Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-19 / 195. szám
1987. AUGUSZTUS 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP. 5 IA tévé „ képernyője előtt Két új programot szeretnék nézőtársaim figyelmébe és jóindulatába ajánlani; két érdekesnek ígérkező sorozat indult útjára az elmúlt héten. Furcsamód mindkettő a zene világába visz bennünket. Az egyik a múlt század nagy olasz komponistájának életével kíván megismertetni, a másikban Vitray beszélget egy kiváló tenoristával, akit jól ismerünk a rádióból is, hisz élményeiről szóló csevegése, zenével való találkozásai ritkán hallható kellemes társalgásban előadva, bizonyára sokakat bűvölt el. Igaz, merőben különböző két műfajról van szó a most bemutatkozó sorozatok esetében. Mégis a közös témán túl is van valami, ami ösz- szeköti őket, amiben úgymond hasonlóak: a vállalkozás rendkívüli igényessége. És ez manapság nem kevés. Verdi - filmen Vegyük a kilencrészes Ver- di-filmet, amelynek forgató- könyvét az a Renato Castel- lani írta, akinek nagyvonalúan elkészített, Leonardo da Vincit bemutató életrajzfilmje jónéhány éve nálunk is sikert aratott. Alapos, sokoldalú művész. Tíz évig készült erre az új filmjére, hogy hiteles, igaz képet adhasson a hosszú és gazdag életű Verdiről, akinek élete szinte végighúzódik a XIX. századon, akárcsak a francia Viktor Hugóé vagy a mi Jókainké. Nem romantikus tablót akar adni a nagy muzsikusról, és nem is holmi dicső éneket kíván zengedez. ni a zseni bűvöletében róla; a zeneszerző emberi és művészi drámájának történetét eleveníti meg, s ahogy azt az első részben is jólesően tapasztalhattuk, minden fontos mozzanatot megragadva, de ugyanakkor kritikával is kezelve, főleg a legendaként közismert eseményeket, ilyen esetekben külön is hangsúlyozván a kérdéses esetek csupán feltételezett valóságát. Megismerhettük a kis Giuseppe gyermekkorát, a családi hátteret (apja törekvő korcsmáros), a neveltetés első lépéseit, a zenei érdeklődés ébredezését, s mindazokat, akiknek szerepük volt Verdi lelki és testi felcseperedésében. De felvillant a film első részében a szélesebb társadalmi háttér is, a múlt század elejének Itáliája a maga nyugtalanító ellentmondásaival. Cas- tellani egyébként érinti a magánélet történéseit is, de finoman teszi, s kíváncsiskodva nem vájkál bennük. Csak annyit merít-vesz belőlük, amennyi Verdi érzelmi világának megismeréséhez szükségeltetik. Mennyi tapintat és gyengédség nyilvánul meg például az ifjú Verdi és az őt anyagilag is támogató Barezzi-család lánya, Margaritha között támadt szerelem megfestésében! Castellani realista, de korántsem sárbaragadt realizmussal szemléli és főleg ábrázolja Verdi életútját. Megérzi benne a költészetet is, a muzsika poézisát. De nem is holmi aprólékosan részletező naturalista. A tényekre építve mindig a lényegeset emeli ki, kitűnő érzékkel, szükség szerint. Arányos, szép, tiszta filmet kínál a nézőnek. Verdi népszerű zeneszerző, operáinak ma is széles tábora van; a Trubadúr filmváltozata annak idején mindent elsöprő mozisiker. Az opera egy-egy dallama, például a híres cigánykórus gyakorta felhangzik szórakoztató zenekarok programjában is. Zenedrámáit sokan ismerik, viszont alighanem keveset tudnak, a kelleténél kevesebbet őróla, magáról. Végre „belelapozhatunk” életének könyvébe is, s megismerhetjük a Verdi-muzsika megszületésének színes körülményeit, bonyodalmait. Népszerűség dolgában ez a Verdi-sorozat aligha marad el a már említett másik Cas- tellani-remekműtől, az igen közkedvelt Leonardo-filmtől. Garelii emlékezik És bizonyára nem csalódunk majd a Carelli emlékezik című műsorban sem, amelynek ugyan még csak az „előjátékát” láthattuk, tehát még a nyitány is hátra van, csak a második részben hangzik majd el. De már ez az „előjáték” is lebilincselő volt. Lám a képernyőn is létezik varázslata a szónak, az emberi beszédnek — nemcsak a képnek. Carelli úgy beszél legbensőbb, legsa- játabb dolgairól, mintha csak kettesben, bizalmasan társalognának együtt, ő és a néző. Harmadikként beszélgetőtársa Vitray, nem is igen akasztotta őt meg áradó mesélésében. Mert nyilván felismerte — ez is Vitray kiváló televíziós érzékét bizonyítja —, hogy Carelli úgy is mondja magától, és ez sokkal érdekesebb, mint az ő esetleges „akadékoskodása”. Az első randevún megtudhattuk többek között tőle, miként lett Gigli segítségével az ifjú Carelliből operaénekes, s hogy sorsát a szerencsés véletlenek alakították. Amiben kétségtelenül lehet is valami igazság, Gigli például azért is megszerette a fiatalembert, merthogy születésük napja egybeesett, megegyezett. (Mindketten márciusban és húszadikán születtek). Csakhát azt is tudjuk, közmondásos igazság, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Nyilván Carelli is. Mindenesetre a látott és hallott .előjáték” kedvet ébreszthet a folytatás megtekintésére, az újabb randevúkra Carelli mesterrel. Röviden Láttunk az elmúlt héten egy tévéjátékot is, kedden este A zöld majom mosolyát. Idegen szerző írta, egy svéd származású finn és magyar rendező rendezte, Sólyom András. Egy ügyes, színházi dolgokban járatos ember írta, s korunk legújabb veszedelmes betegségéről, az AIDS-ről, a tőle való félelemről dialogizál benne. Két férfi beszélget, darabot szándékoznak írni megrendelésre, de a feladatról minduntalan az AIDS-re csúszik át a gondolatuk. Háttérben strand csinos lányokkal; a viruló élet vidámsága. S előtérben két, egyre aggo- dalmaskodóbb férfiú, a fenyegető rém köti le teljesen őket. Korunk félelme, erről szólna A zöld majom mosolya drámai formába öntve. Szólana, ha a megvalósítás élne is azokkal a drámai lehetőségekkel, amelyeket az - ügyesen megírt darab kínál. A játék két szereplője — Márton András és Bálint András testesíti meg őket — sajnos olyan szenvtelenül és színtelenül társalog, olyan monoton, egyhangú játékot produkál (amelyben nyilvánvalóan a rendezés is ludas), hogy az izgalmas témáról szóló játék csaknem érdektelenné válik, elveszti drámai töltését, így sajnálatos módon csupán egyszerű időtöltés a képernyő előtt. Ünnepi ülés szombaton Százötven éves a Nemzeti Színház Nópl íróknak Szobrok az emlékhelyen Kedden a vésztő—mágori történelmi emlékhelyen, a népi írók szoborkertjében újabb két kő mellszobrot avattak: a Veres Pétert és Németh Lászlót ábrázoló alkotást. Az Alkotmány napja alkalmából rendezett szoboravató ünnepségen Ri'bánszki Róbert, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára mondott beszédet. Németh László mellszobrát Horváth János, Veres Péterét pedig Gyulavári Pál szobrászművész készítette. A mágori Csolt-monostor- nál e napon állították fel azt a hat méter magas kopjafát, amely a hatezer éve lakott hely névtelen embereinek állít emléket. A faragott emlékoszlop díszítése Vésztő— Mágor múltját jelképezi, alkotója Istvánffi Gyula, a Műegyetem építésztanára, aki egyben a történelmi emlékhely tervezője. Jelentős évfordulóhoz érkezett a magyar kulturális- művészeti élet; 150 esztendeje nyílt meg a Nemzeti Színház. Ettől az évtől. 1837-től számítja a magyar színház- történet a folyamatos magyar nyelvű színjátszás kezdetét is. A jubileum méltó megünneplésére emlékbizottság alakult a Művelődési Minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia Színház- tudományi Bizottsága, a Magyar Színházi Intézet, a Magyar Színházművészeti Szövetség és a Nemzeti Színház képviselőiből. Az évfordulót köszöntő rendezvénysorozatra tószülve már tavaly meghívásos drámapályázatot hirdettek meg a szervezők: jeles írókat — köztük Sőtér Istvánt, Szakonyi Károlyt, Dohai Pétert és Szabó Magdát — kértek fel új művek megírására. A napokban már megjelentek az eltelt másfél évszázadot bemutató ünnepi kiadványok. így a Gondolat Kiadó adta közre a színház 150 esztendős történetét feldolgozó kötetet; a Corvina dokumentumsorozatban foglalkozik a nemzet színházával. Szekér László a Nemzeti Színház építészettörténetével ismerteti meg olvasóit. Augusztus 22-én — szombaton — a Nemzeti Színház 150 évvel ezelőtti megnyitásának napján a színház társulata ünnepi ülést tart. Itt találkoznak majd a magyar kulturális élet kiemelkedő személyiségei, a nemzet színházának egykori és mai nagy művészegyéniségei is. Közösen róják le kegyeletüket a pesti Magyar Színház, valamint a volt Blaha Lujza téri épület emlékkövénél, s emléktáblát avatnak a színház mai otthonának, a Hevesi Sándor téri épületnek a főbejáratánál. A Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én a Várszínház Galériában jubileumi tárlaton, eredeti dokumentumok felhasználásával tárják a közönség elé a színház történetének másfél évszázadát. Színlapok, díszlet-, jelmeztervek, kellékek, relikviák, makettek, fényképek, kéziratok és képzőművészeti alkotások idézik fel a színháztörténeti jelentőségű előadásokat, a művészek felejthetetlen élményt nyújtó alakításait. A Nemzeti Színház első emeleti nézőtéri társalgójában a Bánk bán-előadásokat bemutató kiállítást láthatnak majd az érdeklődők. A színház történetével foglalkozó tárlatokhoz állítottak össze anyagot a külföldi magyar kulturális intézetek számára is, ezekhez orosz, német, cseh, lengyel és bolgár nyelvű tájékoztatókat mellékelnek. Szeptember 22-én és 23-án az MTA székházában nemzetközi tudományos konferenciára gyűlnek össze a szakemberek, hogy véleményt cseréljenek a nemzeti színházi eszme és gyakorlat európai tapasztalatairól. Számunkra eddig ismeretlen szerző ismeretlen regénye érkezett el hozzánk az Európa Kiadó jóvoltából. Falvay Mihály fordítása híven, tolakodás nélküli nyersességgel közvetíti az amerikai élőbeszéd erős fordulatait, kiszólásait, „komponált slendriánságát” — amelyet már tucatnyi Mailer-. Updike- és egyéb művekből megtanulhattunk, más árnyalatokban. A regényen belül külön regényt — megfigyelési naplót — képező ornitológiái följegyzések, madártani észleletek is úgy bontakoznak ki, hogy látszólagosan szakmai tárgyuk messzemenően teret ad a lélektani elemeknek: egy mindenáron repülni akaró fiatalember át- lényegülésének. William Wharton könyvében a Madárkának becézett címszereplő gyermek „röpülni tudó lénnyé” — vagyis szükségképp (?) elmegyógyintézeti ápolttá válik. Már kiskorában, galambtollakat ragasztva gúnyájára egy gáztartály tetejéről indulva tesz próbát, mely kis híján nyaktöréssel végződik. A madártenyésztésről azonban ennek ellenére sem mond le. a galambot a kanári váltja föl (a maga másfajta módján szépséges és jelképes madár ez is). A fantázia, az álom és a szeretet révén Madárka besimul övéi: igazi övéi közé. Nem embermadár vagy madárember lesz, hanem „valódi” szárnyalója a létnek, „akinek talpát végre nem nyomja semmi”. A Párizsiban élő. 1926-ban született Wharton egyébként különcnek tartott, szenvedélyes festőművész; regényeivel alig egy évtizede arat sikereket. Nagy biztonsággal szerkeszt, színe jen ír, metaforikus érzékenysége bizonyára a fontiekből is szembetűnő. A repülésvágyban az emberiség egyik legősibb vágyát fejezi ki: a fizikai, anyagi kötelmektől való szabadulás a lélek korlátlan boldogságába csaphatna át. A szárnyalni tudó, a fölszárnyaló ember: Isten-közeli