Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-04 / 130. szám

1987 JÚNIUS 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Veres Péter írta: minden valamirevaló írónak megvan a magji faluja. Ez a mondat amilyen egyszerűen hangzik, olyan nagy igazságot takar, hisz utalásként elég, ha az irodalomba emelt egy-egy szülőfaluról (vagy városról) szólok — Mezőszilas. Ozora, Farkaslaka, Biharugra, vagy Balmazújváros —. azonnal Németh László, Illyés, Tamási, Szabó Pál és Veres Péter neve fénylik fel tudatunkban immáron elválaszthatatlanul. De idézhetném Szklabonyát, Tiszacsécsét, netán Szalontát is: az mindenképpen nyilvánvaló, hogy az író a szinte teljes világot jelentő falujában, a „mikro- világ’Mban mindig olyan alapvető összefüggéseket, igazságokat él át és ragad meg, melyek a „makrovi- lág”-ra is érvényesek.

Nos, ez jutott eszembe, ahogy Serfőző Simon legújabb kötetét végigolvastam, mivel mad irodalmunkban kevés olyan író van, akinek a szülőföld — Serfőzőnek a Zagyvarékas környéki tanyavilág — annyira meghatározta volna műveit, mint éppen az övét. Verseiben csakúgy, mint szooiográfus kötetében — Amíg élünk — ezt a világot vallatja, ennek a valóságnak az ízei határozzák meg jóformán minden képét, gondolatát, még a szívverését is. S most az író ehhez a már ismert valóságképhez illeszt egy hiányzó darabot — noha verseiből sok mindent tudunk már erről is —, a keserves tanyasi gyermekkarét.

Akik a faluvégekről vagy éppen a tanyákról indultak, azoknak különösen kedves lehet ez a könyv, mert újra átélhetik a hajdanvolt kemény-szép gyerekidőt. Kinek ne jutna eszébe a tehénlegeltetés fárasztó unalma, még akkor is, ha a falusi gyereknek erre könnyen akadt pajtás, nem úgy, mint az író alteregójának. Matyi- naik. kinek mindig árván kell a teheneket őriznie, s gyerekes produkcióit csak előttük, vagy a „tarajosok” előtt produkálhatja.

Serfőző ott kezdi élete „történetét”, amikor az anyja iskolába íratja, s ettől kezdve mindent elkövet, csakhogy ne kelljen tovább a „bömbösöket” legeltetnie. Ezért piszmog sokáig a leckeírással, ezért időzik el gyanútlanul újsütetű városi cimborájával, Csicse Pistivel, aki hamar megismerteti vele nemcsak a cigarettázás gyötrő perceit, de a csavargás ízeit is. a tanyasi kisfiút leiámító rejtélyes titkokról most nem is szólva. (A föld

Serfőzö Simon:

alatt még most is élnek, sőt még a hangjukat is hallani, akikre bombázáskor rájuk szakadt a bunker.)

Serfőző Simon aránylag rövid időbe — az első iskolában töltött őszbe — foglalja első rácsodálkozását a világra, az addig nem ismert valóságra, észre kell vennie a megalázó helyzeteket — más könnyedén megy iskolába s neki segítenie kell az örökké kötekedő anyját —, a reggeli sietséget, kapkodást, egyetlen talpalatnyi helyért való nyomakodást a vonatlépcsőn. az állandó gúnyolódást — jó, hogy a tyúkólat el nem hozták —, első megdöbbenését, mikor a városi asszonyok az anyját „tejes- néni”-nek mondták, s ő csak mosolygott: szégyenletesen

kopogó facipőjéről nem is szólva, tehát mind-mind olyasmit, amit eddig otthon soha nem tapasztalt.

Az író finom érzékenységgel mutatja meg a kis tanyasi fiú dacosságát, az apjával való állandó hadakozást a kihajtás miatt —, de önérzetét is, hiszen a háromszoros ismétlővel is szembe mer szállni igaza érdekében, első találkozását az osztálytársakkal, a közösséggel — engem Tamási híres önéletrajzára emlékeztet —, s kellő konfliktusait is az iskolával — nem meri megmondani a tanító néni üzenetét —, kisgyerekes lázongásait az apai. anyai szigor s a ránehezedő teendők ellen. Megindító, ahogy az anyját is próbára akarja tenni a durrantyújával, csakugyan szereti-e, vagy csupán ő is azért tartja, hogy legyen kinek parancsolgatni? S a hamar poklokat járt kisfiú történetét azzal fejezi be, hogy az anyja nagyon is szereti őt. azért, hogy sose mondja, hisz kétségbeesetten rohant segítségére, amikor elhajította magát. Az anya és kisfiú boldog egymásra találásával záródó kép nagyon szívenütő. hisz Matyi nemcsak az anyai szeretetet érzi meg, hanem arra is rádöbben, a család munkájában rá is számítanak, neki is megvan a teendője, a helye. Az utolsó mondatokban az otthagyottakkal közösséget vállaló író ars poeticáját olvashatjuk, amit a verseiben is annyiszor megfogalmazott: .,S amit egy kisiskolás, tanyasi gyerkőc eszével akkor még aligha gondolhattam, de már megéreztem, ösztöneimben benne volt, hogy kötelességem: ne feledjem soha őket, hűséggel lejGyerekidö

gyek hozzájuk, ha egykor az idő elsodorna is a barázdák széléről.

Sorsuk zászlaját az égnek fölmutassam.’’

Az eddig elmondottakból az is kitűnik, az író emlékezéseiben mennyire komolyan veszi a valóság törvényeit — még ha gyermekeknek íródott is —, nem szépít, nem hallgat el semmit. Ám „történetét” ráadásul még úgy mondja el, hogy háttérnek odarajzolja az ’50-es évek komor világát, a szegénység, a kiszolgáltatottság sosem felejthető pillanatait. A már említett egymásra találásban érti meg a kisfiú, azért kell az anyjának minden reggel cipekednie, mert kell a pénz adóba, beadásba. Ebbe viszik a húsz tyúkot, a hízójukat. A gyermeki emlékezet hallatlanul pontosan őrizte meg azt a néhány mondatot, amit a ku- láfcká nyilvánított Gazsi Antal bácsi szájába ad: „Csak paraszt ne legyél!... Az teszi okosan, aki iskolát jár, el törekedik innen... Most lehet tanulni a fiataloknak, meg van adva a lehetőség... Nekik kedveskedik ez a rendszer. Minket meg tönkretesz. nem vesz emberszámba se.”

Nem fejezhetem be ezt a kis ismertetést anélkül, hogy éppen a „valódi ízeket” hordozó nyelvről ne szóljak: — Hol az a nyives kölyök? — vagy a paraszti lét zord törvényszerűségeit sorjázó mondatokról: — „Neked meg tessék kifelé hajtani a teheneket. .. Hogy a széna ne fogyjon!... Nem hússal lakunk ám jól... Ezért etetünk, ruházunk téged hogy ennyit se lehet tőled elvárni?” stb- Az is szembeötlő, hogy az apját mindig haragosnak. zsémbesnek mintázza, az anyját szelídre, érzékenyre.

Nem kétséges, Serfőző Simon gyermekeknek írta a Gyerekidőt, a maga történetét, hogy megismerjék belőle a régiek tanító és tanuló iskoláját, a munkára nevelő- dést.

S még annyi mást is.

Serfőző Simon igaz könyvet írt komor, egyáltalán nem napfényes gyermekkoráról. gyermeki szemmel, ám mégis az '50-es évek valóságáról.

Tanulságos könyvet. De nemcsak a gyermekeknek, a felnőtteknek is. (Móra)

Takáps József

A néprajz vonzásúban

Kedvenc témája a népi táplálkozás

Alig több mint tíz éve a megyei honismereti, néprajzi pályázaton az ifjúsági kategóriában Bereczki Ibolya negyedikes gimnazista elsöprő győzelmet aratott. Két tanulmányát is méltatták az eredményhirdetésen. Az egyikben Tiszajenő földrajzi neveit, a másikban családja történetét dolgozta fel. Az utóbbival az országos tanulmányi versenyen is sikere volt. A Verseghy Ferenc Gimnázium diákját igen nagy szeretettel vették körül, a Damjanich Múzeum néprajzosai, — elsősorban Szabó László kandidátus — meghívták honismereti táborokba, biztatták, hogy írjon, gyűjtse a feledésbe merülő tárgyakat, neveket. Tulajdonképpen persze nem is igen kellett biztatni.

A korát meghazudtolóan megfontolt, komoly tizennyolc éves diáklány az akkor készült rövid interjúban nagy-nagy lelkesedéssel beszélt a néprajzról, mint választott hivatásáról, s kicsit félve ugyan a felvételitől, de határozottan mondta, hogy a debreceni egyetemre pályázik történelem—néprajz szakra.

Sikeresen felvételizett, s 1982-ben ugyancsak eredményesen államvizsgázott.

Egyetemista korában sem

szakadt meg persze a kapcsolata a megye néprajzosaival, s végzés után mindenki számára természetes volt, hogy a Damjanich múzeumban vállal munkát. Három éve doktorált, disszertációjában a hétköznapi és ünnepi paraszti táplálkozást vizsgálta. Részt vesz a múzeum kutatásaiban, közreműködött a Szolnok megye népművészetéről szóló, várhatóan az ősszel megjelenő kötet írásában, a Múzeumi Levelek szerkesztésében. Alapos, pontos, figyelemre

méltó munkát ad csak ki a kezéből. Kitartóan, szorgalmasan dolgozik amellett, hogy példás édesanya is. Kisebbik gyermekével jelenleg gyeden van, de ha ideje engedi, be-bejár a múzeumba kisfiával, s ha alkalma nyílik rá, otthon is dolgozik.

Tele van tervekkel. Szak- dolgozatából, amelyben Ve- zseny gazdálkodásának történetét elemezte, monográfiát szeretne készíteni, változatlanul egyik kedvenc témája a népi táplálkozás, s egy újabb kutatásba a fényképezés megyei történetének feldolgozásába is belefogott már.

T. Bereczki Ibolyát tegnap Jankó János — díjjal tüntették ki Budapesten. A hazai néprajzkutatás egyik úttörőjéről elnevezett díjat azoknak a fiatal, tehetséges kutatóknak adományozzák, akiknek még ugyan nincs tudományos minősítésük, de figyelemreméltó munkát végeznek.

Az ifjú kutató meghatódva vette át az elismerést, amelyről úgy érzi, nemcsak neki szólt, hanem a múzeum valamennyi néprajzosának, akik jó szívvel, önzetlenül egyengették az útját, segítették a munkáját.

— tg —

LEHETŐSÉGEK A TOVÁBBLÉPÉSRE

Lassacskán évadot zárnak a közművelődési intézmények, s beköszönt az a bizonyos uborkaszezon. Mindez természetszerűleg összegzésre, új feladatok kitűzésére, a továbblépés lehetőségeinek átgondolására készteti a kultúra munkásait. A fentiek jegyében ülésezett kedden a Magyar Népművelők Egyesületének Országos Elnöksége Berekfürdőn.

A kihelyezett ülésen részt vett Fábián Péter, az MSZMP Szolnok Megyei Bizottságának titkára, valamint Urmössy Ildikó, a Szolnok Megyei Tanács elnökhelyettese, aki rövid tájékoztatást tartott a megye közművelődési intézményeinek munkájáról. Elmondta, hogy a megyében hasonló tendenciák érvényesülnek, mint országosan. A megye- székhely mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a decentralizálásban olyan települések, mint például Jászberény, Mezőtúr, Karcag. Kevés a közművelődésre fordítható pénz. A kultúrházak, művelődési otthonok, könyvtárak állapota sok településen kívánnivalót hagy maga után, ám az utóbbi időben megfigyelhető az is, hogy az apróbb települések lakossága önerőből sokat tesz az adott falu művelődési centrumának létrehozásáért. Jó példaként emelte ki ezzel kapcsolatban Tiszaszentimrét, Jászapátit, Tiszaörsöt, Zagy- varékast, a nemrég elkészült jászkiséri művelődési házat, valamint a kenderesi könyvtárat.

Ezt követően Fodor Péter, a Művelődési Minisztérium Koordinációs Titkárságának osztályvezetője tartott előadást a jelenlévő népművelőknek Együttműködés a közművelődésben címmel, majd Horváth Attila, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ igazgatóhelyettese számolt be a Magyar Népművelők Egyesülete Szolnok Megyei Szervezetének munkájáról.

A szervezet titkára többek között elmondta, hogy mind nagyobb feladatot jelent a közművelődéshez szükséges anyagi források megteremtése, az együttműködés, az innováció, a továbbképzés, a kistelepülések kérdése, a népművelők élet- és munkakörülményeinek javítása. A megyei szervezetnek sikerült jó partnerkapcsolatot kialakítani a tanácsi és szövetkezeti szervekkel illetve az egyéb gazdálkodó egységekkel. Sikerrel járt az a törekvésük, hogy a környező megyék (Békés, Heves, Nógrád, Hajdú-, Pest) területi szerveivel fogjanak össze egy-egy jelentősebb program erejéig.

Horváth Attila szólt az elmúlt év egyik legfontosabb, legtöbb energiát fölemésztő feladatáról, az abád- szalóki magtárház továbbképző- és fogadóházzá való alakításának előkészítéséről. Az OKT-nél sikerrel pályáztak meg másfél millió forint támogatást az épület rendbehozatalára, de természetesen ez még nem elég. A megvalósítás minden bizonnyal az év második felére tolódik el. Az ülés résztvevői tegnap Abádszalókra utaztak, hogy megtekintsék a leendő továbbképző- és fogadóházat.

J. Gy.

Séta a könyvpiacon

Vezet Moldova és Csokonai Lili

A könyvhét mérlege, ahogy a terjesztők látják

Nincs nagy érdeklődés a könyvsátrak előtt. (Fotó: T. K. L.)

Nem kell hozzá könyvhét, hogy a jövőnket féltő emberek aggódva

szóljanak egy sajnálatos tendenciáról: mintha a

könyvesboltok tájékán is csappant volna a kereslet a valós értékeket

képviselő alkotások iránt. Hogy ennek mi az oka, az komoly, mélyreható elemzést igényel. Most csupán néhány gondolatsort, észrevételt villantunk fel, amit a pavir Ionok, könyvesboltok környékén

tapasztaltunk, hallottunk.

Szolnokon, a Hatvanas ABC- vel szemben egy kis pavilonban árul Szpiró Péterné — a Vörös Csillag úti könyvesbolt dolgozója — már a múlt hét közepe óta. Mostanra alig néhány könyvheti könyv akad nála. Többnyire már régebben megjelent munkákat (szakácskönyvet, krimit, gyermekkönyvet) kínál.

— Volt néhány slágerkönyv — mondja, — amit pillanatok alatt elkapkodtak az emberek, de ehhez az is hozzá tartozik, hogy ezekből nagyon keveset kaptak már a boltok is, s mire azt még szétosztották közöttünk. a pavilonosok között (a Vörös Csillag úti boltnak van még pavilonja a piacnál illetve a Skálánál is) addigra alig maradt. Csokonai Lili könyvéből nagyon keveset 'kaptunk. Moldovából már jóval többet, sőt utánpótlást is, de abból meg bármennyi is kevés lenne. Végh és Nemere is keresett, noha utóbbinak könyve még meg sem jelent. Szilvási iránt viszont korántsincs akkora érdeklődés, mint régebben. Azt gondoltam, hogy gyermeknap alkalmából lesz keletje majd a mesekönyveknek, ifjúsági regényeknek, de tévedtem. Mindenki drágállja őket. Egy szép kivitelű gyerekkönyv gyakran belekerül egy százasba is.

Szilák János főállásban nem ..könyves”, a Járműjavító Üzemnél dolgozik, kötődése mégis régi a könyvekhez. hiszen húsz esztendeje bizományoskodik vállalatánál, s ilyenkor könyvhét tájékán ő is fölvállal egy pavilont. Lassan tizenöt éve árul a Múzeum Étterem

előtt. Pavilonját a Szigligeti Könyvesbolt látja el oly módon, hogy egy egységcsomagot készít neki az ünnepre megjelent könyvekből, s azután ha valami elfogy, kérhet még az üzletből, föltéve, ha ott található még olyan könyv.

— Az újságok, de főképp a tévé gyakran olyan könyveket propagál, amikből eleve kis példányszámot jelentetnek meg a kiadók, így azután a hiányt még mesterségesen is fokozzák. Csokonai Lili könyvéből például összesen két darabot kaptam, Temesi szótárregényének, a Pornak pedig még nem is láttam a második kötetét.

— Nem lehet mondani, hogy nincsen kínálat — folytatja —, de ez a kínálat valahogy mégsem megfelelő több okból sem. Az utóbbi években elsősorban a kortárs irodalmat vonultatják föl a könyvnapokon, pedig ezt az emberek nem nagyon ismerik, s egy-két rendhagyó esettől eltekintve nem kapnak megfelelő kritikát ezek a művek. Azután a pénzük is kevesebb az olvasóknak. Kisebb jövedelmüket pedig — érthetően — nem könyvre költik, amiknek az ára egyébként is rohamosan emelkedik, öt év alatt-legalább háromszorosára nőtt az áruk, ráadásul rengeteg rossz minőségű fűzött könyv, amit ha egyszer elolvas az ember, széthullik a kezében. Sok hibával dolgozik a nyomda is. Gyakran kell kicserélnünk rosszul fűzött könyveket vagy olyanokat, amelyekben üres lapok maradtak.

— A terjesztésben is vannak hibák. Szerintem ezt csak olyan embereknek szabadna csinálni, akik ismerik és szeretik a könyveket. Meg aztán a jó eladóknak az embereket is illik ismerni. Ha például valaki idejön, már a megjelenésén látom, hogy mit fog kérni, milyen könyvek érdeklik, szép- irodalom, krimik vagy esetleg politikai témájú könyvek. Akadnak persze, akik nem tudják, mit is keresnek voltaképpen, nekik ajánlanunk kell, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ismerjük az általunk árusított könyveket.

Szép — Nagy Andrásné, a Szigligeti Könyvesbolt üzletvezető-helyettese a következőket mondja, mikor arra kérem, hasonlítson össze egy tíz év előtti könyvhetet a mostanival:

— Nem akarok hasonlít - gatni, mert szomorú vagyok. Valamikor még szépek voltak a könyvhetek, amolyan igazi ünnepek, nekünk is meg a vásárlóknak, no és persze az alkotóknak is, akik a könyvesboltok előtt meg a sátrakban dedikálták műveiket. Most meg...? Most kevesebb az emberek pénze.

Lassan vége a könyvhétnek. Az irodalom környékén forgolódó emberek még az első napon fölvásárolták a könyvhét kínálta csemegéket, ami pedig mostanra megmaradt, az jóllehet sokáig porosodik a könyvesboltok polcain. Aminek pedig keletje volt, ami hiánycikk, ki tudja mikor kerül újra a vásárlók elé?

Közművelődési tanácskozás Berekfürdőn