Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-16 / 166. szám
1987. JÚLIUS 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Számukra az életet jelenti A nehéz gazdasági helyzet ellenére az idén sikerült a Hetényi Séza Megyei Kórház korábbi korszerűsítési elképzeléseit megvalósítani, annak érdekében, hogy a művese-kezelés színvonalát tartani tudja. A magyar Rolitron Vállalat készülékeivel (tőlük vásárait már az osztrák Bnaun-cég is) felszerelt dializáló állomás sikeresen „vizsgázik” az üzempróbán, s néhány apró javítás elvégzése után, a szükséges működési engedélyek birtokában, a közeljövőben formálisan is átadják rendeltetésének. A holland Kolf doktor első művese-készülékétől (1943) hosszú út vezetett a mai korszerű dializátorokig. Nálunk, Magyarországon az ötvenes években ért el kiváló eredményeket a szegedi orvosok úttörő munkássága. Gál György professzorral az élen ma is elismert szakirányítói e tevékenységnek Előbb az egyetemi székhelyen rendeztek be művese- állomásokat, majd a nyolcvanas évek elején az egyetemi központok irányítása alatt megyeszékhelyi egységek csatlakoztak hozzájuk. Az elsők között említhetjük a szolnokit is. A Tiszamenti Vegyiműveknél készült (annak idején lapunkban is beszámoltunk róla) művesékkel 1982. április 1-től négy beteget tudtak kezelni, a üzempróba a szolnoki müvese-állomáson megyei kórházban, majd egy év múltán modernebb szegedi monitorokkal váltották fel ezeket. Közben a főépület (az intenzív osztály területén volt a művese-állo- más) statikai problémái miatt onnét ki kellett költözni, kényszerű féléves szünet után a kórház más épületében folytatták a küzdelmet a vesebetegek életéért. Olyan helyzet állt elő 1986 tavaszára, nyarára, hogy három műszakos kezeléssel tudták csak az igényeket ellátni. A szakasszisztensi létszám — a betegágyak mellet mindössze négy dializáló nővér hajtja végre a műveleteket, — emberfelettit produkált. Most viszont már naponta kétszer öt, az év végéig érkező újabb készülékekkel napi tizennégy beteg ambu- lanciás kezelése oldódik meg Szolnokon. A kezelésre érkező egy fekvőszéken helyezkedik el, amelyet gombnyomással állíthat be önmagának a legkényelmesebb helyzetbe. Miközben a vértisztítás folyamata a szervezetén kívül lezajlik, a beteg rádiózhat, zenét hallgathat magnóról, tévét vagy videofilmét nézhet. A szék karfáján egy kézmozdulattal kapcsolhat kívánsága szerint. Mint dr. Rédl Jenő főorvostól hallottuk, olyan jótékonyan leköti a betegek figyelmét a televízió, hogy a kezelés közbeni panaszok 80 százaléka megszűnt. Az új. mikroprocesszoros automata művese-készülékbe előre beprogramozható a beteg kezelési terve. Monitorán állandóan tájékoztatást ad a kezelőnek a legfontosabb paraméterekről, és bármi adódik (levegő kerülhet az érpályába, dializátor-szakadás, stb.) azonnal jelez, sőt még- azt is feltünteti, hogy mi a probléma. Ez a moni- torhálózat és a drága őrző- berendezés a kontrollt, a beteg életének veszélyeztetése nélküli eljárást biztosítja kezelés közben. A kezelési adatok mágneslemezre másolhatók, ami a beteg kezébe adható, megszünteti helyhez- kötöttségét, mozgáskorlátozását. Eddig ugyanis a kétnaponként ismétlődő kezelések miatt az egyébként járóbeteg nem mehetett otthonától távol, nyaralásra nem is gondolhatott. Ma már akár a Balatonnál is üdülhet, viszi magával a mágneslemezét, ami alapján (előzetes bejelentéssel) a veszprémi kórházban megkaphatja a számára nélkülözhetetlen négyórás kezelést. A jövő még biztatóbb, ha a korszerű dializáló állomások országos