ember. Wharton humanizmusa a párhuzamosan épített, idősíkokkal dominózó regény háborúellenes hátteréből tetszik ki: a gyermekkori kenyerespajtás, a madarak világa helyett a hús-vér emberkét, a tucatos hétköz- napiságát választó A1 a II. világháború európai hadszíntereiről sebesülten, kiábrándultán hazatérve igyekszik barátját kiemelni a mad ár- ság révületéből. S ez úgy sikerül, hogy nem sikerül; vagy fordítva: bár nem sikerül, mégis sikerül. Valóság és jelkép véglegesen összeforr. Szilágyi Tibor plasztikus te a könyvet: az olvasó éppúgy örvend, mint az irodalmár, ha megszerethető, jelentős szerzőinek sora újabbal gyarapszik. Nem hallgathatjuk el azonban — Wharton nak csupán ezt az egyetlen művét ismerve —, hogy főleg a „madaras” részekben túlduzzasztottság érződik, A1 világában is sok a töltelékelem, a szerkesztés pedig mintha kamatoztatná Ken Kesey Száll a kakukk fészkére, illetve Danid Keyes Virágot Algemonnak című regényeiből — a legkönnyebben kamatoztathatót (mindkettő jóval korábban keletkezett). Az elmegyógyintézeti környezet, a szellemi-erkölcsi ragyogás és a jóvátehetetlen tompaság végletei közt vergődő hős — visszaköszön. Udvariatlanabb, kegyetlenebb kifejezést kellene használnunk persze; nyersebbet. A Madárka végülis a többszörös teremtésfolyamat: az emberi önteremtés figyelemre érdemes könyve. Kíváncsivá tesz William Wharton biográfiai fehér foltokkal tarkított, szeszélyes élete és egyéb alkotásai iránt. S kíváncsivá persze a filmváltozat iránt, amely hamarosan a hazai mozikban is megtekinthető lesz. T. T. Ma nyílik Szolnokon Képzimüvészeti főiskolások kiállítása A Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeinek alkotásaiból nyílik kiállítás ma délután 16 órakor Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján. Az Alföld közepére hagyományosan visszatérő, immár negyedik alkalommal, megrendezett tárlaton mintegy 24—25 festmény és szobor, illetve grafikai — köztük alkalmazott grafikai — alkotás látható. A kiállítást — melyet szeptember 6-dg tekinthetnek meg az érdeklődők —, dr. Szőnyd István, a főiskola főtiiktára nyitja meg. Tájház Szeotandráson A Helytörténeti klub tagjainak társadalmi közreműködésével, gyűjtésévd elkészült Jászszentandráson a község régi életét, hagyományait szemléltető tájház, a Mártírok úti régi iskolaépületben. A múzeumnak is beillő létesítmény ünnepélyes átadása és megnyitása csütörtökön , déldőtt 9 órakor lesz. A tájbáz minden hétfőn 9—12 óra között tart nyitva. William Wharton: Madárka Minden ember röpülni akar... jeliem- és pályaképpel kísér Nagyszabású koprodukció A vonat Nyugatnémet—olasz—francia—osztrák koprodukcióban készül egy nagyszabású, négyrészes televíziós sorozat, A vonat címmel. 1917 áprilisában játszódik a történelmi tényeken alapuló történet; arról a zárt vonatról van szó, amely Lenint és társait, a németek segítségévd Zürichből Petrográdba vitte vissza. Vlagyimir Iljias Mjanov, azaz Lenin szerepét Damiano Damiani, a tv-film ouasz rendezője. Ben Kingsley angol—indiai színészre bízta, aki a Gandhi-film címszerepében lett világsztár. Krupszkáját, Lenin fdeségét hollywoodi zenés filmek, egykori naivája, a ma 56 éves Leslie Cáron formálja meg. fSff J* Ü. w --"áJ A Nógrád megyei Berkenyén talán legszebb példája a szülőfaluhoz való kötődésnek az a helytörténeti gyűjtemény, amely Szegner Jánosék portáján várja a betérőket. A szobafestő vő, Schmidt József ötlete volt, bogy a megüre sedett nagyszülői házrészbe mentsék régvolt idők tárgyait. Berkenye német nemzetiségi község — társa Nógrád megyében Szendehely —, s e tenyérnyi múlt őrzésével is arra a kér désre próbál választ adni, kik voltak, honnan is jöttek egykoron aa ősök? (Főié; KS) V. M.
