Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. AUGUSZTUS 15. SzrmM* í*fj**t Nem azok a hatalmasok... Szép nyári este, ülök az autóbuszon, mellettem a majdnem legkisebb unokám. Utazunk a megyeszékhelyhez közeli kis községbe, viszem haza a két gyereket, kicsit töltötték nálam a vakációt. A hároméves csintalankodik, minduntalan meghúzza a nővére haját, akit én balga, az előttünk lévő ülésre parancsoltam, amikor elhelyezkedtünk. A két gyerek viháncolósan jókedvű, s én is örülök — mire nagymama lesz, az is megtudja, aki most megmosolyogja — mert nagy öröm a nagyszülőnek, iha unokáit a nyári vendégeskedés után egy karcolás, egy horzsolás nélkül viheti vissza szülőihez. Egy megállónál aztán elszáll az örömem, a gyerekek pedig az előbbi pajkosságból a rettenetbe ijednek. Kinyílt mellettük az autóbusz ajtaja, mert leszállók voltak. S azon a középső ajtón nyomukban fellépett volna egy tizenhatéves fruska. Az autóbusz vezetője azonban — rend a lelke mindennek — határozottan azonnal becsukta az ajtót, s csak az utolsót hagyta nyitva — ott kell az új fölszállónak föllépnie. Gondoltam, mindjárt kinyitja, kiszabadítja a tizenhatéves fél lábát, ami a gyors zárás következtében az ajtó két szárnya közé szorult. A gondolatom majdnem bevált, az ajtó gyorsan kinyílt, a fölszállni szándékozó fiatal lány egész testével újra próbálkozott. Az eredmény: a hároméves unokám fölsivít, hangtalanul hullanak ijedtében a könnyei: a lánynak most a nyakát szorítja az ajtó két szárnya. Engem is szorongat az indulat. Legszívesebben előre rohannék a nyitott ajtajú vezetőfülkéhez, s minden magyar anya, meg nagyanya nevében megtépáznám a kormányost. Nem teszem, nem tehetem, nyugtatgatom magam aztán egészen a végállomásig, hiszen ugyanúgy vétenék az emberség ellen, mint ő. Hanem a végállomáson újból meglepődöm. A gépkocsivezető korábban földet ér, mint az előbb ajtó közé többször is beszorított lány, s minősíthetetlen hangon rátámad. A fiatal lány arca ég, a föld alá is bebújna tán szégyenében, amikor az autóbuszvezető részletesen elmagyarázza, mit csinál vele legközelebb, ha azon az ajtón akar fölszállni ami csak leszállók részére szolgál. Ezt különben a vidéki járatokon se egyszerű megtudni, ugyanis gyakorta csak elől, a jeggyel is foglalkozó autóbuszvezetőnél engedik föl a nagyérdeműt, vagy ha jegykezelő is van, akár mindegyik ajtó szabad. Ki hogy szokta. Ez az autóbuszvezető azonban, úgy látszik, tudja mi a rend, s mivel kormány van a kezében, kormányozza is az — utasokat. Meglehetősen gorombán, dehát édes istenem, olykor hatalom lehet egy autóbuszkormány is. A liftszerelő rengeteget bajlódik az újkorában is megbízhatatlan liftekkel. Nosza, ha rajtakap egy-egy gyereket a házban, aki unalmában a lifttel jár le s föl — visszhangzik a ház, mond olyanokat, amit én például álmomban se mernék senki más ember gyerekének. Igaz, időnként a liftező felnőttekre is vet egy-egy megrovó pillantást. A múltkorában már valaki meg is kérdezte, ahogy becsapódott mögöttünk az ajtó: talán haragszik, hogy használjuk? Kár, hogy nem neki mondta, mert mi, jámbor liftezők egy szót se szóltunk rá. A múltkor aztán valaki megtette, amire eddig példa nem volt. Rászólt a lift derék orvosára: „Szaki, ha fárasztó a feladat, tegye le, majd csak megleszünk maga nélkül is! Ezért a munkáért nem nekünk, a liftezőknek fizetnek, hanem magának! Azt gondolta, amikor elvállalta, hogy csak a markát kell tartania? Tévedt, barátom, egyre