Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
Irodalom, művészet Barcs János: Amikor születtem Tavaszi mezők fölött cipelt anyám, amikor már nekem is volt szívem. Kilenc hónapon át együtt dolgoztunk, ha kapát ragadott azt én is fogtam; cséplő-dobok zúgását is hallottam, — ha zsíros kenyeret evett a tarlón s köcsögből aludtejet kanalazott én is mindig ővele ettem. Egyszer csak a nyári földek futottak elénk a nadrágszíj kertek alól, s csönd lapult földpadlatú szobánkban — mesélte anyám a csöndes esteken, hogy nem én fedeztem föl a világot, a kemény világ fedezett föl engem, de mosoli/ogva születtem a földre. Augusztusi árnyak kálóztak a fákon, földönfutó apám a világot járta, rozoga biciklin Tolnát, Baranyát: az üres csűr megtelt a hangommal, vízben ázott száraz kenyeret szoptam és anyám melléből sovány anyatejet. Közben az öreg bába arcába nevettem. Anyám mellén igazgyöngyöket láttam — augusztusi nyár volt — kánikula-tűz. a játék, hogy ki az erősebb. Vagyis, ki érd el hamarabb a labdát. És közben egy hatodikos nekilökött Matyinak. — Csak úgy egyszerűen? Nem te voltál a hibás? — Nem, mert én vagyok a 'kisebb. A hatodikos a lábamba rúgott, s azt mondta: „Bocs’, nem fájt?” Erre én a könyökömmel megtaszítottam, és én is azt kérdeztem: „Bocs’, ugye, neked se tájt?!” Hát aztán ő nekilökött Matyinek. összeütöttük a tejünket Én itt, a szemem fölött. .. — De miért bántott az a hatodikos? — Mert nagyobb. — Mert nagyobb? Csak azért? — Persze! Aki nagyobb, az bántja a kisebbet, megteheti! Nem tudtad? Ok a nagyok és erősek, és azt hiszik, övék a világ!.. . III. Milyen szépek ezek az őszi napok, langy meleg van, akárcsak szeptemberben, kinn. lehet üldögélni a presszó teraszán, a Duna- korzón. — Parancsolnak? — kérdi két testes, jó ötvenes úrtól a kávészín kabátos pincér. — Én csák paradicsomlét. — Én teát... meg egy adag. .. Különben nem, nem. Semmit. Nem szabad. — Fájdalmas pillantást vet a barátjára. — Fogyókúrázom. — Sajnos, én is — bólint a másik. A karcsú, fiatal pincér megértőén mosolyog, távozik. Emezek összenéznék: — Szóval, te is? Nem is tudtam. — De, de! Muszáj! Már hét kilót sikerült leadnom. — Ne beszélj! És hogyan? Koplalsz? — Számolom a kalóriákat Meg edzést tartok. Rendszeresen. — Torna? Úszás? Futás vagy kocogás ? — Nem, nem. Repülök! — Repülsz? — Cssss! Halkabban ! — De hogyhogy repülsz?! — A harmadik emeleten lakunk. Semmi gond. Az erkélyről startolok. — Viccelsz? — Miért viccelnék 7 Kérdeztél, elmondom Naponta másfél órát keringek a város fölött. Messzebbre egyelőre nem merészkedem. A repülés fizikai és szellemi kondícióban tart, mellesleg fejleszti a váll- izmokat, de a hasizmot is. Ugyanis ajánlatos vízszintesen repülni a •kémények miatt. — És mi kell ehhez a repüléshez? Miféle felszerelés? — Az égvilágon semmi más nem kell hozzá csak elhatározás. — Megpróbálom! — Próbáld meg, de senkinek egy szót se! Ne terjeszd.! Még tiszta a levegő! Ha megtudják, hogy csak úgy szabadon lehet repülni... Azt ajánlom, ha repülsz, tedd titokban! Titokban. bará tóm! Sügér nagyon ritkán jár moziba, tévét is csak alkalomszerűen néz, esténként szak- köny veket olvasgat otthon, vagy a számítógéppel bíbelődik. Sügér programozó matematikus egy vállalatnál, szereti a munkáját, tulajdonképpen — ahogy mondogatja is — az tölti ki az életét. Néhány éve még egy asszony is kitöltötte, de Sügér — bárhogy akarta is — nem tudta igazán „beprogramozni” a mindennapjaiba, így rövidesen elváltak. Az asszony azóta már újra férjhez ment egy mézeskalácskészítőhöz, aki ugyan nem sokat ért a matematikához, de a szívügyekhez annál inkább. Most hát egyedül él Sügér a harmincas éveit taposva, és reménnyel telve, hogy eljöhet még az „igazi” az ő életében is. Csak éppen ismerkedni nehéz manapság ezen a nagyra duzzadt Pesten, különösen egy olyan elfoglalt, visszahúzódó embernek, mint Sügér. A vállalatnál nincsenek kedvére való nőik, hirdetni, házassági irodákat járni nem az ő „műfaja”, szórakozóhelyeket látogatni úgyszintén, az utcai ismerkedés meg egyenesen elképzelhetetlen a számára. „Majd valahogy kialakul...’’ — gondolja Sügér két számtani művelet között, de ezen kívül nem tesz semmit az ügy érdekében. Egyik este, hosszabb túlórázás után. fáradtan érkezik haza. és számoktól zsongó agyát pihentetni bekapcsolja a televíziót. Valami magyar filmvígjáték megy, a történet valamikor a harmincas évek végén játszódik. Sügér szórakozottan figyeli az eseményeket, agya „képernyőjén” néhány részmegoldást perget még le a munkájával kapcsolatban, és már hajlik rá, hogy elzárja a készüléket, amikor a filmben megjelenik a női főszereplő. Beperdül inkább, szőkén, teltkarcsún, kicsit ferdevágású szeméből huncut fényeket villantva elő, és Sügér, a programozó matematikus, „programon kívül” a hatása alá kerül. Ö még ilyen szép nőt nem látott! Ez maga az élet, maga a fiatalság! Ha ő ezt megismerhetné közelebbről, ha csupán pár szót válthatna vele, és hát ki tudja ... hátha ... Végül is történhetnek még csodák, hátha a művésznő is egyedül él, és talán éppen ő, Sügér... Igaz. ez még álomnak is túlzás, de miért ne lehetne megpróbálni... Ml történhet? Legfeljebb nem sikerül az egész... A film után felhívja a televíziót, és megkérdezi, ki játszotta az imént vetített filmnek a női főszerepét. — Vígh Eleonóra... — hangzik a válasz. Nem túl ismert név — gondolja Sügér —, de hát fiatal, kezdő színésznőnél ez természetes. És egyébként sem jelent sokat, hogy ő ismeri-e vagy sem, hiszen nem járatos a színházi világban. Tárcsázza a nevek szerinti tudakozót, és megkérdezi, hogy Vígh Eleonóra művésznőnek van-e otthoni telefonja. Örömmel hallja, hogy igen, és jegyzi fel a megadott számot. Eddig hát simán ment minden, de most hogyan, tovább ...? Mit mondjon majd neki? És mi történik, ha a férje vagy az élettársa veszi fel a telefont? ®ra- tulálni azért lehet az alakításához, ebben még nincs semmi törvénybe ütköző. Legfeljebb ennyi, és nem több, de legalább hallja ezt a kedves. szép hangját. Milyen jól énekelt abban a vidám filmben, és remekül táncolt! Temperamentumos nő lehet, az egyszer biztos! Izgatottan hívja a megadott számot. Foglalt. Hát persze, sokan gratulálhatnak neki most. Mégegy- szer próbálkozik, aztán újra. Végre sikerül. — Vígh Eleonóra művésznő? ... — kérdezi Sügér torkában kalimpáló szívvel. — Igen, az vagyok... — hagyja helyben a női hang, amit éppen csak érteni lehet. Sistereg, recseg a telefon, lehet, hogy vonal hibás. — Elnézést, hogy csak így ismeretlenül ... — kezdi Sügér —, de nem tudtam megállni, hogy elragadtatásomat ne tolmácsoljam mindjárt a művésznőnek . .. Az első elfogódott mondatok után Sügér fokozatosan belelendül, dicséri a remek alakítást, a nagyszerű élményt, amit ezáltal kapott, és ha nem venné tolakodásnak a művésznő, nagyon szeretne egy autogrammal ellátott fényképet. — Maga találkozni akar velem? — kérdezi a nő. — Igen, ha lehetne... — mondja megcsukló, rekedt hangon Sügér —, csak éppen, hogy egy kézTóth-Máté Miklós Időzavar csókkal is kifejezhessem a hálámat ... — Nincs akadálya — mondja a nő —, jöjjön el holnap a lakásomra Hold utca négy, harmadik emelet kettő. Délután öt óra. Megfelel? — Igen ... hogyne ... És köszönöm ... Sügér aznap nehezen alszik el. Erre még titokban sem számított. A nő a lakására invitálta. Ez fantasztikus! Ez mese! Ez egyszerűen nem is lehet igaz! Csak álmodja... hizto6, hogy csak álmodja az egészet! Tíz szál vörös rózsával baktat fel másnap délután egy belvárosi öreg bérház harmadik emeletére. A lift persze nem működik. De ez most nem érdekes, bagatell. nevetséges ... Még néhány perc, és szemközt állhat a szőke csodával, a kedvesen csúfondáros szemek rávillannak, és ő, Sügér ... Hány lépcsőfok még?! Pontban öt órakor nyomja meg a csengőt. Bentről kutyaugatás felel erre, majd hallja a biztonsági zár csörgését, a kulcs fordulását, és végre kinyílik az ajtó. Kék mas- nis pincsi ugrik rá, végignyal a kezén, könbeszimatolja. — Csöpike, nem szabad! — inti rendre egy szigorú női hang, mire a pincsi még egy utolsót vakkantva otthagyja a programozó matematikust. — Ugyan már, olyan aranyos ... — akarja mondani Sügér, de a látványtól megdermed benne a szó. A rózsacsokor fedezékéből kitekintve hajlott hátú kis öregasszonyon pásztáz végig a pillantása. Haja fehér, mint a porcukor, necc- hálóval körítve, csipkezsabós. sötétkék bársonyruhát visel, és ezüst fogantyús botra támaszkodik. — Vígh Eleonóra vagyok... — mondja, és koppant kicsit a botjával. — Kerüljön beljebb, fiatalember ... Sügér nehezen mozdul, mint akit megbabonáztak. Mi ez? Valami rossz tréfa? — Bizony leikecském... — sóhajt az öregasszony, nyugtázva Sügér elképedt pillantását —, eltelt az idő ... Tudja mikor készült ez a filmem? Ezelőtt ötven évvel ... — ötven évvel?! — Sügér szájából úgy hatnak a szavak, mint egy feljajdulás. — Maga ezt nem tudta? — A néniké nevet Sügér elképedésén. — Hogy lehet ez? Hiszen már csak a kópia miatt is ... — Fekete-fehér készülékem van ... — motyogja Sügér —, elég régi is már... De egyébként is később kapcsoltam be ... És tetszik tudni, én nagyon ritkán nézek filmet ... — No nem haj — mondja a matróna —, azért csak jöjjön be ... Majd keresek egy képet magának abból az időből. Tudja, fiacskám, én nagyon korán abbahagytam a színészetet. Drága megboldogult uram vasúti főtanácsos volt, komoly ember, választanom kellett. És én választottam ... Három gyerek, hat unoka... Így folytatódott az én pályám. — De a telefonkönyvben a művésznevén tetszik szerepelni. 6on- dolom, azért tudták megadni a számot. — Ja igen ... valóban ... Mert szegény uram halála után még megkísértett a múlt. Néhány évig még játszottam itt-ott, de csak olyan nyúlfarknyi szerepekben. Statisztálgattam inkább, na, ez az igazság. De annak is van már vagy tíz esztendeje. Előre tipeg a szobába, helyet mutat Sügérnek egy díszpárnákkal zsúfolt kanapén, és közben vázába rendezgeti a rózsákat. — Szépek... nagyon szépek. Nem is tudom, mikor kaptam ilyen gyönyörű rózsacsokrot utoljára. Maga igazán gavallér, fiatalember. Kér egy kis likőrt? — Nem. Köszönöm nem kérek. — Talán egy kis bort? — Tessék csak hagyni. Nincs sok időm. Igazán csak egy pár percre jöttem... — Sügér szájából tompán koppannak a szavak. Ilyen blama is csak vele eshetett meg! Észrevehette volna, hogy az egy régi film. De akkor is csak azok az átkozott számok... mindig a matematika ...-„Élhetetlen” — hallja újra elvált felesége hangját, és most magában tökéletesen igazat ad neki. — Várjon, kedveském, keresek egy képet — mondja az öregasz- szony, és szép mívű, ódon kredenc- nek húzza ki a fiókját Csengetnek. Hallani, hogy a pincsi megint az ajtót kaparássza csaholva, de az öreg néni nem figyel most a csengetésre. Albumot vesz elő, azt lapozgatja. — Csengettek! — figyelmezteti hangosan Sügér. — Az unokám lesz... — mondja az öregasszony, és indul ajtót nyitni. — Leküldtem a patyolatba. Sügér utána néz. „Éppen csak ötven évet késtem...” — gondolja fanyarul, és rácsap az egyik díszpámára. El innen, de minél előbb! Aztán már jön is vissza az öregasszony, és vele egy lány. Sügér megtágult szemmel nézi. Hiszen ez a szőke csoda! Pontos mása annak, akit a filmen látott. Vagy talán még attól is szebb, kívánatosabb. — Ö a legidősebb unokám... — mondja az öregasszony —. Eivira. És képzelje, fiatalember, programozó matematikus ... Egy volt színésznő unokája. Hát nem fantasztikus? — De igen ... az ... Fantasztikus! — dadogja Sügér felállva a bemutatkozáshoz. És úgy érzi, csoda történt. Szőke csoda! Összeállította: Hélcasy Ildikó----UltllL........, R évész Antal grafikája Farkas Árpád; Tánc Augusztus halk tisztásain, hol násza volt, a szél hús áramán a nyír s a nyár már lassú táncra kél. Karjai közt kék lengeteg lebeg, s a szerelem átszikrázik, még átremeg a levélréseken. E ringásban még hinni kell, míg áll e néma bál — a fák mögött, a tánc mögött már párolog a Nyár.
