Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-17 / 141. szám

1987. JÚNIUS 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szép, nehéz álmok Sütő András hatvanéves képernyőié előtt Taborszky János né vanyarci lakásán a helybeli népviselet­be öltöztetett babákat készít. Az idős asszony nagy kéz­ügyességgel hímezi és varrja össze a falu ünnepi öltözkö­déskultúrájának megfelelően a mini ruhadarabokat, ame­lyek hűen tükrözik a szlovák nemzetiségi község népviseletét. KÖNYVESPOLC Kultúra ős politika Előre bocsátom, szeretem és szívesen nézem a színé­szekről készített televíziós arcképeket, kedvenc műso­rom a Mestersége: színész, amely rendre vonultatja fel a színésztársadalom kiváló képviselőit, és állít ily mó­don emléket nekik. Ugyanis illanó művészet, múló va­rázs a színészeké, estéről es­tére születik, és estéről es­tére el is múlik, mihelyt az előadás véget ér. Csak em­lékezetünk őriz meg belőle annyit, amennyire képes. Sztnóaz­aroképek Ezért is értékes a televí­ziónak az a törekvése, hogy megörökíti egy-egy jeles színművészünk arcát, port­rét készít róla, mely azután rámaradhat az utókorra is. Az elmúlt héten három szí­nészünkkel is találkozhat­tunk a képernyőn, mégha nem is tartozott mindhárom program a fentebb említett Mestersége-sorozatba. Cél­jaikban és főképp hatásuk­ban azonban kétségtelenül közösek lehetnek. Hisz a Márkus Lászlóra emlékező csütörtök esti összeállítás is valójában a művész egyéni­ségét rajzolta meg — post- humus portré — akárcsak a pécsiek Vári Évát bemutató filmje vagy szombat este a Tordy Gézáról készített arc­kép. Kétségtelen, mind tar­talmában, mind terjedelmé­ben a Márkusé volt a leg­teljesebb, hisz az összeállítás a művész pályájának teljes keresztmetszetét nyújtotta parádés „idézetekkel” — Márkus szerepeiből egy egész gyöngyfüzér, hála megint- csak a megőrző technikának —, de élvezettel hallgathat­tuk Tordy Gézát is, aki el- fogódottan bár, (szokatlan szerep a színésznek önmagá­ról vallania) de őszintén szó­lott az eddig megtett út örö­meiről és bánatairól, s külön öröm volt hallani, mennyi melegséggel beszélt tanító- mestereiről, mindenekelőtt Várkonyi Zoltánról, akiben második apját tisztelte és szerette. És megkapó volt tapasztalni bölcsességét, ta­lán a korral is együttjáró, de méginkább a tapasztala­tok árán megszerzett hig­gadtságot, a mesterségről mondott kikristályosodott gondolatokat. Jókor hangzott el egyébként mindez, ugyan­is Tordy Séza az elmúlt év­adban olyan teljesítménnyel rukkolt ki a Vígszínházban, kedvenc színházában, — Willy Loman Az ügynök ha­lálában —, amellyel méltán érdemelte ki a szakmai zsű­ri elismerését, s kapta neg a legjobb férfi alakítás díját a színházi bemutatók verse­nyében. A Vári Éváról készült portré is az említettekhez hasonló erényeket tükrözött, láthatóan kialakult módszere is van már a televíziós szí­nészportréknak, azt azonban nem hallgathatom el, hogy a vidéken élő színész arc­képe nyilván műsorszerkesz­tési gondokból, kevés a mű­soridő, csak holtidőben, csü­törtök délután kapott helyet a képernyőn. Talán érdemes lenne később egy alkalma­sabb. már a népszerűsítés szempontjából alkalmasabb időben megismételni a pécsi körzeti stúdióban készült portréfilmet. És most jön a de, mert amíg értem a televízió ügy­buzgalmát a színészek irá­nyában, annyira nem értem feltűnő negligenciáját a tu­dományok kiemelkedő kép­viselőivel szemben. Hol van­nak a tudósportrék, miért nem készülnek ma újabbak ihisz akár a régebben nagy sikerű Szentgyörgyi-portré, de mások portréit is idézhet­ném. Már bebizonyították: a tudós is lehet legalább olyan színes egyéniség a képer­nyőn is, mint egy színész. S ha tudományos eredményei­ről, felfedezéseiről beszél, az is lehet olyan izgalmas, mint a színészi mesterség a maga műhelytitkaival. Tévedés ne essék, nem szembe aka­rom állítani a művészet és a tudomány képviselőit, már ami televíziós „meg­örökítésüket’’ illeti, csupán az utóbbiak gyakoribb meg­jelenését szorgalmazom — a képernyőn. Hisz mindennap­jaink át, meg átvannak sző­ve a tudomány eredményei­vel, s előrehaladásunk sze­kere is szorosan oda van kötve, a tudományhoz. Tud­juk azt is különböző híradá­sokból, hogy a műhelyeik­ben nagyszerű munka fo­lyik, tudósaink munkáját külföldi sikerek koronázzák, csak itthon, a képernyőn nem nagyon látjuk őket, nem ismerhetjük meg nép­szerű formában tudósi és emberi küzdelmeiket. Szóval, nem a bemutatkozó színész a sok a képernyőn, hanem a tudós arckép a rendkívül ke­vés. Manapság megnőtt a csa­lád fontossága, épp ezért a Családi kör magazinja, mely címe szerint is a família bel­ső életével foglalkozik, azt boncolgatja, az is fokozot­tabb figyelmet érdemel mostanában. Legutóbb a második házasságban élő gyermekek szemszögéből vet­te szemügyre a családok éle­tét, arra keresvén többek között a választ, hogy van­nak-e még napjainkban is a mesékből közismert gonosz mostohák, vagy csupán em­lékük létezik már. Élhet-e boldog békességben az a család,, amelyben a gyer­meknek vér szerinti apja helyett vagy édesanyja he­lyett csak nevelőapa vagy nevelőanya jut. Jó példák sorával azt bizonyította a Kelemen Endre szerkesztet­te és vezette műsor, hogy igenis létezik békés egymás mellett élés ilyen esetekben is, ha a kölcsönös tiszteletre, sőt még jobb esetben köl­csönös szeretetre épül az együttélés. Arról persze nem szólott e magazin, mi van akkor, ha ez a megértést megalapozó szeretet vagy tisztelet hiányzik. Kelemen Endréék csupán az érem jó oldalát, szebbik oldalát mu­tatták meg, nyilván vonzó példa gyanánt. Ügy vélem azonban, a látottaknál a va­lóság sokkal rázósabb és bonyolultabb. Talán erről is érdemes lenne szót váltani, ez lehetne az érem másik oldala. De nem vasárnap délután 3 órakor, ahogy most is történt, amikor is aki csak tehette a júniusi kánikulát szabadban vagy vízparton igyekezett elviselni, s legfel­jebb az érdeklődő kritikus és néhány megszállott tévénéző maradt a készülékek előtt. Megfelelőbb sugárzási időt érdemelne ez a hasznos ma­gazin. Furcsa dolog, hogy a fontos kérdésekről szóló programot épp maga a te­levízió nem becsüli eléggé, bánik vele méltatlanul. Röviden Szokás szerint bűnügyi filmet kínált szombat-esti fogásként a televízió, még­hozzá egy magyar—NSZK közös munkával készült kri­mit, amelynek cselekménye viszont egy francia városká­ban játszódik. Amely vá­roska viszont Magyarorszá­gon van, itt készültek a film felvételei, ahogy itt van az a töltés is, ahol a meggyilkolt néger fiú megtaláltatott. Ez a néger fiú viszont hazánk­ban tanuló afrikai. Van itt kérem „nemzetköziség”, csak épp igazi izgalom ryncsen. A film készítésének koopro- dukciós körülményei aligha­nem több érdekességet je­lentenek, mint maga a vég­eredmény: a sovány, lassú, monoton, érdekfeszítőnek egyáltalán nem mondható történet. Pedig Georges Simenon a szerző, legalább­is az ő könyvéből írták a forgatókönyvet, s Pernod-t „vedel” (jellegzetes francia ital!) a film főszereplője. Sajnos, ez a film úgy vi­szonyuk egy sikeres krimi­hez, mint az igazi Pernod a hamis vodkához. Valkó Mihály „Mit jelent számomra az elkötelezettség? Mindenek­előtt annak a tudatát, hogy ott él az emberben, mint ősi szükséglet, a teljesség igé­nye, az értelmes, tartalmas élet utáni vágy.” Király István irodalomtör­ténész legújabb kötete, cik­keinek és tanulmányainak gyűjteménye, amely a Kos­suth Könyvkiadó gondozásá­ban Kultúra és politika cím­mel jelent meg, híven tükrö­zi tudós szerzőjének sokol­dalúságát és közéleti elkö­telezettségét : a napilapok, köztük az Élet és Irodalom, a Magyar Nemzet és a Ma­gyar Hírlap, valamint a fo­lyóiratok, a Kritika, a For­rás, a Társadalmi Szemle és a Köznevelés hasábjain az elmúlt másfél évtizedben már megjelent írásai közül nemcsak irodalomtörténeti értekezéseit gyűjtötte cso­korba. hanem azokat az el­mondott vagy írásban köz­zétett hozzászólásait is, me­lyeket egyetemi tanárként illetve országgyűlési képvi­selőként készített. E sokoldalúságot bizonyít­ja a kötet tematikus elren­dezése is. A Németh László­ról, József Attiláról, Lukács Györgyről és Ady Endréről, szóló tanulmányok lezárt életművekről, látszólag meg­oldottnak vélt elméleti prob­lémákról vitára, gondolko­dásra késztetően mondanak újat. A kötet legérdekesebb ré­szét azok a cikkek és inter­júk jelentik, amelyek az öt­venes évek irodalmi, művé­szeti életének egyes jelen­ségeit vizsgálják úgy, hogy közben az eseményeket és a folyamatokat immár távla­tokban szemlélő író, az ak­kori kultúrpolitika aktív ré­szese, a maga összetettségé­ben és bonyolultságában ké­pes láttatni, mint például a „Révai-problémát”, vagy a kor és a nemzeti tudat vi­szonyát. Ügy kezdte, mint a mese­beli harmadik fiú, aki ha bármihez nyúl, arannyá vál­tozik a kezében. A hatvan esztendős Sütő András még húsz sem volt, amikor a le­gendás Gaál Gábor, némi­képp figyelmeztetőleg any- nyit mondott neki: „Maga kérném, megírt két novel­lát. Jó. De erre fel meghá­zasodott, főszerkesztő lett, részt vett az értelmiségi kongresszuson. beválasztot­ták az Írószövetségbe, s mindezt húszéves fejjel. Mi lesz magával, mi lesz a foly­tatás?” A romániai magyar író za­jos sikerrel kezdte a pályát tehát, s az író előtt álló két jelző egyike hangsúlyosabb, mint a másik. A Gaál Gábor-i figyelmez­tetés és a zajos siker a negy­venes évek legvégére esik. amikor Románia a szocializ­musra eszmélve a tisztább, jobb élet megteremtésén fá­radozik, közép-európai sors­társaival együtt. Kegyetle­nül nehéz idők, bármilyen nyelven is szenvedje meg az ember. Sütő András Pusztakama­ráson született, egy mezősé­gi kis faluban. Tőle tudjuk, hogy ez a falu létezik és ne­ki köszönhetjük, hogy ma­gunk is szeretnénk olyan közösségben élni. amit egy beskatulyázhatatlan könyv­ben, Az anyám könnyű ál­mot ígér címűiben megmu­tat nekünk. Tizenhét eszten­deje már, hogy a könyv a nyomdát elhagyta, s úgy gondolom, minden magyarul olvasó ember polcán ott an­nak a helye. Párizsi, Bukarest, Varsó és Budapest ugyancsak mesz- sze esik Pusztakamarástól. Látszólag. Mert Sütő András páratlan úti tűnődéseiben, drámáiban, esszéiben is ott az az emberi tartás, az az etika, amit otthonról, a me­zőségi magyar és román pa­rasztoktól kapott. Soha sem tagadta: nem tanulta, bele­született a tisztességes, más­ra is figyelő gondolkodásba. Hanem ha már igy van, hát tovább is adja nekünk. Nem jutottak könnyű ál­mok Sütő Andrásnak ez alatt a gazdag hatvan esz­tendő alatt, amit romániai magyar íróként megélt. Sok­kal inkább nehéz álmokat látott, nehéz valóságot élt meg. De valami megtanuiha- tatlant tud: azt hogy kese­rűségeinken a becsületes élet belső derűje átsegíthet. Ezt olyan tömör, olyan veretes nyelvi patakiban engedi elénk, ami a legnagyobb író­ink közé emeli, s mondatai­ban úgy fürödhetünk Laci­kával, az unokával együtt, hogy remél hetén a szó-csöp- pek nem száradnak le ró­lunk, hanem belénk ivódnak. Gazdag már az életmű ed­dig is. Szaporodnak a köny­vek, a drámák. Legutóbb szíveket melengetett az Ad­vent a Hargitán, amiben szinte minden együtt talál­ható az írói fegyvertárból: a tiszta, bölcs mondatok, a közösséghez tartozás szép terhe, a tragédiákon átsejlő legyőzhetetlen újrakezdés, a nyelvünk ránk rótta kötele­zettségek. Embervoltunk mindenkori szemmel tartója, s ha fe­lejtenénk. figyelmeztet min­den sorával: egy anyanyelv köt össze bennünket, magya­rokat, de embervoltunk egy­ben egyetemes is. Üj volna minden, amit Sü­tő András színműveiben, jegyzeteiben, írásaiban el­mond? Mi lehet még új? Ha csak az nem, hogy minden személyes élménye egyszer­re közösségi tartalmú, értel­mű és irányú abban a pilla­natban, ahogy papírra kerül. „Ügy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” sugallja minden sora.'S nem csupán a határainkon belül, mi las­san fogyatkozó magyarok érthetjük ezt jól, s nem csu­pán a nehezen lélegző kis közösségek. Nyolc esztende­je ,.az Élet-megtartó szelle­mi cselekvések megtisztelő elismeréseként” megkapta a Herder-díjat. Figyelünk Sütő Andrásra a kerek évforduló, a szüle­tésnap után is. Emberül, magyarul. Hortobágyi Zoltán SÜTÓ ANDRAS: Biztató Részlet az Anyám könnyű álmot ígér című könyvből Egy napon így szólt anyám: — Írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúsá- gos? — Igaz legyen — mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — a kéz­mozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szo­rító abroncsra, amely álmából is gya­korta felriasztja. Ilyenkor arra gon­dol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen eresz­kedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, aztán kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztaló­nak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. — Ez nekem is gondom — adtam meg magam. — Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladás­kor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott ubor­kával, mezőségi sajttal vár haza en­gem; ősszel is vár. s olyankor, ha sí- rós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfa- lábaival makacsul a földbe kapaszko­dik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mint­ha tündén szóit hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szo­kott küldeni, alantról hangzott, majd­nem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta, ölbe emelhető kicsinysé­gében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a fel­melegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlál- hatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is vilá­gosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából. — Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk. Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágy­porta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, ha­nem annak okából, amit apám lehető­ségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta, öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valame­lyiken kikönyökölnék, a muskátlit — a népdalbelit — félre kell állítanom. — A földre le vele! — szokta mon­dani anyám. — ö már eleget látott. A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy vil­lás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó mé­reteihez. Odébb egy koffernyi tyúkket­rec s parányi akol a juhok számára. A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja há­nyadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Et­től köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám ne­veti, s rászól: — Bolond, repülő kutya. A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tő­le. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Ke­gyelmünkből került a kutak sorába. Itt Látható továbbá egész sornyi fél­berekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani taj- kol ó- műhely szers zámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, anyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három család­dal. Azóta — negyven év alatt — négy­re szaporodott az állomány. Az istálló­ban egy emlékbe költözött tehén tej­szaga a harmincas évekből: ez a föld­művelő korszak. A nyári konyha pad­lásán cséplőgép-alkatrészek: a nagy vállalkozások kora. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a sző­lősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbáilk,°zások egy vershez, amelynek boldogság kívánko­zik a végére. Miközben így nézelődtem, fokozato­san erősödő, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben kö­zeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvője. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbőgött a generátor. Asztmásán pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendele­tekkel gyarapítóit bennünket. Egy ro­mán asszony — a traktoristának vala­mely hozzátartozója — sírva botorkált által a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény — a hangot háromfelé tekerve — keservesen énekelt. A cigányok, fe­jüket a hegedűre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen an­nak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptár­ból. Nézelődtem minden irányba. A könnyű álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents