Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-08 / 159. szám
1987. JÚLIUS 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé 1 képernyője előtt Televíziónk szeret emlékezni, de kötelessége is emlékeztetni; felidézni egy- egy évforduló alkalmából jeles személyiségek, kiemelkedő művészek egyéniségét, életútját, munkásságát. Ha szerencsénk van, akkor ezek az alkalmi „kötelező” tisztelgések igazi élménnyel szolgálnak, ha pedig nincs, akkor sajnálhatjuk az elszalasztott alkalmat. 1 Emlékezés, tisztelgés Az elmúlt héten két, a közelmúltban eltávozott művészre emlékeztetett a televízió, Markos Józsefre (alias Alfonzó), a felejthetetlen komédiásra és Illés Endrére, akinek közelgő születésnapja alkalmából a Névtelen leveleket mutatták be tévéjáték formájában. Alfonzó szenvedélyei címmel pénteken este láthattuk azt a versenyfilmet, ismétlésképpen, amely két esztendeje a könnyű műfaj montreux-i fesztiválján is szerepelt már — sikerrel. Lényegében összeállítás ez a kitűnő humorista mini remekléseiből, köztük nem egy úgynevezett aktuális humorú jelenet, tréfa. De ami különös — ezt szeretném külön is aláhúzni —, hogy újra látva őket, évek múltán ma is, teljesen frissnek hatottak, azaz teljesen ellenállnak az idő vasfogának. S a bennük megtestesülő filozófia sem veszített jelentőségéből semmit sem, mert Alfonzó humorának legmélyén a legérvényesebb emberi gondolatok és igazságok húzódnak meg. Menynyi élettapasztalat, küzdelem, kudarc, siker, szenvedés sűrűsödik bennük! Erről beszélt egyébként Antal Imrének egy másik programban az előbbit követően (ez is régebbi felvétel) a szórakoztatás legalsó bugyrait is megjárt zseniális nevettető. Aki minden megpróbáltatásainak ellenére Is megőrizte hitét az emberben, s másokat is, hallgatót és nézőit is ember- kedvre tudta deríteni. Az említett programokat látva ismételten meggyőződhettünk: korunk nagy komédiása hagyott itt bennünket. Ez az emlékeztető egyszerre volt fájdalmas és örömmel teli, mindenképp felemelő mulattató. Kevésbé volt „szerencsénk” a Névtelen levelekből készült tévéjátékkal, amely pontosan az ellenkezőjét érte el, mint az Al- fonzó-programok. A csaknem másfél órás emelkedett hangvételű diskurzus, amelyben az új igazgató vezérletével élve boncolgatják magukat a beosztottak, magvas gondolatokat bőkézzel szórva a képernyőre, a nézőre, — ami kétségtelen az író Illés Endre éles szemét és elméjét bizonyítja — de olyannyira steril módon, mintha ezek az emberek valami lombikban élnének, kizárva a valóságos élet természetességét és életteli feszültségeit — mindez bizony fárasztó volt és végül is unalomba fulladt Ez az emlékezés alighanem méltatlan volt az író emlékéhez is. A televíziós alkotóknak fel kellett volna ismerniük a kérdéses színmű hatás szempontjából kedvezőtlen tulajdonságait. Mert ha az ember töményfilozófiát akar, akkor nem színházat néz s nem tévéjátékot, hanem könyvet olvas, s abban leli örömét. Volt a tévéjáték elején mottóként egy rövidke villanás, a szerző szólott arról, hogy ő mindig megírja azokat, akik az életben tetszenek neki, így alkot véleményt róluk. Ezen az estén alighanem ez volt a legtisztább és legőszintébb megnyilvánulás. A többi, maga a játék mesterkéltnek, kimódoltnak hatott, az alakok, mintha nem is húsból és vérből lettek volna, hanem csupán csak papírból. Lehetett volna ennél érdekfeszítőbbet is találni Illés Endre drámái között születésnapi mementóként. Talán majd a következő évfordulóra. Dokumentumfilm a Pető intézetről Furcsa mód igazi drámát az elmúlt héten egy dokumentumfilm nyújtott, Mozdulj, hogy Joe járhasson; egy olyan film, amely valójában egy intézet életét mutatta be, az ott végzett tevékenységről adott hűséges helyzetképet. Igaz, ebben az intézményben gyermekeket nevelnek, méghozzá olyanokat, akiket általában csak mozgássérülteknek szokás nevezni; olyanokat, akikről sok esetben már le is mondtak nem bízván emberi, fizikai, lelki megerősödésükben. A filmet angolok készítették magyar segédlettel, s benne egy angol kisfiú drámáját kívánták megörökíteni. Egy kisfiúét, akit szülei azzal a reménnyel hoztak a magyar fővárosba, a Pető intézetbe, hogy itt megtanul majd járni, mozogni: élni. Ennek a kisfiúnak a küzdelmét láthattuk képekben megörökítve, s azoknak a konduktoroknak a lankadatlan igyekezetét, akik embert akarnak faragni az elesett fiúcskából. Szívet szorító pillanatok! Mennyi energia, türelem, hozzáértés amíg a vékonyka láb mozgásra Indul. Amíg a fáradt szemekben az értelem apró fényei csillannak meg, amíg a legkisebb jelét adja annak, hogy immár érzelmi kapcsolatba került a környező világgal. Nem, nem a szánalmat ébresztette ez a film, hanem az élet diadalát, heroizmu- sát hirdette, a legnemesebb pátosz áradt belőle. Arról nem is beszélve, hogy a fiú, festőművész szülei milyen elismerő szavakkal illették hazánk Európában, sőt a nagyvilágban is egyedülálló intézményét — jogos nemzeti büszkeséget táplálva ezzel. A dr. Hári Mária vezette intézetről készült dokumentumfilm: a nevelőmunka modern himnusza, az ember csak áhítattal nézte, mit művelnek itt az emberrel, az emberért. Szép volt, fiúk... Szép volt, fiúk... Ezzel a címmel készített filmet Puskás öcsiről Koltay Gábor 1985-ben, amelyet vasárnap délután be is mutatott a televízió. A csaknem egyórás beszélgetésiben az egykori csodacsatár meglepően nyíltan és főleg bölcsen válaszolt a talán túlságosan is tapintatos kérdésekre; természetesen bőséggel fejtve ki a labdarúgásról vaillot nézeteit, jelen és múlt párhuzamát is megvonván. De vallomásnak is beillő módon fogalmazta meg magyarságát, mondván, hogy bár spanyol állampolgárként tartják számon, ő igazán magyarnak érzi magát. Előkerült a róla írott könyv is, amelyről utólag sem a leg- ismerőbben nyilatkozott a hajdani aranycsapat tagja. Ami igaz benne, az tőlem származik — mondta tömören, — ami pedig hamis, az a szerző számlájára tartozik. Hallhattunk arról is, hogy Puskás öcsi fejében is megfordult a hazatérés gondolata, hogy esetleg edzőként vállalna feladatot szülőhazájában. Puskás szépen beszélt, kétségtelen, szerintem azonban szebb lett volna ez a portréfilmnek is beillő munka, ha felidézi a neves labdarúgó régi nagyszerű alakításait, gyönyörű góljait is. Ha minden igaz, egy sorozat első darabját láthattuk, következik majd a Sándor Csikarról szóló beszámoló, aztán jönnek a többiek, az egykori nagyok. Yalkó Mihály Magyarország— Egyiptom Tudományos együttműködés Barátságvonat ’87 2. Azonos hullámhosszon Székács Imre. a TESCO vezérigazgatója és Fouad Hamdy Abdul Fattah. az Egyiptomi Arab Köztársaság magyarországi nagykövete Budapesten aláírta a magyar—egyiptomi műszaki-tudományos együttműködési megállapodás 1987—88. évekre szóló munkaprogramját. Az egyezmény — a magyar szakértők kiutaztatása és egyiptomi szakemberek magyarországi továbbképzése révén — hozzájárul a két ország kapcsolatainak további szélesítéséhez. A képzés és szaktanácsadás elsősorban a mezőgazdaság különböző területein, a vasúti és a tömegközlekedésben, az építő- anyagiparban, a gyógyszer- iparban és a munkaerőgazdálkodásban valósul meg. Számítógép a „könyvtáros” Központi könyvtár nem lévén. a. beszerzett szakkönyvek a különböző osztályokra kerülnek a Víz- és Csatornamű Vállalatnál, s ez megnehezíti az egyes témák iránt érdeklődők dolgát a keresgéléssel. A probléma enyhítésére a műszaki tervezési és fejlesztési osztály Eötvös Lóránd Szocialista Brigádja kidolgozott egy könyvnyilvántartási számítógépes rendszert, és vállalta annak működtetését, karbantartását is. A vízügyi könyvtárak számára egyszerűsített osztályozási táblázat alapján épül fal a cyiilvántartás. amely valamennyi szakkönyv lényeges adatait, témájának rövid ismertetését is tartalmazza. Az is kiderül belőle, hogy mely osztályon, és név szerint kinél található meg a kérdéses könyv. A gép által tárait adatokat a hozzá kapcsolódó kiíróra lehet vinni, így a kölcsönző aláírásával igazolja is a könyv átvételét. A meglévő könyvek összeírása meghaladta a brigád erejét, ezért az adatok gyűjtésében .^segítségükre sietett a II. számú KlSZ-alapszer- vezet. Üj könyvek vásárlásakor a brigád megkapja az adatokat, s ezekkel a nyilvántartott könyvállomány folyamatosan bővíthető, és mindenkor naprakész lesz. Kamaraoperapályázal Kamaraopera írására hirdet pályázatot a Magyar Állami Operaház, a Magyar Televízió, a Szerzői Jogvédő Hivatal, a Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapja, a Kortárs Művészeti Fórum és a Fiatal Művészek Klubja. Pályázhatnak 40 év alatti zeneszerzők olyan be nem mutatott magyar nyelvű művekkel, amelyekben 2—3 szereplő lép színre és kamara- zenekar működik közre A művek előadásának időtartama lehetőleg ne haladja meg a 40 percet. Egyéb tartalmi, technikai, műfaji megkötés nincs. A verseny díjai: a Szerzői Jogvédő Hivatal által felajánlott 30. 20 és 10 ezer forintos pályadíjak, valamint a Kortárs Művészeti Fórum 20 ezer forintos különdíja. Az Állami Operaház az arra érdemes, stúdiószínpadra alkalmas müveket bemutatja. A pályázat jeligés. A pályaművek benyújtási határideje: 1988. április 30. Részletes felvilágosítás és jelentkezés a Fiatal Művészek Klubjában (1062 Budapest, Népköztársaság útja 112). A tajlini tartózkodás követkor ző két napján a tizenegy csoport részére vidéki programokat szerveztek a házigazdák, ezzel párhuzamosan a fővárosban politikai fórum gazdaság- politikai eszmecsere, játékos vetélkedő zajlott. Az egyik szolnoki csoport például a Paidei járásban a Május 9. kolhoz vendége volt. A beszélgetések során észt barátaink elmondták, hogy gazdaságukban most kívánják bevezetni a személyi érdekeltségi rendszert, szorosabbra fűzni a piac és a gazdaság kapcsolatát. Szövetkezetük gondoskodik a település fejlesztéséről, nyereségük jórészét óvodák, iskolák, művelődési intézmények fenntartására. bővítésére fordítják. A személyi premizálásban a szocialista brigádok döntenek éppúgy, mint a gépkoAz óváros főtere Tallinnban munkáját tanulmányozták, de volt csoportunk az egyetemi városban. Tartuban is. nyaival, erős bástyáival, s szeretetreméltó kedves lakóival valamennyi magyar tetszését örökre elnyerte. A Balti-tenger partjára meleg, verőfényes napon, a fehér éjszakákat még világosabbá tevő János-napi népünnepély örömtüzei után érkeztünk, s szakadó esőben távoztunk.^ Mintha a város megkönnyezte volna a barátok távozását. .. Egy fél nap jutott még Moszkvára. Egy pillantás a lenyűgöző Kozmosz szállóra, az űrhajósok gigantikus emlékművére. Több kilométeres sor‘a Vörös téren. A legkülönfélébb nációk képviselői várakoztak türelemmeL hogy lerójják kegyeletüket a Lenin mauzóleum előtt Köztük maroknyi csapatnak tűnt a Barátságvonat koszorúját követő háromszáz magyar. És még egy pillantás, ezúttal már a TU 154-es ablakából. Moszkva felhőkbe burkolózott. Ám azt hiszem, a gép valamennyi utasa keresztül látott ezeken a felhőkön, s emlékezetében mindig látni fogja a Barátságcsielosztásban. A mezőtúri csoport — mint később Sike Mihályné, Ádám Sándomé és Barna György né elmondta — a Rakvever nevű település szövetkezeteivel ismerkedett meg. Itt magyar mintára nemrég vezették be a háztáji gazdálkodást — teljes sikerrel. A kisújszállásiak a Jagevai Állami Gazdaságban voltak, a túrkeveiek egy halászati termelőszövetkezet Játék a tengerparton. Háttérben a Tiszafüreden is gyártott kikötői portáldaruk óvárosi látkép, hátul a Viru szálló Az észt—magyar kapcsolatot rendszeresen ápoló üzemek külön programra invitálták a testvérüzemek képviselőit, így járt a Maardui Vegyikombinátban Simon János és Tóth Árpád, a Tiszámén ti Vegyiművek két mérnöke. Az észt tömegkommunikáció figyelemmel kísérte az eseményeket, a rádió és a televízió tudósításokat közvetített, a napilapok színes riportokban számoltak be a magyarok vendégeskedéséről. A szervezett látogatásokon, eszmecseréken kívül házigazdáink természetesen hagytak időt a város megtekintésére is. Tallinn középkori • mggva, a gótikus stílusú óváros páratlan hangulatú zegzugos utcácskáival, pa- tináns főterével, karcsú torJachtkikötő az olimpiai faluban vonat nyolcnapi utazásának emlékeit. (Vége) Kép és szöveg: T. Katona László Koszorúzás a Mariameggi emlékműnél
