Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-10 / 135. szám

1987. JÚNIUS 10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt A szórakoztatás hullámhosszain Nemesítés a kultúrák kertiében A televíziónak sokféle szó­rakoztató műsora van, mi­képp sokféle módon szóra­kozhat az ember is. Van, akit a játék, a társas vagy egyéni ragadja magához; van, akit a parádés látvány kápráztatja el; van, akit a mély gondolatokkal való ta­lálkozás emeli ki a hétköz­napi gondok szorításából. Csak egy valami nem lehet — szerintem — szórakozta­tó: a tartalmatlan, üres mu- talfvány, amely színes lufi módjára fújja fel magát, s egyetlen szúrós tekintetre szétpukkan azonnal. Sok tartalmas, szórakozta­tó programja van a televí­ziónak, felsorolások túllép­né e jegyzet határait, de ta­pasztalható, hogy egyre gyakrabban tűnnek fel olya­nok is, amelyek tartalmuk „vékonyságával” tüntetnek. Mint például a nagy csinad- ■rattáv^l felvezetett Televa- rieté, amelynek ugyancsak megadják a módját, a hatal­mas kongresszusi központ nagytermében rendezik, s ál­talában népes gárda vonul fel benne, színészek, dalosok, artisták és sokan mások. Táncosok is, de akik úgy mozognak csapatban, mint­ha ott találkoznának először a produkcióban. És bizony Rózsa György is hiába hív­ta meg legutóbb Bodrogi Gyulát társául a konferálás- ban; arra, hogy a Délker- nek csapjanak reklámot, nem szükséges egy Bodrogi. De alighanem, ami e prog­ram szellemi színvonalát il­leti, jelképesnek is felfog­hatjuk a műsorba illesztett páros játékot. Legutóbb egy kereskedőember és egy kis­diák vetélkedett, „lovagi” szúrásokkal pusztították ver- „ senyben a léggömböket, vagy raktak össze ugyancsak versenyre egy részekre dara­bolt fényképet, vagy pedig... De nem érdemes tovább részletezni. És ami ráadásul kész pimaszság — az én sze­memben —, hogy ilyen tel­jesítmény jutalmául csak úgy kijár egy formás tévé- készülék! Olyasmi, amiért egy közepes keresetű ember becsülettel akár egy hónapig is dolgozhat. Méltatlan ez a bugyuta játék a képernyőre, s teljesen érthetetlen, hogy a műsor készítői miért is ra­gaszkodnak hozzá oly gör­csösen és kitartóan. Ennyi erővel nem lehetne az em­ber szellemi méltóságát job­ban képviselő mulatságot versenyszerűen is kitalálni? És hiányzik az egészből az a szellemi pikantéria, ami az értékesebb varieté min­denkori sajátja — humor­ban előadva, harsányabb formát öltve. Egyébként tisz­telet a kivételt képező artis­táknak, itt is a Golisev-cso- portnak külön is, akik sok­sok humorral mutatták be bravúros „tornagyakorlatu­kat”, gumilabda módjára röpködve a szereken. Épp ezért őket akár a játék he­lyett is szívesen néztem vol­na. Tudom én, a Televarieté csepp a műsorok tengerében, de ez a csepp is meg tudja — sajnos — keseríteni — ha nem is a „tengert”, de a mi szájízünket. Ezért nem mind­egy, mit kapunk vagy nem kapunk tőle. Ha fentebb a szórakoztatás sokféleségéről bölcselked- tem, bizonyságul — már­mint a sokféleségre — áll­jon itt egy televízióra igazí­tott színpadi előadás, a Ked­ves hazug vasárnap esti be­mutatója. Remek szórako­zást nyújtott, jól lehet igen egyszerű játék, cselekmé­nye szegényes; két ember, egy neves író, akit G. B. Shaw-nak hívnak és egy hí­res színésznő Mrs. Campbell „leveleznek” egymással, azaz kettőjük több mint negyven évig tartó levelezéséből áll össze a dráma: két olyan szerelmes drámája, akik még csak meg sem csókolták egymást a hatalmasan hosz- szú idő alatt, de ugyanak­kor együtt „lélegeztek” gon­dolatban, s igazi szerelmesek módjára civakodtak, mara­kodtak mindhalálig. Két em­ber lelki