hálózata kiépül. A művese-kezelés nyújtja az egyetlen esélyt arra, hogy — a századunk egyik diadalaként elkönyvelhető szerv- átültetés révén — új vesét kaphasson a beteg, ezáltal kikerüljön életveszélyes helyzetéből. Arra viszont az esély — sajnos — igen csekély. (Magyarországon az idén az ilyen műtétek száma visszaesett.) A most „vizsgázó” dializáló-készülékek, amelyeknek lelke a számítógép, mindenesetre az életet jelentik az idült vesebetegségben szenvedők számára, s a reményt is a valamikori gyógyulásra. Rónai Erzsébet Ezek az adatok mágneslemezre vihetők, ezzel új távlat nyílik, megszűnik a betegek (mozgáskorlátozottsága — újságolja dr. Rédl Jenő, az állomás főorvosa. (Fotó: Nagy Zsolt) Sok nyelven szólt az igen A boldogító Igen tizenkilenc ifjú pár szájából tizenkét nyelven hangzott el azon a napon Ljubljanában — az immár húsz év óta hagyományosnak számító nemzetközi esküvőn. Június 27-ét írtak, amikor este fél hatkor a mediterrán város főterén a sok ezer járókelő füle hallatára — a többi között magyárul is — örök hűséget esküdött egymásnak egy fiatal füzesgyarmati magasépítő üzemmérnök Kovács Sándor, és menyasszonya, az új- szászi tanítónő. Csábi Tünde. Az idén nyáron hazánkat ők képviselték Szlovénia fővárosában a nevezetes esküvőn. — Miért éppen önök? — kérdezem a rendkívül vonzó ifjú feleségtől, aki mint rajvezető felügyel a Balaton mellett fekvő káptalanfüredi úttörőtáborban a Martfűi Martos Flóra Általános Iskola kisdiákjaira. — Még a tavasszal, az egyik napilapban megjelent az ominózus hirdetés, miszerint Magyarországról is pályázhatnak jegyesek, ameny- nyiben megfelelnek a követelményeknek. Többek között részletes önéletrajzot kellett küldenünk, legalább társalgási szinten illet ismernünk egy idegen nyelvet, valamim feltételként szerepelt még az ének- és tánc- ■ tudás. Szerencsére én a Jász- berényi Tanítóképző Főiskola orosz szakán kaptam diplomát, míg a férjem angolt tanult. A nyelvvel tehát nem volt problémánk. Végül is a szűrés során párra fogyatkozott a jelentkezők száma, s ebből kerültünk mi ki győztesen. — Mikor tudták meg. hogy önökre esett a választás? — Május nyolcadikán dőlt el, hogy ki utazik Ljubljanába. Mondanom sem kell. nagyon boldogok voltunk.. — Ügy tudom, a meghívás nem csupán az esküvő napjára szólt. — Az ünnepség előtt öt nappal érkeztünk ki. A szíves vendéglátók ez idő alatt bemutatták nekünk Ljubljanát. a környékbeli városokat, a hegyeket, egyszóval minden érdekes látnivalót. Szervezett programot, is kínáltak bőségesen. Azon a napon, amelyen az esküvő volt, valami csodálatos érzés töltött el akkor, amikor a tilzenkilenc európai ifjú pár sok ezer szempártól kísérve illetve a tv-kamerák pergőtüzében hintóval végig- kocsikázott az óvároson. Kivált élményszámban ment a program azon része, amikor minden pár — a kisorsolt tanúk társaságában — külön- külön az anyakönyvvezető elé járult, s elrebegte a boldogító igent. — Gondolom, ezzel még nem ért véget a nap. . . — Ezután gratuláltunk egymásnak, miközben helyi szokás szerint rizst szórtak a fejünkre — bőséges gyermekáldást kívánva. Tömérdek ajándékot is kaptunk: a nagy nap emlékére — sok egyéb mellett — efiy arany • karikagyűrűt is Ochet ’87 Kjusztendil vendég« voltam 3. A Balkán-félsziget gyümölcsöskertje Gazdag vidék ez nagyon. Kjusztendiltől mindössze hat kilométerre járunk. Egy katlanba érünk, közel a jugoszláv határhoz. Fentről olyan a táj, mint egy lecsapolt 'tengeröböl. A domboldalak végesteien távolában gyümölcsfák zöldellnek. Zöld tenger. Cseresznye és alma. A gyümölcsfák a völgyben sűrűsödnek össze, de felkapaszkodnak a domboldal teraszaira is. Ivan Gradevszki mondata jár az eszembe, látva a gyümölcsfák termő rengetegét. A föld 'termékenységéről mondta: ha leszúrunk egy botot, cseresznye vagy alma terem rajta. Amikor mindezt felemlítem Kosztandin Jakimovnak. a dragovisicai járás párttitká- rának, mosolyogva hallgatja. — A Balkán- félsziget gyümölcsöskertjében vagyunk — mondja igazolva az előbbieket, vagy inkább megerősítve. Merthogy a járás 22 falujának mintegy hatezer lakosa jószerével a gyümölcstermesztésből él. A terület nem nagy, ötezer-hétszáz hektár, amiből 1900 hektáron gyümölcsöt termesztenek. Szép itt minden évszak, de legszebb a cseresznye- és az almaszedés ideje — tartják az itt élők. mert ilyenkor szüretelhetik le egész éves munkájuk (a szó konkrét értelmében) gyümölcsét. A dohány, a gabona persze itt sem ismeretlen, de a gyümölcs az azért egészen más. Kultúrája van. Sismanyica. Az autóból kiszállva az aszfaltcsíkon haladunk. Az út két oldalán végeláthatatlan sorokban az almafák zöld tava. Szuper- intenzív terület — mondja Konsztandin Jakimov. — A négyszáz hektáron 1982-ben (ez volt a csúcs) 10 millió tonna almát szedtünk. Gondolja csak meg, minden bolgár állampolgárra egy kiló rális rovatának vezetője kísér el utamra. Neki legalább olyan újszerűén hat majd, mint nekem. Vladimir Dimitrov miatt jött velem. A mester, nemes egyszerűséggel csak így nevezik, alkotó életének huszonhat évét élte itt le. Azt mondta az öreg — tudja Nyikolaj Csur- danov —. ha az én ecsetem valahol a világban alkotni tud, az csak ez a vidék lehet. Vladimir Dimitrov a magyar Munkácsy volt próbálja felfoghatóan emberközelségbe hozni a mester jelentőségét a bolgár képző- művészetben. Munkásságát tisztelet övezi. Táj- és portréfestő volt. Persze több ennél. A Sztan- ke Dimitrov környékén született művész itt telepe9ett le, életének aktív szakaszát itt élte le. Valamiféle kegyelet őrzi mind a mai napig az emlékét. — Majd meglátod a szobrát, a képtár előtt. Mara Gi- orgieva csinálta meg a mester portréját — mondja Nyikolaj, de most még a szu- perintenzív almatermelési rendszer látványában gyönyörködünk. Ami nem szakember számára elég egyhangúnak látszik. Hiszen még a piros-pöttyös cseresznyésekben is alig-alig fedezni fel mozgást. Pedig most van a munka dandárja. alma jut! Most hamarosan elhangzik egy újabb adat. Nyikolaj Csardanov, a Zvezda kultubevéséssel. ezenkívül megleptek bennünket egy-egy fából faragott bölcsővel is. A ceremónia ezt követően hetedhét országra szóló dí- nom-dánommal folytatódott, ezután az utcán terítettek meg nekünk s még ió hány száz vendégnek. A lakodalmi asztalt, varázslónak öltözött helybeliek táncolták körül. Ez szerencsét hoz maid —• tartják a helybeliek. Az esküvő után Portorozsba vittek mindannyiónka't. ahol is egy tengerparti szállodában tölthettünk még öt napot. — A varázslatos élmények mellett mi az, ami leginkább megmaradt önben? — A szlovén vendéglátók kedvessége és a számtalan új barát, ismerős. Nagyon örültünk annak, hogy a 19 pár remekül összebarátkozott. Mi egy müncheni párral különösen jóban voltunk, velük kölcsönös látogatásokkal továbbra is tartani szeretnénk a kapcsolatot. De a többiekkel is. Éppen most írtam meg 21 képeslapot, nekik. — Itthon lesz-e esküvő? — Természetesen igen. hiszen a szüleim, a rokonaim nem lehettek kinn Jugoszláviában. Augusztus 21-én tartjuk a lagzit. ugyanis a férjem előtte két nappal szerel le. — jurkovics — — Késett pár hetet a cseresznye — mondja az újabb adatot Kosztandin Jakimov. de így is meglesz a 3 millió kilogrammos termés, amiből ötszáz tonnát exportálni fogunk. Nézem a cseresznyéskertet, a. tájat, amit majd Vladimir Dimitrov vásznain látok viszont. Azért más itt. mint a zakatoló fonalgyárban. Kjusztendil egyik legjelentősebb ipari létesítménye a Velbázd fonalgyár. Sztoján Burn a vsak i igazgatóhelyettes vezet körbe magyarázva a munkafolyamatokat. Szavát alig-alig érteni, a nyugat-német, francia, olasz, lengyel és NDK-beli és a hazai berendezések boszorkányos sebességgel fonják a pókhálóvékonyságú fonalakat. Az ördöngősen kattogó automatizált gépek utcasorai között csak elvétve látni efiy-egy főkötősasz- szonyt. — Folyamatosan szerezzük be a legkorszerűbb, nagyteljesítményű masinákat, mert munkaerőgondokkal küszködünk — válik ki a. zajból az igazgatóhelyettes mondata. — Jól fizetünk pedig, százötven gyári lakásunk is van. de a munka is nehéz, meg a műszakolást sem szívesen vállalják az emberek. A fonalgyárban egyébként ezerhétszázan dolgoznak, főleg nők. Évente 450 tonna fonalat állítanak elő poliac- rilból és gyapjú alapanyagból. Havonta a három műszakos termelés 18 tonnát dolgoz föl. Az itt készített A mester szobra nyolcvan színű fonal országszerte keresett termék. Közben egy újabb részlegbe érünk, a gépek sikátorai közül fiatal nő lép elénk. Zsu- lieta Ivanova. — Vajon hány kilométert tett már meg a gépek között? — kérdem a bemutatkozás utón. — Fogalmam sincs — hök- ken meg a számára talán furcsának tűnő kérdésen. — Ki lehet épp számolni, hisz 19 éves vagyok, a textiltechnikum után jöttem ide. — Miért, esett a választása a Velbázdna? — Érdekes munka szeretem, mpg aztán itt megkeresem a háromszáz levát is. máshol kezdőként a százötvenet adnák csak. Az ezer lélekszámú falu a mester születésének századik évfordulóján új művelődési központot avatott. A mester képeiből állandó kiállítást nyitottak. A környékbeli emberek adták oda a náluk lévő portrékat, tájképeket. A kiállítás nem olyan gazdag, mint a kjusztendili képtárban létrehozott gyűj- teményamyag, de most itt, természetes közegében érthető meg igazán minden alkotása. Látom a portréit, olyanok, akikkel az imént találkoztam. akikkel az ebédidő végén kint a fák között váltottunk szót. ' Violeta Kolevszka és unokája állt fel elsőnek, kosarat ragadtak, hogy folytassák a szüretet. A ropogó, nagy szemű cseresznyével telt ládák közelében beszélgettünk. — Ha tudtuk volna, hogy jön, azért megfésülködünk — mondja a nők kitörölhetetlen ösztönével. — De hát legalább látja, hogy élünk, dolgozunk — mutat a többiekre, akik közt túlnyomó többségben vannak az idősebb korosztály képviselői. — Miért törik magukat még nyugdíj utón is? — Szezonban minden kézre szükség van, különben ránkpöttyed a cseresznye. Brigádok állnak 'össze, hogy időben végezhessünk a szedéssel. Mi például Kjuszten- dilben lakunk. Onnan járunk át a szövetkezet autójával. Reggel nyolctól este hatig dolgozunk. — Mit lehet összehozni egy nap alatt? — Vállaltuk, hogy fejenként egy mázsát szüretelünk. Ezért naponta 15—16 levát kapunk. Otthon is lenne persze dolgunk. Mindenki termel zöldséget, de a pénz is jól jön ilyenkor. Az unokámat is azért hoztam ki, szokj a csak meg. lássa mi mennyit ér. — A cseresznye vagy a munka ízlik jobban? — fordulok a szőke hajú fiúcska felé, akinek Sztoján Ludev a becsületes neve. — Finomabb a cseresznye, de biciklire gyűjtök, ezért segítek a mamának. Szőke György Szedik a ropogós cseresznyét Nyilatkozik a televíziónak az ifjú pár.
