát a szak­máink között? — Többet. Egy szósivár író az én területemen hamarabb lebukik, mint az irodalomban. — Érdekes, amit mond. És a szóalkotását is hibátlannak tar­tom. Szósávár. Hm. Életképes, ta­láló szó. Szakmaibb, mint a szó­szegény. — De nemcsak az anyanyelvem köt a hazámhoz. A társadalmi érdeklődésem is. Engem legjob­ban a magyar társadalom érdekel. Ide tartozom. Remélem, nem ért félre. Nem vagyok nacionalista, még patrióta sem, de nem tudok ellenállni, annak az elbűvülő kor­látoltságnak, amely a mi szellemi életünket jellemzi. — Ügy érti, hogy önnek a buta­ság hoz legtöbbet a konyhára? — Ügy is. De az elragadtajtott- ságom nem anyagi természetű. Ha csupán a pénzszerzés vezetne, so­hasem buknék le. Én mindig tu­dom, mikor kell abbahagyni egy- egy esetet, de szeretem a nőket, s emiatt néha súlyosan meg kell fizetnem. Most is így jártam. Ki­lenc színészt, három festőt, két filmrendezőt hívtam meg külön­böző amerikai magyar egyesüle­tek nevében. Minden meghívott­nak pontosan ismertem művészi eredményeit, hiúságának fokát. hazai sérelmeinek jellegét. Töké­letesen felkészültem. Akiket fel­kerestem, maguktól ajánlottak fel kisebb-nagyobb összegeket, azzal a kéréssel, hogy majd odakint dollárban adjam vissza. Csak hosszabb szabódás után egyeztem bele kérésük teljesítésébe. Tizen­négyen összesen harminckétezer forintot erőszakoltak rám. A há­romszorosát is legombolhattam volna róluk, ha nyerészkedés ve­zet. Egyszóval nyugodt lélekkel pihenhettem volna, ha Szerdai művésznő meg nem hív vacsorá­ra, és én el nem fogadom a meg­hívását. — Ezt valóban nem kellett vol­na megtennie — emlékezett az agg író a tárgyalásra —, hogy nem jutott eszébe, hogy Szerdai Klára odacsődítheti a legjobban utált kollégáit, mert el akar di­csekedni nekik az amerikai meg­hívással? — Kikötöttem, hogy kettesben vacsorázzunk ... francia pezsgőt is vittem magammal... — Erről nem beszélt a tárgya­láson. — Ezt a művésznő és az én tit­komnak tekintettem. — Ha ezt megírja bohózatnak, rengeteg pénzt keres vele. Persze, a kritika bizonyára valószínűtlen­nek tartaná, hogy a vacsorán, Bu­dapest közel ötezer művésze kö­zül éppen az a tizennégy jelenik meg, akit ön szintén meginvitált Amerikába... — Nem érdemes ezen töpren­geni. Megtörtént, hát megtörtént. Szerdai Klára három esztendő múlva remélhetőleg éppen olyan szép és fiatal lesz, mint ma... Én akkor megjelenek nála egy csokor virággal, a pezsgővel, és arra kérem, folytassuk a félbe­szakított vacsorát... — Leszkai úr ... minél tovább hallgatom, annál inkább úgy ér­zem, színpadi szerzőnek kellett vplna lennie. — Alábecsül. Ha én a témáimat megírom és nem elkövetem, leg­följebb egy-egy operettre telnék belőlük. így mégiscsak drámává nemesednek. — Drámává? Miért? — Három év börtönt mégsem nevezhetek operett-megoldásnak. — Bocsásson meg. — Nagy mélységeim így sincse­nek. Viszont, amit tudok, hibátla­nul tudom. Ónt éppen úgy átejtet­tem (bocsánat a tiszteletlen szó­ért), éppen úgy becsaltam volna az utcámba, mint a színészeket, festőket, rendezőket. — Ebben kételkedem. — Tegyünk próbát. — Tessék. — Tud ön svédül? — Nem. — Én igen. És angolul? — Tudok. — Önhöz Svédországból jöttem volna. Néhány mondat svédül, majd látva, hogy nem érti az anyanyelvemet, angolra fordítom a szót. Nils Lundeberg néven be­mutatkozom, közlöm, hogy a Svéd Királyi Akadémia irodalmi titká­ra vagyok. Kidob? — Nem ... — Hellyel kínál, kávéval, ciga­rettával, itallal... — Amíg rá nem jövök a csalás­ra. — Helyes. Amíg rá nem jön, pontosabban, amíg én nem köve­tek el szarvashibát. — Ügy van. — Csakhogy én nem követekei egyetlen hibát sem, kedves Mes­ter. — Miről beszélne a kávémat kortyolgatva? — A bálványról és Az ötödik- év-ről. — Mint svéd? — Mint svéd. — Mint a Királyi Akadémia titkára? — Ügy van. — Aki svédül olvasta a regé­nyeimet? — Csak két regényét. A bál- vány-t és Az ötödik év-et. — Máris megcsíptem volna. Csak ősszel jelenik meg svédül ez a két regényem. — Téved. Már megjelent. — Nem kaptam még példányt. — Napokon belül megkapja. — Nem tréfál? — Nem. — Ez azt jelenti, hogy . .. — Azt. Ha nem bukom le a va­csorán, ön lett volna a követke­ző áldozat. — Hihetetlen. — önből is felkészültem. De hiszen az imént hallhatta, hogy meg a Kossuth-díjainak időpont­jait is tudom. — Igaz. — Amellett olvastam is a két nagy regényt. Hosszan és részlete­sen elemeztem volna az érdekes cselekményt és az alakjait. — Svédül olvasta? — Magyarul. — Egészen biztosan megjelent már svédül? — A bálvány-nak sárga a borí­tólapja, a karcsú, metszett címbe­tűk keresztbe futnak rajta. Az ötödik év ugyanez a forma, csak kék alapon. — Látta? — Nem. A borítólapot most ta­láltam ki. De nagyon kérem, le­gyen teljesen őszinte... ha azt mondom, hogy láttam, elhitte vol­"na? — El. — Köszönöm. — Sokat várok a svéd kiadás­tól. Angliában, Franciaországban, Nyugat-Németországban komoly irodalmi sikert arattam vele. — „János Orday a modern európai prózában Ball után is újat mondott a háborúról és a fasizmusról.” Die Welt, 1973. aug. 1. — Ezt is ismeri? — Felkészültem. — Leszkai úr... szörnyű gya­nú támadt bennem, maga azt akarta velem elhitetni, hogy ... rajta vagyok a Nobel-díjra jelöl­tek listáján? Mért nem válaszol? —• Gondolkozzék. — Azért, mert hihetetlennek ta­lálja? — Nem. — Nem találja valószínűtlen­nek? — Nem. — Csakugyan nem ? — Miért találnám annak? Ma­gyar író még nem kapott Nobel- díjat, holott lengyel, román, ju­goszláv írók már kaptak, hogy csak a környező kis országokat említem. — Ez igaz. — Amellett az utóbbi húsz év­ben sem Gamus-ről, sem Paszter­nákról, sem Böllről nem írták le, hogy könyvei világirodalmi mér­tékkel mérhetők... — Ezt . .. hol olvasta? — A Les Temps Modern-ben. Ez a folyóirat pedig nem szokott dobálózni a szavakkal. — Az biztos. Sajnálom, de ez ... elkerülte a figyelmemet. Becsület­szavára ezt írták rólam? — Nem szívesen adom a becsü­letszavamat ilyen apróságokra. — Vagyis ... nem igaz? — Mi? — A Les Temps Modern? — Nem. — Akkor hol olvasta ezeket a szavakat? — Sehol. — Szóval megint hazudott? — Igen. — Szégyellje magát. — ön viszont fenntartás nélkül Alföldi falu. törpeakácos utca. vénen görnyedő ház. Anyám a bá- dogteknő fölé hajolva mossa az olajos ruhákat: apám ittfelejtett munkáscuccait. Alig egy hete. hogy elköltözött tőlünk. Tisztán akarja utánaküldeni. Rózsaszín keze lubickol a fekete vízben. Meg-megtorpan úiiai között a ko­pott gyökérkefe. miközben beszél. — Jó ember, maid meglátjátok. Legyetek hozzá kedvesek, szólít­sátok apukának. — Apuka elment! — oitvergi nővérkém, durcásan hátracsapva szőke copfjait. — Én nem mondtam neki. hogy menjen el. Magától ment el kis­lányom ... — Hívd vissza! — Most már elég legyen! Nem érted, hogy hiába hívnám? Az úi apukátok kedves és fontos ember ám. egy étteremnek a vezetője! És ha jók lesztek, vesz nektek szép játékokat. . — Apuka is fontos ember! — ismét hitt nekem. — Én csak... — Hitt nekem, Orday úr. Sőt, egy kicsit még most is hisz ... vagy mondjuk úgy, nagyon saj­nálja, hogy már nem hihet. Ügy látom, rosszul ítéltem meg önt... én csak el akartam beszélgetni önnel, mint Nilg Lundeberg... nem, nem, addig nem merészked­tem volna, hogy Nobel-díjjal ke­csegtessem ... de most már lá­tom, hogy nyugodtan megtehet­tem volna azt is. Mi több, még mindig megtehetném. — Gúnyolódik? — Nem. — Csakugyan olvasta a regé­nyeimet? — Mint már említettem, csak élete két főművét. — Melyik városban végződik A bálvány? — Párizsban. — És az ötödik év? — Balatonfüreden. — Valóban olvasta. És ... me­lyik tetszett jobban? — Mind a kettőt remekműnek tartom. — Ne túlozzunk. Jó regények . . . ennyit én is elismerek. — Nagyon jók. — Nem bánom ... nagyon jók. De nem remekművek. — Nem vitatkozom. — És ha remekművek lenné­nek, mit számítana? Mit gondol, miért nem került be Vörösmarty a világirodalomba? Vagy marad­junk a regényeknél ... miért nem tündökölhet Krúdy neve Proust vagy du Sard mellett? — Nehéz kérdés ... — Remekművek? Csak dobáló­zunk a szavakkal... és nem ért­jük ennek a szónak a tragiku­mát ... Vagy ön talán érti? — Értem. — És miben látja? — Abban, hogy ha ön története­sen francia vagy angol író lenne, biztos vagyok benne, hogy neve ott szerepelne a Nobel-díjasok között... — Az Isten szerelmére, Leszkai .. . maga most őszintén.. . . maga most nem hazudik? — kiáltott fel kétségbeesetten és könyörögve a csupa csont és bőr öregember. Mielőtt a szélhámos felelhetett volna, a bíró közbeszólt. Az enge­délyezett óra lejárt, intett a fegy- őröknek, akik merev arccal ülték végig az író és az elítélt társal­gását. Fölkattintották a bilincset a szélhámosra. öszönöm a beszélge­tést — emelkedett fel ültőhelyéből az író. összeszedte magát, és öreg madárfejével za­vartan biccentett a bíró, a fegyőrök és az elítélt felé. Izgatott volt, mint mindig, vala­hányszor írni készült valamit a valóság érintésére. Tisztában volt legyőzött helyzetével. Mohón és haraggal találgatta magában a szélhámos gondjait. Amikor a szép szál férfi a két fegyőr között az ajtó felé haladt, irigység száll­ta meg a szívét, mert a szélhámos hátán is látszott a jól végzett munka öröme és a győztes elége­dettsége. „Tizennégy tehetséges művészt tett nevetségessé ez a zseniális gazember” — nézett utána az író, majd hirtelen halvány pír öntötte el az arcát. „Űristen, már számol­ni sem tudok!” — gondolta. . acsarkodik nővérkém. —ö is ve­zet! Azt a nagv gépet az utcán, tudod, ahol annyian járnak! — Egy traktort vezetni sokkal kisebb dolog, mint egy éttermet. De ez mellékes, én csak azt aka­rom. hogy ti boldogok legyetek, nekem ez a legfontosabb ... — Akkor hívd vissza apukát! — Idén, hívd vissza! — hunyor­gók anyámra. nővérkém felé nyújtva arasznyi karjaimat. — Apuka sokkal eiősebb. mint az az öjed faszi... — Te! Meg ne halljam még egy­szer. hogy így nevezed! — Kiált rám dühösen, és szappanos kezé­ben megremeg » gyökérkefe. de én már nem figyelek rá. csak ug- rándozok . a bádogteknő körül mint akit darázs csípett meg és sikongatom: — öjed faszi! öjed faszi ... Futásnak eredek anyám ocfonra lendülő kezét látván. Tompán kop- pan kobakomon a súrolókefe. Arra eszmélek, hogy valami meleg cso­Gyárfás Miklós: Művészek Koloh Elek: Múltdarabkák Györke Zoltán: Beesteledett egy repülőgép kondenzcúk.-cippzárral isten összevarrta s hold-lakatra zárta a nyitott eget s lehúzta a nagy éjszínű rolót rajta a csillagok ezüst szegfejek - beesteledett Kosztolányi Dezső: A szörny (1985) (Hauer Lajos reprodukciói — KS) „Szinte nem is tudok olvas­mányélmény nélkiil dolgozni” — vallja Engel Tevan István, s ez ars poeticának is tekinthető. Grafikus pályája szorosan kö­tődik az irodalomhoz. Rajzai­nak többsége könyvillusztráció, amelyekkel az Európa, a Szép- irodalmi, a Kossuth és a Móra kiadónál megjelent könyvekben találkozhatunk. E. T. A. Hoff­mann, Bulgakov, Andersen, Krúdy, Karl Kraus, a Biblia, s a különféle mesekönyv illuszt­rációk sejtetik, hogy Engel Te­van irodalmi nyitottsága teljes örömét leli munkájában. Ezt bizonyítja a szakmai finomsá­gok ismerete, az apró figurák gondos kimunkálása. Jelenetein a tragikum és a komikum gyakran egymásba hajlik. Ösz- szefogott, lényegretörő kompo­zícióin általában a figurák do­minálnak. Két irodalmi olda­lunkat Engel Tevan István gra­fikáival illusztráltuk. rog végig az arcomon, a nyaka­mon. sárga ingecském alá. Anyám mellettem térdel és zokog ... összebújva vacogunk nővérkém­mel a gidres-g.ödrös, szalmazsákos ágyban. A szobaaitó résein át be­szűrődik a konyhából a lámpa­fény. s betódúlnak a szitkok. a veszekedés hangfoszlányai — Minden é.iiel ez megy — szi­pogja nővérkém. — Régen nem így volt. — Ez most medint részed, ugye? — suttogom. — Persze. És szidja anyukát. Még lehet, hogy meg is veri. Pe­dig anyuka azt mondta, hogy ió ember. Szerintem az ilyen nem jó ember. Téged is nyakon vágott tegnap amiért gyufamérget szór­tál a tűzhelyre. Engem meg szem­telen fruskának nevezett... — El kellene hívni a mi idazi apukánkat, ö nagyon eiős. egyből a földhöz vádná. elhiszed? — Nem jön el. Beszéltem vele. Azt mondta, hogy bennünket sze­ret. de anyukához nem szól töb­bet. Én már nem értek semmit, öcsikém. de az biztos, hogy nem jó így. Anyának sem. hiszen so­kat sír. Velünk meg csak mindig kiabál legújabban. — Nem szejet minket? De mi

Next

/
Thumbnails
Contents