vetkőzőszáma ez a sok apró fordulattal színes játék. Ahogy telnek az évek s szaporodnak a levelek, úgy tudunk meg mind többet az emberi lélek rejtelmeiről, meg arról a korról is, amely­ben ez a kedves hazugságok­ban bővelkedő, csípős iró­niát sem kerülő, különös kapcsolat él és kivirágzik — anélkül, hogy gyümölcsöt hozna. Mennyi sziporka, mennyi csalafintaság, mennyi érze­lem ebben az öregségig ki­tartó játékban! Persze ha a szerepeket alakító színészek mesterségükben olyan mű­vészi, mint Mensáros László és Tolnay Klári. Akik hosz- szú időn át játszották siker­rel különböző helyeken a Kedves hazugot, mígnem az­után tévéjáték lett belőle Fehér György avatott ren­dezői közreműködésével. Az ő képi tálalásában a színé­szi játék minden finomsága maximálisan érvényesül, bár egyáltalán nem erőltette a művészinek hátó, közeli, nagyközeli képeket, a játé­kot engedte folyni természe­tes medrében. S ami külön érdeme — még véletlenül sem alkalmaztatott e televí­ziós „átigazításban” olyan jelmezeket és olyan maszko­kat, amelyek a megidézett szereplők naturálisabb meg­jelenítését szolgálhatták vol­na. Mensárosnak és Tolnay Klárinak ilyenfajta segéd­eszközökre nem is volt szük­ségük, ők úgy tudják belül­ről fakadóan ábrázolni az emberi természetet — mily ragyogóak megöregedésük pillanataiban! — hitelesen, lenyűgöző pontossággal, ahogy kevesen a színivilág­ban. Az ilyen teljesítmény — remek szórakozás. A Ked­ves hazug „megtévesztése” igazi telitalálat: a benne megtestesülő drámai intimi­tás igazán otthon van a te­levízió képernyőjén. Termé­szetesen ne hallgassuk el azt sem, hogy a színpadi elő­adást Huszti Péter rendezte, hisz ez a munka szolgált megbízható alapul a tévévál­tozatnak.' És hogy a szórakoztatás, a tartalmas szórakoztatás egy egészen más formáját is em­lítsem, itt van a Telefere, Vitray „színháza”, amelyben csak dialógusok vannak, és ezekben a párbeszédekben mindig ő az egyik fél. Meg­hívott vendégeit rendre ő faggatja, hol némi kajánság- gal, hol vastag öniróniával. Sokszor mulatságosabb az ő „mutatványa”, mint partne­rének produkciója. Ahogy például péntek este is elszó­rakozott saját szépségén, összevetvén külső adottsá­gait a férfiszépség díjával kitüntetett fiatalemberrel, a komédiázás nemes formája. Nem is tudom, miért írják a képernyőn komolykodóén folyóiratnak ezt a szórakoz­tató programot. Mely arra a bölcs shakespeare-i gondo­latra épül: színház az egész világ! Legfeljebb a szerepek különbözőek benne. Minden­esetre Vitray — újólag is megállapíthatjuk: nem vé­letlenül lett ’87-ben a Nép- köztársaság Kiváló Művésze. V. M. Június 11-től 17-lg Szolnokon Zenés színházi találkozá Szolnok nem először ad otthont a „kőszínházi” évad végén az elmúlt színházi sze­zon legkiemelkedőbb zenés produkcióinak. Ezúttal júni­us 11-től 17-ig rendezi meg a Szigligeti Színház a zenés darabok — musicalek, ope­rettek, zenés komédiák, rock-operák — találkozóját. Az idei fesztiválon a házi­gazdákon kívül részt vesz a kaposvári, a nyíregyházi és a szegedi társulat, de itt lesz a Budapesti Rock Szín­ház és a Játékszín gárdája is. Június 11-én hét órakor a Szigligeti Színház művészei előadják Kálmán Imre Csár­dáskirálynő című nagyope­rettjét, amelynek rendezője Rátonyi Róbert. Pénteken este hétkor Ja­cobi Viktor Leányvásár cí­mű operettjével mutatkozik be a Kaposvári Csiky Ger­gely Színház társulata. Az előadást Ács János Jászai- díjas rendezte. A jól csen­gő nevekből álló szereplő- gárdából néhány: Harrisotn milliomos Máté Gábor, Lu- cyt Csonka Ibolya, Rotten­berg grófot Koltai Róbert játssza. Június 13-án, szombaton hét órakor a Szegedi Nem­zeti Színház Hegedűs a ház­tetőn című produkciója lát­ható, amelynek főszerepét Király Levente (vagy Gre­gor József) énekli, a feleség szerepében pedig Kishonti Ildikó (vagy Török Vera) mutatkozik be Szolnokon. A várható nagy érdeklődés miatt vasárnap két előadás­ban — ötkor és nyolckor — adja elő a Rock Színház Webber Jézus Krisztus szu­persztár című rockoperáját. Jézust Sasvári Sándor, Jú- dást Makrai Pál, Pilátust Vikidál Gyula személyesí­ti meg. A darabot Szikora János állította színpadra. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Breffort Irma, te édes című zenés komédiáját hozza el a ta­lálkozóra. A kedden hét óra­kor kezdődő előadás fősze­replői: Varjú Olga, Schlan- ger András és Bárány Fri­gyes. Az idéf zenés színházi ta­lálkozó zárásaként pedig június 17-én 7-kor a Buda­pesti Játékszín művészei mutatják be Zágon—Nóti— Eisemann Hyppolit, a lakáj című háromfelvonásos ko­médiáját. — B — A jászberényi Munkás- és Ifjúsági Házban rendezték meg Moskál Tibor grafikus- művész kiállítását. A nagy­teremben negyven tabló telt meg az értő válogatással, amely szisztematikus sor­rendben rendezi a kisgrafi- kákat. A maga nemében iga­zán látványos a tárlat, bár a kisgrafika nem olyan néző­csábító műfaj, mint akár a festészet, vagy a szobrászat. Szokásainkból, vagy közízlé­sünkből következően sajnos mindez visszahat az alkotó­ra is, a legjobb miniatűrök mesterei sem élveznek akko­ra népszerűséget, mint egy közepes festő, aki képei színvilágával, témáival job­ban megnyerhet egy-egy kö­zönségréteget. Nem jelenti ez azt, hogy a kisgraf lkának — különösen az ex libriseknek — nincs avatott közönsége, de mitagadás, nem a töme­gek műfaja. De most éppen Moskál ex librisei bizonyít­ják, hogy az olvasó közön­ség. a műgyűjtők mennyire értékelik az olykor alig gyu- fásdoboznyi felületek művé­sze tét. Moskál Tibor pályája ama­tőr műhelyben indult, tehet­sége révén érte el mindazt, ameddig eljutott. S éppen a jászberényi kiállítása a leg­főbb bizonyíték, hogy ez nem kevés. A magyar ex libris a Talán száznyolcvan önálló országot számlálnak a világon. Háromezernyi nyelvet. Az élő történelmi és új kultúrákat fölbecsülni is lehetetlen. Igazában persze a tartósan együtt élő kultúrák­ra szükséges figyelni, azok erősíthetnek vagy gyöngít­hetnek, fejleszthetnek vagy silányíthatnak közösséget és személyiséget. Változóban van azonban ez az együttélés is. Nyomtatásban, filmen, szalagon, lemezen, rádióban, televízióban gyorsan átvihető és átvehető a kultúra sok tárgyiasult hordozója. Köz­tük az is, ami átlép a nyelvi kötöttségen: a kép, a zene, a tánc, a szertartás, a szokás, a viselet, a sport. Fokozzák mindezt az utazók, munka- vállalók, tanulók ide-odahul­lámzó rajai. Manapság nincs határ a kultúrák közt. Csakhogy akkor az érté­kek, a mértékek közt sincs. Keringenek és keverednek az erkölcsi, szellemi, társadal­mi gondolkodás és magatar­tás tartalmai, elemei. Veszít fontosságából az, amit egy- egy körben eddig követendő mintának elfogadtak. Fon­tossá válik az, ami új, leg­fontosabbá, ami legújabb, és ez szinte napról napra is­métlődik. De az értékek és mértékek keveredése nem pusztán mennyiségi kérdés. Itt magában nem áll az a szólás, hogy minél több, an­nál jobb. Természetesen jó, ha sokféle kultúra sokféle értéket és mértéket teremt. Ugyanakkor kívánatos, hogy a sokféle érték és mérték szintje együttesen emelked­jen, ne pedig süllyedjen. Ebben a keretben mérle- gelendők az együtt élő tör­ténelmi és újabb, legújabb kultúrák. Kivételt nem tehe­tünk a minősítésben. Mert a kis csoportok kultúrája is hat az egészre közvetlenül úgy, hogy az érintett csopor­tokat mint az egész részeit magasabb vagy alacsonyabb szintre vezérli, közvetve úgy, hogy a többi érték és mérték magasabb vagy ala­csonyabb szintjét támogatja vagy támadja. Következik ebből az is, hogy az élő kul­túrákban a szerepre, a ha­tásra, a kölcsönösségre kell nézni, nem egyszerűen a helyre, helyzetre, szándékra. Nálunk a történelmi és az újkeletű kultúrák arányá­ban sokáig a történelmiek XX. században című kiállí­tás katalógusában már 1968- ban bemutatják munkássá­gát, sikerrel szerepelt a Bu­dapest a kisgrafikákon cí­mű tárlaton; rendszeres résztvevője a Balatoni Kis- grafikai Biennáléknak és más kisgrafikai tárlatoknak, itthon és külföldön egyaránt. A jó kisgrafika egyik is­mérve. hogy tíz-húsz négy- zetcentimétemyi felületen sokat tud mondani. Persze ez nem mennyiségi megközelí­tésből fontos, hanem lénye­gi, tartalmi oldaláról. Mos­kál Tibor avatott mestere a szűkreszabott felületek mű­vészetének, alkotó módszeré­ben realista, de ez nem gá­tolja abban — sőt! — hogy fantáziagazdagon jelenítsen meg. A tablók több mint fele ex libriseket mutat be, elké­pesztő az alkotójuk formai és technikai gazdagsága. Mos­kál egyaránt otthonos a fa- és linóleum és rézmetszés­ben. de műveli a réz- és a hidegtűkarcot, sőt a foltma­ratást is. Szerteágazó művészetének értékes darabjai a portrék. Ez a műfaj nemcsak arról mondja el a leglényegeseb­bet — ha elmondja — akiről készül, az alkotójáról még- inikább beszédes. A képzele­tet ugyanis még meg lehet voltak túlsúlyban. Szabályo­zóink és intézményeink há­lózata pedig úgy alakult, hogy a viszonylag egységes, megszilárdult értékek és mértékek fenntartásának kedvezett. Gyakorlatilag ez szabta meg a közösségi és egyéni kulturális érdeklődés és tevékenység átlagos kere­tét. Készületlenül érte emiatt ezt a berendezést az 1960-as és 1970-es évek rohama, mi­kor az élő világkultúra ezer­féle tartalma, értéke, mérté­ke, járuléka beáramlott és működni kezdett. Zavaros, ellentmondásos helyzet tá­madt, a hirtelen és oktalan eltaszítás, illetve a lelkende­ző és elvakult azonosulás szélsőségeivel. Nem kevés történt azóta a tisztázás és a földolgozás javára. Beáram­lás és befogadás megfelelésé­ben mégis késésben vagyunk. Kél területet emeljünk ki ezúttal: a ter­mészettudományos-műsza­ki kultúrát, és a félig-med- dig bezárkózó csoportok, ré­tegek szubkultúráját. Távol esnek egymástól, igaz. Hazai újdonságuk és tétova fogad­tatásuk hasonlósága indokol­hatja a társítást. A természettudományos­műszaki kultúra valójában teljes rendszer, megnyilatko­zik az egyéni, közösségi, tár­sadalmi élet minden részé­ben és szintjében. Itt és most azonban még hiányosan és egyenetlenül terjed. A gya­korlatban sebesen hódít. A szellem övezetében kiegyen­súlyozatlan szerepig jutott: az általános műveltségben és a világnézetben több és ran­gosabb részesedés illetné, sa­ját helyzettudatát, értéktuda­tát viszont teljesebb kitekin­téssel kellene formálnia. Utóbbin az értendő, hogy szabadulna ki az egysíkú technokrata szemlélet kalo­dájából. A technokrata, bel­terjes érték és mérték épp a természettudományos-mű­szaki kultúra történelmi hi­vatásának betöltését gátolja, jelesül, hogy korunk egész világkultúráját újítsa, gaz­dagítsa. Benne a magyar nemzeti kultúrát. Egyébként a természettu­dományos-műszaki kultúra sincs védve attól, hogy szét­morzsolódjon, sőt elfajuljon. Torz, sekélyes formái régóta fölbukkannak bizonyos cso­Moskál Tibor: Budafok csalni, de a portré a maga kötöttségeivel, az összevetés­sel olyan műfaj, amelyik le­leplezi a hamisat, a sarlatán munkát. Moskál portréi ma­gas színvonalon állják a pró­bát. Tiszteletre méltó vállalko­zás a Balaton és környéke műemlékei sorozata. Közü­lük jó néhány nemcsak han­gulatával igéző, de lényeg­látásával is telitalálat. Érdemes volt megrendez­ni ezt a kiállítást, külön ör­vendetes, hogy ott láthatta a közönség ahol az ex librisek, kisgrafikák bemutatásának már évtizedes hagyományai vannak: a jászberényi Váro­si Könyvtár szomszédságá­ban lévő intézményben. Tiszát iTajos portok, rétegek tevékenysé­gében (motoros, videós, CB- rádiós galerik). Ez a szub­kultúra képződésének egyik útja. Vagyis, hogy az új je­lenségek tömegességre alkal­mas mozzanatait (tárgyat, külsőséget, jelszószerű esz­metöredéket, szertartást, vi­selkedést) kiszakítja az egészből, aztán saját helyze­téhez idomítja, saját értel­mezésével ruházza föl. A má­sik út ellentétes irányú, de rokon természetű. Régi, meghaladott kultúrák törme­lékeit igyekszik mestersége­sen élesztgetni, saját helyze­te magyarázatára és kifeje­zésére (misztikus, vallásos, etikai, politikai színezetű csoportok). Egy-egy csoport vagy áramlat szubkultúrájá­nak kiterjedése és kidolgo­zottsága eltérhet, szerepe és hatása mégis egy mederben marad. Bezárkózó és kire­kesztő, önmagyarázó és ön­igazoló szerep és hatás ez. Mint érték és mérték azon­ban nem mozdulatlan. Kér­dés, hogy mi ellen és mi mellett véd, támad, igazol és magyaráz. Hazai szubkultú­ráink többségét fiatalok élte­tik. Legújabban azok, akik a punk névre hallgatnak. De nem mindent meghatározó dolog a név, a jelvény, a vi­selkedési és viseleti szokás. Inkább az vizsgálandó, hogy az egyes csoportok, áramla­tok értékei és mértékei való­jában mennyiben férnek vagy nem férnek össze a hu­manista, szocialista, nemzeti értékekkel és mértékekkel. Főleg egyén, csoport, közös­ség, társadalom viszonyának finomabb földerítésében és rugalmasabb tökéletesítésé­ben várható innen adalék és tanulság. Ha így lehetne, lenne, az a szubkultúrák ér­demi megítélésében, életké­pes tulajdonságaik kiválasz­tásában és gyümölcsöztetésé- ben új szakaszt nyithatna. Egyik legműveltebb és legtürelmesebb szelle­münk, Babits Mihály figyel­meztetett, hogy „őrült ker­tész” az, aki a sokféleséget föláldozná az egyféleségért. A kultúra, a kultúrák kert­jére gondolt. Igen, ebben a kertben nem az irtás, hanem a nemesítés az első feladat. Székelyhídi Ágoston Karcag bemutatkozik Túrkevón A Karcagi Agyagipari Szö­vetkezet és a Népművészeti Háziipari Szövetkezet anya­gából nyílott gazdag kiállí­tás a Túrkevei Finta Múze- umbanban hétfőn délután. Két fontos szempontnak kell megfelelniük az itt kiál­lított, zsűrizett iparművésze­ti tárgyaknak; egyrészt őriz­niük kell azt a kollektív jej- leget, ami a régi korok mű­vészetének, hagyományai­nak továbbélését biztosítja, másrészt meg kell felelni­ük a jelen követelményei­nek is, vagyis a használha­tóságnak. így azután a gvö- nyürű, jellegzetes kunhímzé­seken, a tiszafüredi, mező- csáti, gyöngyöspásztói mo­tívumokat fölvonultató kor­sókon kívül praktikus, a szemnek tetszetős használa­ti tárgyakat, tányér, és bögrekészleteket is látha­tunk a kiállításon, melynek megnyitóján a Kiss Györgyi Kazinczy-díjas szavaló tol­mácsolta Körmendi-versek már megelőlegezték a kevi múzeum, a kevi nyár követ­kező programját. A jövő hét péntekén ugyanis a Karcagon élő és dolgozó Körmendi Lajos lesz a múzeum vendége egy író-olvasó találkozó kereté­ben. Bélyegnyi világok Moskál Tibor kisgrafikai kiállítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents