Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
8 Irodalom, művészet 1987. JÚNIUS 27. gészen véletlenül találtak egymásra megint, annyi idő után. Az országnak egymástól távoleső két városában éltek már régóta, és igazán ritkán fordult elő, hogy eszükbe jutottak Pesten töltött éveik, amikor egy időben naponta találkoztak. Húsz év telt el azóta, és egészen véletlenül, egy közös ismerős révén megtudták egymás címét. Levelezni kezdtek, és az első, kicsit hivatalos beszámolók után visszatértek soraikba a régen elfeledettnek hitt becéző szavak, mindketten úgy érezték, egészen kis apróság miatt szakítottak annakidején, és tévedés volt, sajnálatos tévedés, hogy elfordultak egymástól. A férfi ott a távoli városban nem azt kapta házasságától, amit remélt, a nő pedig elváltán élt — szintén csalódott. Leveleikben először csak rejtve, aztán már egyre nyíltabban fellángolt újra az egymás iránt valamikor érzett, rég elfeledettnek hitt szerelem. Abban mindketten mélységesen egyetértettek, hogy találkozniuk kell, látni egymást újra! Hisz any- nyi mondanivalójuk van egymás számára! Az idő elszállt már mindkettőjük felett, mégis úgy készültek erre a találkozásra, mintha valami eljegyzésre indulnának. Szabadságot vettek ki mind a ketten. A férfi ki tudja mit hazudott otthon a családjának, mindenesetre a lelkiismerete tiszta volt. mint ahogyan meg is írta régi szerelmének: A szerelemhez való jogomat nem vehetik el! Nyilván sem a család, sem más. Hogy egészen konkrétan és külön-külön mit vártak ettől a találkozástól, azt azért nem írták meg egymásnak. De nem keveset, az biztos. A nagy nap reggelén váratlanul szép tavaszi idő tört a városra, és az asszony örült, mert felvehette végre az új cipőjét. A vonat csak délelőtt érkezett, volt ideje a készülődésre. Előző délután fodrásznál járt. átfestette a haját olyan szőkére, amilyen húsz évvel ezelőtt lehetett. Sokáig pepecselt a fürdőszobában, gonddal öltözött és fésülködött. Aggódott kicsit, milyennek találja majd a férfi, de a tükörbe mosolyogva úgy találta, hogy csalódást nem okoz neki. Még mindig vonzó, a szeme szép, a bőre sima. Ügy ment az állomásra, mint fiatalkorában randevúra szokott, kicsit kipirulva, s kicsit gyorsabban dobogott a szíve. Időben kiért, várni kellett, de nem bánta. Ebben a szép, napsütéses időben még az állomás is szebbnek tetszett valahogy. A peronon mások is várakoztak, gyorsan múlt az idő. Aztán a hangosbemondó jelezte a vonat érkezését, és fel is tűnt már a szerelvény. Az asszony boldog izgalommal fürkészte az ablakokat, de a kitekintő arcok között nem látta a férfiét. Abban nem kételkedett, hogy eljött, hiszen levélben mindent megbeszéltek már, és szinte számolták a napokat a találkozásig. Nem gondolta, hogy ilyen sokan érkeznek majd egy átlagos hétköznap délelőtt. A sínek között férfiak, nők, gyerekek, csoportok igyekeztek az állomás kijárata felé. Akkor egyszercsak megpillantotta a férfit, akire várt. Csak ő lehetett. Habár alacsonyabbnak tűnt. mint amilyenre emlékezett, a haja is jól meggyérült — dehát mire is számíthatott? Tudta: az első mondatok után visszatér újra a régi varázs, mely egymás felé hajtotta őket valamikor. Erősebbet dobbant a szíve, amikor észrevette, hogy a férfi feléje indul, emelte is a kezét, hogy integessen. de akkor megpillantott egy szőke lófarkas lányt, aki előtt a férfi mosolyogva megállt. Az asszony nem akart hinni a szemének. Biztos, hogy nem tévesztette el, a férfi az, akire várt. de hát lehetetlen, hogy rajta kívül más is várt volna rá ebben a városban! Ezen a napon, ide csak ő- hozzá jöhetett. .. S tévedés volt valóban, mert a férfi zavartan elköszönt a lánytól, és körülnézett, mintha keresne vaBán Zsuzsa; Húsz év múlva lakit. Akkor találkozott a pillantásuk. Az asszony még mindig földbegyökerezve állt, de a férfi odasietett eléje, arcán zavart mosoly. — Lili kém! Azt hitték mind a ketten, hogy a vonat érkezésekor majd megcsókolják egymást, egyre forróbbá váló leveleik után.. . és most csak álltak sután és mosolyogtak. — Buta dolog —■, dadogta a férfi —. az imént egy pillanatra azt hittem, te jössz felém. Nem láttad azt a lányt? Éppen olyan, mint te voltál húsz évvel ezelőtt. — Hát nem szép tőled. . . — akarta tréfára venni Lili a dolgot, de erőltetett volt a vidámsága. Érthető volt a tévedés, mégis mélyen megbántottnak érezte magát. A találkozás pillanata mindenesetre nem olyan volt, amilyennek annyiszor elképzelte. Amellett — milyen buta dolog — szorítani kezdte az először viselt új cipő. A férfi pedig, mintha megbabonázták volna, hogy mindent rosz- szul tegyen, éppen a cipőjét kezdte dicsérni. Hogy milyen finom kis tavaszi cipő, itt biztosan jobban lehet vásárolni, mint náluk. Lili meg csillagokat látott minden lépésnél. Ezért is ajánlotta fel, hogy mielőtt hazamennének, térjenek be a közeli presszóba egy kávéra. Az asztal alatt aztán kibújt a cipőből, és már felszabadultabban tudott mosolyogni. A kezdeti zavar felengedett, egymás arcát tekintetét kutató szemük megtalálta már. akit keresett. Ennek ellenére, bár úgy tudták, sok mondanivalójuk van egymás számára, még mindig kicsit nehézkesen folyt a beszélgetés. — Miért szakítottál velem akkor? — kérdezte hirtelen a férfi. — Nem tudom. Illetve nem emlékszem pontosan — felelte az igazsághoz híven Lili. — Biztosan valami butaság miatt. Talán eltúloztam a dolgokat. Akkor már ittak kicsit, és a férfi tekintette felforrósodott. A hangja is. — Pedig mellettem lett volna a helyed. Amióta megint levelezünk, eszembe jutott, mennyire kívántalak, és mégsem lettél az enyém. Es lám. igazságos a sors. Mégiscsak itt vagyok veled megint. Te nem tudod, hogy milyen érzéki vagyok, mit jelent ha én egy nőt megölelek! Megtagadtad magad tőlem sokáig, de lámcsak, mégis eljött a nap... — Lámcsak — gondolta Lili, és ugyanolyan rejtélyesen kezdett mosolyogni, mint húsz évvel ezelőtt. — Eszembe jutott, miért ment el a kedvem tőled akkor régen. Ahányszor elkezdted mondani, hogy milyen érzéki vagy, meg hogy milyen élmény veled lenni, rögtön nevetségessé váltál. S a végén szakítottam veled olyan kedvéért, aki nem kecsegtetett előre semmivel, de úgy csókolt, hogy újra-meg újra azt kívántam: ismételje meg! Ilyen egyszerű volt — és a felesége lettem. A férfi látta azt a régi mosolyt Lili arcán, azt a mosolyt, mely annak idején is megbolondította, és lázas szavakkal festette le az egészen közeljövőt, amikor hazamennek majd az asszony lakására. Mert úgy tervezték, néhány napig ittmarad. Lili azonban egyre fényesebben mosolygott, szórakozottan lapozgatott valami kis füzetben, míg a férfi szavait hallgatta, aztán azt ajánlotta, menjenek étterembe ebédelni. Bár előző napon megfőzött már, és ott volt a hűtőben az ünnepi ebéd. A férfi nem mert tiltakozni, szívesebben ment volna haza az asz- szony lakására, de udvariasságból úgy tett, mintha ő is éppen így szerette volna. Természetesen gavallér volt, fatányérost ettek, utána pedig pezsgőt bontott a nagy találkozás örömére. Lili közben elképzelte, mennyit tervezgethetett a férfi megunt felesége oldalán, mire ez a találkozás létrejött. Micsoda nagybemutatót, a „szerelem jogán”. Elhézte kopaszodó fejét, ráncait, és élvezte, hogy megint lehúzhatta a cipőjét az asztal alatt. A férfi már sürgetni kezdte, hogy induljanak, de ő ártatlan arccal azt mondta, bőven lesz idejük megkávézni is, mire a vonat visszaindul. — Vonat? — kérdezte a férfi el- hülve. — Persze. Miért, mivel akartál hazautazni, helikopterrel? kávét elég hallgatagon itták meg, mint akik elmondtak már mindent, amit akartak. A férfi úgy érezte, becsapták, kijátszották. mint húsz évvel ezelőtt, és azt sem tudja, miért. — Fene se ismeri ki magát a nőkön, annyi szent! — gondolta keserűen a vonaton, és kibámult a délutáni napsütötte tájra, ahol — hiába hessegette a képet magától — még mindig Lili örök-rejtélyes mosolyát látta. Tősér Béla Kék madár Pintér Lajos; Hegyi ének Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc, vaspánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Fekszem a réten, füvek testvére, két könyéken, nézem, ahogy a repülő gépek, sugárzó szitakötők vagy a szárnyanött, mérgezett kések szállnak, a fejem fölött az égen. Fekszem a fűztőn, fönn a hegyen, fönn a margarétás réten. Füvek, testvére, támaszkodom: szétvert arcom, szétvert öklöm vermében rejtőzködik el mélyen. Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva a csillagos ég is: a Tejút csillogó vaslánc. vas pánt. Fekszem a fekete ég alatt hason. Májusi éjszaka. Virágot bont: gyertyáit gyújtja a gesztenyefa. nézem. Virágzó gesztenyék: fények, remények.. Szikra Zoltán Majd azon a napon. Veszelszky Béla önarckép A Jászapáti Mészáros Lőrinc Gimnázium fennállásának hetvenötödik évfordulóját ünnepelve képzőművészeti kiállítást rendezett egykori tanárainak és diákjainak munkáiból. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a bemutatott képekből válogattuk. Katona Judit: Szapphó dicsérete Miként a szülő nő vajúdik,- úgy kell verset írnom, ahogy zaj nesszé csöndesül,- úgy kell verset írnom, ahogy várandós nő teszi: kezét hasához emeli Apró rúgást tapintva. Mint aki bűnét vet kézi,- úgy kell verset írnom, szisszenve, félve, fájva, lobogva s lassan égve is, eiöt, irgalmat esdekelve ha ép a csönd s ha eltörött. Áldott az asszonyok között, aki szívében verset hordhat, ha eleven szót szül is, ha holtat, s ha kínnal ír reményt viselve örömre, dühre és haragra kel értetek. Csillaga fénye csalja magasba, löki mélybe, s legyen áldott, ha így akarta. Czakó Gábor: A HÉTFÁJDALMÚ NAGYMAMA Editet csütörtökön ütötte meg az áram, amikor Zsolt a kollégiumban volt. A gyerek „nem egészen szándéktalanul” metszette be a villanyvasaló kábelének szigetelését a dugó mellett. Edit ugyanígy nyúlt oda. Már úton volt a keze, amikor észrevette, de ő nem az az asszony volt, aki félbehagyta. amit elkezdett. Ennyivel volt több a mozdulata annál a közönségesnél, ami minden ügyetlen emberrel előfordul, aki lever egy poharait. Akaratlanul, mégis sejtve. hogy mi fog történni, sőt tudva, mert az utolsó ezredmá- sodpede megduzzad a fölismeréstől, hogy a lendület megállíthatatlan, az elrontott mozdulat íve megváltoztathatatlan, és a reménytelenségtől, amellyel a pohárban rekedt ártatlan fény búcsúzik. Amikor Edit a vasalót kihúzta, soha nem a dugót fogta meg, hanem a kábelt. Miért éppen most járt volna el másképpen? Zsolti, nagyon jól tudta ezt. Hogy ne gondoljon rá, csütörtökön — ez volt otthon a vasalás napja, ahogy kedd a mosásé — kívülről bemagolta a géptankönyv föladott fejezetén kívül az előzőt és következőt, a kézilabdaedzést is kihagyta. mert annyira gyűlölte a géptant. hogy nálánál különb mákonyi keresve sem találhatott volna. A pénteki órán megkukult a tábla előtt. Semmi értelmét nem látta felelésnek. Egy géptan ötös vagy szekunda semmi ahhoz képest! No nem. Nagyanyját megölni nem akarta. Halálát sem kívánta igazán a szíve mélyén, ám ha mégis, akkor jó. Még otthon kezébe akadt a szigetelőszalag, megpörgette a mutatóujján, ránézett a vasalóra, de a kábel sebére már nem. Visszatette a szigetelőszalagot. Ha már így szaladt meg a kés, akkor menjen a többi is a maga útján. Ennyi. Az élet se több. Hétközben órák, leckék, géptan, anyagismeret, Petőfi, kézilabdaedzés. menza, kollégium, lábszag, hétvégén otthon? — Zsolti ügyes, aranyos, okos rohadt kölyök. megint nem szól egy szót se, ablakpucolás, porszívózás. szőnyegporolás, függönymosás, öregasszonyok, anyád büdös kurva, Bmmustóm, a te vöd aztán olyan, hanem Juci unokája, hallottátok, kibe vagy szerelmes, miért nem hívod meg soha a barátaidat? Azt hiszed, mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk? Legjobb a kettő között a vonat a kosszal, a részeg tipródással együtt: olyan mint a halál, mert nincsen sehol se. se a kollégiumban, se otthon. És a nagymama sincsen. Rossz ripacs, semmi se igaz belőle, amit az egyik kezével ad, a másikkal gyorsan visszaveszi, azt képzeli, hogy ő kelti föl a napot, de nyomban le is fekteti. Zsolti régóta dolgozott a „nagymama szobrán”.