inkább meg kell dolgozni minden forintért, még magának is”. Nem hallottam, talán nem ds válaszolt a szaki, de azóta hangos szitkozódást se tapasztaltam, pedig nyár van, s a srácok unják maguta... Bemegyek az áruházba, jólnevelt vevőként fogom a kosaram — olykor fintorgok ugyan tőle, mert koszos — s gyűjtöm bele az ebédhez, vacsorához, reggelihez valót. A szemem sarkából látom csak, kísérnek óvatos tekintetek utamon. A vigyázó-fel- vigyázóé, aki azért kap fizetést, hogy óvja az én, a te, a mi vagyonúnkat, hogy senki keze ne ragadjon úgy a portékához, hogy nem a bolti, a saját szatyrába, bugyrába ejtse. Megszoktam már, nem ds izgat különösebben, bár időnként, nagyon fáradt nap után este rágódom miatta. Tudom, sokan megdézsmálják a boltokat, de kenyeret, sót, fél liter tejet senki se tulajdonít el. Italt, cigarettát, drága illatszert annál inkább. Mégis, sokszor az az érzésem, lehetne tapintatosabban is, figyelni bennünket, a ki tudja miben sántikáló vevőket. Dehát a figyelő-vigyázó tulajdonképpen egy bolti hatalmasság. Hogy is várnám el a hatalmaskodó hatalmasságtól a tapintatot? Lám, mily furcsa is az élet! Nem azok a hatalmasok — Kosztolányival szólva —, akiknek a hatalma sok, kevés hatalommal is lehet hatalmaskodni. Vagy éppen csak azzal? A cukorgyári strandon A megye szép és kulturált strandjai közé tartozik a Szolnoki Cukorgyáré. Ebben nagy szerepe van az ott dolgozó kollektívának is. Nem csoda hát, hogy a kellemes. tiszta vizű strandra szívesen ' hozzák a szülők úszni tanulni a gyerekeiket. Egyéni jelentkezőkön túl a városból és környékéről néhány iskola kéthetes tanfolyamokat is szervez. A gyerekek három-négy hét alatt könnyen megtanulhatják a mellúszást. A „kisfecskék” oktatás előtt Szarvas András már sok kiválóságot adott az úszó- sportnak is A kezdeti karcsapások (Fotó: Tarpai Zoltán) Kastélysorsok Szolnok megyében tizennégy védett kastély és kúria található, a 18—19. században épültek. Az 1970-es, 80-as években nyilvánították őket védetté. A megyei tanács építési osztálya az idén újabb kastélyok és kúriák védetté nyilvánítását kezdeményezi. A Magyarországon 1981-ben kezdődött kastélyprogram céjla, hogy a veszélyeztetett épületeket megmentsék a pusztulástól. Ennek legbiztosabb útja, ha hasznosítják őket. Milyen sors vár ma egy kastélyra? Ez kevésbé függ attól, hogy védett vagy sem, mint attól, hogy „hová született'. Reprezentatív vagyok A kovácsoltvas kapu nyitva, égbenyúló fasor öleli az épülethez vezető utat. Megállók a bejáratnál: csönd van, mozdulatlanság. Körülnézek: eltévedtem volna? Hiszen én a tiszafüredi Kemény-kastélyt keresem, amelyről azt hallottam: szállodát rendeztek be benne. Itt meg ez a csönd... Egy férfi bukkan elő a fák közül, Molnár György, a kastély gondnoka. ’Beinvitál, a tágas hallban foglalunk helyet. A szomszédos ebédlőben a felesége takarít. — Valóban szálloda volt régebben. A megyei idegen- forgalmi hivatal bérelte a Hortobágyi Nemzeti Parktól. Két évvel ezelőtt nem hosz- szabbították meg a szerződést. Az az igazság hogy ez a kastély nem alkalmas szállodának. Négyszázötven négyzetméter a hasznos alapterülete, egy-egy baráti társaságot fogadhatott csak. Ha több társaság jön össze ekkora helyen, már zavarják egymást. Alacsony a komfortfokozata is, hiszen hat lakószobának van egy közös fürdőszobája. Jelenleg tizenhat vendég fogadására alkalmas. Költséges volt a ház üzemeltetése, nem érte meg szállóként fenntartani. Körbejárunk a szobákban, ötven-hetven éves bútorok vásárolták, illetve készítették őket, gobelinhuzatú székek, fotelek. Az egyik asztalon sötétszínű lovasszobor. — Mit tetszik gondolni, mennyibe kerül? — kérdezi a gondnok. Vállvonásom- ra így folytatja: — Ogy negyvenezer körül. És ha a vendég zsebreteszi ? Mert előfordult ilyesmi. Meg az is, hogy cigarettával kiégették a térítőt, az ágyneműt. — Most üresen áll a kastély? — A városi tanács üzemelteti, vendégházként. Tanácskozásokat tartanak itt — országosat is —, a helyi üzemek vállalatok meghívják szakmai, üzleti partnereiket, és itt látják őket vendégül. Érkeznek külföldiek is. Tehát inkább reprezentációs célokat szolgál az épület. — Egyáltalán pem fogadnak szállóvendégeket? — De igen! Viszont nem nyilvános szálloda a kastély. Ha érdeklődő van, megnézzük ki az, miért jön, milyen ember. Magyarul, nem adjuk ki akárkinek a szobát. Kemény Imre volt miniszteri tanácsos kastélya nem védett épület (1923—24-ben épült). Mégis eszményi állapotban van. Az üzemeltető városi tanács elnöke, Rente Ferenc szerint: — A legfontosabb, hogy a kastélyt meg tudtuk menteni, hiszen tíz évvel ezelőtt a tönkremenés szélén állt. (Szükséglakások voltak benne.) Most a Hortobágyi Nemzeti Park, a megyei és a városi tanács gondoskodik róla. Így, összefogással sikerült elérni, hogy ne pusztuljon el a szemünk láttára. A város életében fontos épület, idehoz messzi tájakról embereket, ismertté teszi Tiszafüredet. Tervezi a nemzeti park, hogy korszerűsíti a fűtést — a kályhák persze megmaradnak. A pincét is rendbe kell hozni, klubot vagy játéktermet lehetne kialakítani benne. A tanácselnök által említett összefogásra szükség van, a kastély fenntartási költsége évente több mint hatszázezer forint, a bevétele pedig tavaly százhetvenezer volt. alatt kiürítették a szobákat, a szakemberek szerint az épületnek ez a része életveszélyes volt, tehát aládúcolták. Azóta így élünk. Kisebb munkákat folyamatosan végeznek : nemrég festették az első emeletet, a földszintet, az ajtókat, az ablakokat, — sorolja ár. Járányi Éva osztályvezető főorvos, akit az intézet vezetésével is megbíztak. — Milyen élet folyik a volt Orczy-kastély falai között? — Az intézet kétszázhúsz ágyas. Korábban tüdőgyógyintézet volt, tíz éve van itt a pszichiátria. Először az emeleten feküdtek a betegeink, majd a földszintet is megkaptuk. Külön munkaterápiás rész található az intézetben; van például szőnyeg- szövő, csévéző, bőrdíszmű részlegünk, kertészetünk, sertéstelepünk. A munkaterápiának nemcsak anyagi haszna van, a gyógyító foglalkozás hozzátartozik a betegek komplex gyógykezeléséhez. Pillanatnyilag hét orvosstátuszunk van, hat betöltött. Ennél kedvezőtlenebb helyzetet is megértünk, amikor ketten voltunk — kétszázhúsz beteggel. Az az igazság, hogy néhányan ugródeszkának tekintették az intézetet, tehát elég nagy jövés-menés volt itt. A mostani gárda — beleértve más dolgozókat is — stabilnak látszik. A gyönyörű angolpark közepén álló kastély aládúcolva várja a változást. Van-e reménye rá? Megtudtam, hogy a kórház tervezi az aládúcolt rész rendbehozatalát. Az anyagi fedezet egyelőre nincs meg. Próbáljuk „kigazdálkodni”. Eladnám a kastélyomat Mennyire tipikus e három kastély sorsa? Erről kérdeztem Zsigmond Istvánnét, a megyei tanács építési osztályának főelőadóját. — Vannak sajnos elhanyagolt épületek, de a többség állapota közepesnek mondható. A megoldás az, hogy funkciót kell keresni a kastélyoknak. A legjobb, ha idegenforgalmi célra használják őket. Ennek viszont a megye fekvése nem nagyon kedvez. Szerencsésebbek a Dunántúlon lévő kastélyok, kúriák. — Van-e gazdátlan kastély a megyében? — Nincs. — Néhánynak az állapota mégis mintha „gazdátlanságról" tanúskodna. — A helyi tanács — akár a megyei tanács kezdeményezésére is — kötelezheti a fenntartót a helyreállításra. Más kérdés, hogy szinte mindig többmillió forintos munkáról lenne szó. Tudok olyan kastélyról, amelyet meghirdetett az üzemeltető, hogy eladná. Nem akadt jelentkező. Azoknak az épületeknek a sorsa, amelyek sertéstelep vagy üzem mellett vannak, szinte kilátástalan. Ilyen a tiszafüredi Kékessy- fcastély, amely üzem mellett található. Le akarják bontani, az Országos Műemléki Felügyelőség még nem járul hozzá. — Mennyi pénzzel tudnak segíteni egy kastély gazdát, ha nekivág a felújításnak? — Általában azok adnak pénzt, akiknél saját erő is van. Az Országos Műemléki Felügyelőség is támogatja — a többmilliós felújítást 1—2 —3 millió forinttal1 — a megye maximum néhány százezerrel. Tavaly óta évente egymillió forintot fordíthat a megye százötvenegy műemlékre. Paulúut Éva Szomszédom Először az ember orra „veszi észre”, hogy közel a Magyari-kastély. Faluról származott rögtön megállapítja; disznóólból jön a szag. Aztán a legyek ds meggyőznek erről. A tomajmanosto- ri kastély (védett) környékét felveri a gaz, csak az utak és némi udvarrész tiszta. A falakról hull a vakolat, a kilátszó téglák szélét „megette” az idő (vagy az időjárás?). A bejárattól nem messze növendéklibák tanyáznak. A Tiszaszentimrei Aranykalász Tsz melléküzemágának — a tekercselő és forrasztó részlegnek — ad otthont most a kastély. A folyosók padozata megsüly- lyedt, az itt dolgozók neorn- világításos, a kastély többi részéhez képest rendbentar- tott műhelyben végzik munkájukat. Az épület melletti sertéstelep szagát már megszokták talán, de a legyeket nem lehet. Ha végképp nem bírják, rovarirtóval befújják a helyiségeket, attól meg megfájdul a fejük. Takács László, a TiszaM eddig bírom Gyönyörű park, csodálatos, ősrégi fák, impozáns, kétszintes épület az 1830 körül épült klasszicista Orczy- kastély. Űjszászom vagyunk. A kastélyban a Hetényi Géza Megyei Kórház kihelyezett pszichiátriai és rehabilitációs osztálya kapott helyet. Belépek az épületbe. Belül a sertéstelep szentimrei Aranykalász téesz elnöke. — Régebben a tomajmo- nostori téesz központja volt a kastélyban, az egyesítés után került hozzánk. Hatalmas, stabil szerkezet és nagyon szép épület. Sajnálom én is. Egyszerűen nincs rá pénzünk. Kedvezőtlen adottságú téesz vagyunk, 6zdkes, kötött talajon gazdálkodunk. Az idén is 'aszálykárosak leszünk. Csak olyan munkára futja, amely a kastély állagát megóvja. Legutóbb például a tetőszerkezetét javítottuk, és a kupola hagyma- levél alakú fedőpaláit. Talán lehetne idegenfooTgaJmi célokra használni. Hiszen itt van a közelben Abádszalók, Tiszafüred, a Hortobágy. — Azt hiszem, ezt kizárja, hogy a kastély mellett ott van a sertéstelep. — Az egyetlen, amit tudunk csinálni, hogy erdősá- vot telepítünk közéjük. — Mennyi pénz kellene a kastély felújításához? — Tizenöt millió forint... az aládúcolást? legalább olyan szép, mint kívül. Az oldalszárnyhoz érve oszloperdő állít meg. A kastély mindkét oldalszárnyai, mindkét szinten alá van dúcolva. — Két évvel ezelőtt úgy vették észre, hogy valami baj lehet, hogy mozgott a társalgó padozata. Két nap
