Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. MÁJUS 9. Irodalom» művészet 9 Tóth László: Nem lakatlanok Nem lakatlanok a csillagok mindegyik csillagban ott vagyok mert mindegyik halott én vagyok akik idelent éggé válnak a csillagokban fent tanyáznak onnan néznek rám a földre le s én innen bámulok fölfele ki létem próbálgatva élek ők meg bennem őrzik a létet mivelhogy mind általam élnek általam s én mégsem ők vagyok noha két szemük helyett ragyog a szemem és helyettük félek s a belőlük kiszökött lélek is bennem lelt új metiedéket általam élnek mind a voltak és mind az eljövendő holtak akik idelent éggé válnak s a csillagokban fent tanyáznak ahol velük én is ott vagyok nem lakatlanok hát nem lakatlanok a csillagok Olajfák Marth Éva: Esőben Surrannék tócsák fölött, de cipőmmel sárba ragadtam. Lépkedek most ítélet ellen, fázósan, arculcsapottan. lm, felhőt ölel a napfény és szárnyra kél esőkabátom. . . de szememre homály, köd száll. A tócsákban magamat látom. dűl, mondhatjuk azt is, győzött. Akármi történhet kint, ő ezt a bizalmat nem feledi el. — Hova tegyem a képeket? Ült a férfi kék alsónadrágban az ágy szélén, ölében a becsomagolt festményekkel, és tétován nézegette a bőröndöket. Az asz- szony az ingeket hajtogatta össze. Annyit akart eltenni, hogy mosni se kelljen az anyjánál. Ne mondhassa senki... Mit is? — Hova tegyem? — kérdezte ismét a férfi, és végighúzta kezét a csomagolópapíron. Ez sem volt kis dolog, A felesége beleegyezett: vigye a képeket, szerezzen örömöt az anyjának. A nagyapjáról maradt rájuk a családi örökség. A képek valamikor az anyja szobájában függtek, még lánykorában. Bizonyára örülni fog neki az öregasszony, és talán kedvesebb lesz, ha tudja, hogy a menye . .. Ámbátor . . Mindegy. A feleségét akkor is becsülni kell érte. Hogy lemondott. Egy ekkora értékről. — Ebben nem tudok tanácsot adni — mondta az asszony —, de jól tedd el. Ügyesen. — És kiment a konyhába. Kitöltötte magának a kávét, leült az asztal mellett a lócára, és kibámult az ablakon. Az udvaron egy csene- vész fa állt Vékony ágai görcsösen meredeztek felfelé. Évek óta nem volt rajta levél, de nem akarták kivágni. Mégiscsak egy fa. Egy fa az üres udvaron. Megitta a kávéját, langyos volt, és keserű. Aztán kimosta a csészét a csap alatt. Egy óra múlva megérkezett a taxi. Ügy beszélték meg az asz- szonnyal, nem kíséri ki a repülőtérre, a búcsúzás mindig nehéz. Megölelték egymást. így álldogáltak egy darabig. — Üdvözlöm anyádat — modta az asszony, és kinyitotta az ajtót. — Visszajövök — emelte fel a bőröndöket a férfi. — Mért ne jönnél? Vigyázz magadra ! — Ha megérkeztem, rögtön hívlak. — Csak utazz nyugodtan. Az asszony az ablakhoz állva megvárta, míg a taxi elindul, aztán felemelte a telefonkagylót és tárcsázott. — Halló ... Szeretném bejelenteni, hogy Kiss Antal, aki ma, a három órás géppel Brüsszelbe utazik, védett festményeket akar kivinni az országból... Nem érdekes. Kiss Antal, Brüsszelbe. — És letette a kagylót. Még álldogált mozdulatlanul néhány pillanatig. Ügy döntött, moziba megy. Végül is egyedül van. Azt csinál amit akar. A világhírű muzsikus leállította hatalmas Fordját a városka főterén, és kiszállt. Bizonytalanul nézett körül. Egy szecessziós díszkutat látott, néhány vedlett középületet, az egyiket állványerdő fedte. Nem megyek el a Szent Ferenc utcába, gondolta a világhírű muzsikus, és elhatározta, hogy kiteszi az impresszáriója szűrét. Mi az, hogy talán ez az utolsó turnéja, és hogy már nem hagyhatja ki a szülővárosát? Mi az, hogy fölösleges hősködés az ő korában, hogy nem tart sofőrt? Mind a halálomra spekulálnak, gondolta a világhírű muzsikus keserűen, mind belőlem akarnak meggazdagodni. Bement a Hotel feliratú oszlopos ajtón, s már semmi örömöt nem érzett, hogy sikerült leráznia a fotó- riportereket, akik le akarták kapni, amint szülőházának kapujához támaszkodik, és világhírű ősz fejét szomorúan lehorgasztja. A Hotel felirat mögött a fogadóbizottság szundikált. Az asztalon gyűrött virágcsokor hevert, a csokrok egyike, amelyeknek celofánburka, mint megannyi elszáradt hüllő, ezerszám borította a világhírű muzsikus tündöklő életútját. A fogadóbizottság fölriadt a vendég köhögésére, a zeneiskola kövér igazgatója rámeresztette álomittas szemét, majd kurta karját heves ölelésre tárta. Nem megyek el a Szent Ferenc utcába, gondolta a világhírű muzsikus eltökélten. A helyi lap tudósítója vastag blokkot tett a térdére. A műbőrön aranybetűkkel ez állt: TÜZÉP. — A gyerekkoráról, ha szabadna! — lelkendezett. — Emlékek, esetleg valami sztori... A világhírű muzsikus krémekkel, masszázzsal, fürdőkkel fiatalosan tartott arca elkomorult. Számított a kérdésekre, mondta az előkészített szöveget, de közben érezte, hogy mégiscsak megöregszik. ötven éve, gondolta gépiesen, ötven éve. Látta magát, a végeláthatatlan zongoraleckék mellett kuporgó, lenyalt hajú, térdigérőnad- rágos kisfiút, hallotta a felharsanó röhögést, fakón, sercegve, mintha régi lemezről szólna. — Megrendeltük volna az ebédet is — fontoskodott a zeneiskola igazgatója — csak nem tudtuk, hogy... Mennyit röhögtek rajtam, gondolta a világhírű muzsikus a reá szálló ködökben, uramisten, és mennyit pofoztak! Elek bátyád majd megvéd, legyintett apa, és cvikkere közömbösen csillogott, ő meg csak ült a zongora mellett, hallotta a labda puffanásait a füves udvaron, Elek üvöltését és vihogását, a játék, a mámor tébolyult hangjait. .. — Ha hazajövök, mindig paprikás csirkét eszem — mondta a világhírű muzsikus, ahogy szokta, az ő nagyvilági és szívélyes mosolyával, s látta, hogy a helyi lap tudósítója ismét fölüti a TÜZÉP feliratú blokkot. — Mit mondjak a zenészeknek? — topogott mellettük egy fiatal zenetanár. — Tíz órától várják a mestert... A kövér igazgató majd fölnyársalta a szemével. * * * A kávéházi asztalnál öt tagbaszakadt német sörözött. Az ajtóban megjelent Rezső izgatott lófeje, nagy füleit dühösen lengette. Elvira abbahagyta sajgó visszereinek masszírozását, és sóhajtva eléje ment. — Átkozott söröshordók! Van pofájuk itt terpeszkedni! — Nem mondhatom, hogy foglalt az asztal, ha egyszer nem foglalt — mondta Elvira egykedvűen. ötvenszer megvitatták a kérdést. — Üljön inkább ide, édesem, olyan szépen süt a nap. — A lapokat, édesem, ha lenne szíves. — Mit hozhatok? — Sose rúgták fel az udvariasság szabályait, noha majd mindennap találkoztak. Rezső mindig szódával és a lapokkal kezdte, és rendszerint fröccsel fejezte be. Tízezer ismerőse közül előbb-utóbb mindnek volt névnapja. Egyik-másiknak évente több is. Ilyenkor Rezső felköszöntötte az illetőt. Az illető meghívta egy fröccsre. Tiszta üzlet volt. — Szódát iszik az öreg? — vihogott az új lány a kávéfőző mellett. Elvira kinyitotta a száját, aztán csak legyintett, és alaposan végigmérte a lány tövig kivágott fekete blúzát. Az új lány az ajkát bigy- gyesztette, és csak azért is kifeszítette a mellét. Rezső úr jókora fülére tekerte a szemüveg hajlékony drótját, és belemerült az apróhirdetésekbe. Kis idő múlva ivott egy kortyot, kinyitotta a földig érő ablakot, és a lábát kilógatta az utcára. * » * Ebéd után a világhírű muzsikus kiment a gyomorcseppjeiért. A fogadóbizottság vele tartott. Az igazgató buzgón hessegette a gyerekeket, akik a Ford rugózását ellenőrizték. Hagyja csak, mosolygott a világhírű muzsikus, és megérintette az egyik gyerek arcát. A gyerek elugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Nem, nem megyek el a Szent Ferenc utcába, gondolta ismét a világhírű muzsikus, és sürgető vágy fogta el, hogy túllegyen az egészen. — Menjünk azonnal a zenekarhoz! — idegeskedett. Amikor a menet a kávéház ablakához ért, egy bömbölő hang zuhant a város zenei életének nyakába. A hang a világhírű muzsikus fején loccsant. — Szervusz, Elemér, hogy van az Elek? | igü A világhírű muzsikus megtorpant. Széles orrú, nagy cipőt látott, amely a szeme magasságában im- bolygott, a cipő fölött egy öreg versenyló szemüveges, hosszú ábrázata vigyorgott, elnagyolt, fakó, de fölényes arc. — Rezső! — mondta a világhírű muzsikus elhalóan, és az újra rátelepedő tompafényű ködökből egy másik arc merült fel, barna, vi- gyorgó csikópofa. Elálló fülek. Poros izzadtságszag. Nyerítés. Egy rettenetesen nagy pofon. — Rezső! — kiáltotta a világhírű muzsikus majdnem sírva, és sarkonfordult. A fogadóbizottság odakövült az aszfaltra. Elvira látta, hogy egy ezüsthajú, elegáns úr borul Rezső nyakába s Rezső királyi kézmozdulattal helyet mutatott neki. Odarohant. Az elegáns úr rávillantotta finom borotvakrémekből—tapsokból— világhírből egybeállt mosolyát, s kért egy ásványvizet. — Mit iszol. Rezső? Konyak? Viszki? Rezső komótosan letekerte füléről a drótot, letette, s csak azután válaszolt, nagy átérzéssel. — Nem vagy tökéletes, Elemér. Délben konyakot? Egy fröccsöt. Elvira szívem. A fogadóbizottság már ott tipró- dott az asztalnál. A világhírű muzsikus egy türelmetlen mozdulatával odébb seperte őket. — Szóval — érdeklődött Rezső — hogy van az Elek? — Elég jól. bár a szívével kezelik. Svájcban él, vettem neki egy házat, tudod, én ... — Príma gyerek volt az Elek! — jelentette ki Rezső. — Micsoda stikliket csináltunk együtt! Egyszer az Elek azt mondta ... A világhírű muzsikus fölé leszállt a puha, kagylófényű köd. El kell mennem a Szent Ferenc utcába. gondolta, és rámosolygott a vén versenylóra. — Egyszer.. . emlékszel, Rezső? ... egyszer egy borzasztó nagy pofont adtál nekem. Volt egy golyótok ... nagyon szép golyó volt. Nem adtátok oda. De én elcsentem ... és amikor nekem jöttetek, bedobtam a csatornába... akkor . .. — Megérdemelted azt a pofont. Piszkos csirkefogó voltál, Elemér. A világhírű muzsikus elsápadt. — Hát istenem — kezdte ügyetlenül, de akkor Rezső lóarca váratlanul fölragyogott, a sárga fogak elővicsorogtak, és az öreg sátáni élvezettel skandálni kezdte: — Ele-mér, Ele-mér, neked tojik az e-gér! A világhírű muzsikusnak elállt a lélegzete. Körülpislantott a teremben, és elpirult. Érezte, hogy önti el a fejét a vörösség. Az öreg nyerítése beharsogta a termet: — Égnek a füleid! Most is égnek a füleid! Elvira odaért a fröccsel és az ásványvízzel. Á világhírű muzsikus előkapta és lenyelte a cseppjeit. — A gyomrom — motyogta. — Rohadt egy foglalkozás lehet — mondta megbocsátóan az öreg, míg belekóstolt a fröccsbe. — Ugrálni, futkosni, hajlongani a sok süket alaknak. A világhírű muzsikus most végre megsértődött. — Különöseket mondasz. Világhírű muzsikus lettem, ha nem vetted volna észre. — Olvastam a lapokban — tűnődött Rezső. — Szép dolog a világhír, nem mondom. De mi hasznod belőle. Elemér? — Vettem Eleknek egy házat Svájcban — mondta metszőén a világhírű muzsikus. — Komoly va- gyonom van. Well... ha esetleg neked is szükséged van valamire, én ... Az öreg újból nyerített. — Nekem ... ! Nahát, Elemér, hogy te milyen tüneményes marha vagy! Na ebből elég, gondolta a világhírű muzsikus és fölemelkedett. De Rezső hirtelen visszanyomta. — Várj csak! — úgy meredt rá egy darabig, mint aki magában számol. Tényleg számolt. — Ezek a klerikális naptárak, tudod... Várj csak. tizenkettő, úgy van! Hát ha annyira ödavagy, fizethetsz nekem tizenkét fröccsöt. — Tizenkét... — Ja, tizenkettőt. Te befizeted, én leiszom. Huszonharmadikáig éppen kitart. A világhírű muzsikus ostobán nézte a napsütötte, lengő füleket. A ködök felszálltak róla. de tartását szétzilálta a mai nap. Kezdett megijedni. Mint aki fölmászott egy póznára, s odafent rémül csak meg, hogyan jut le innen. De Rezső már oda is intette Elvirát, bemondta a rendelést, a világhírű muzsikusnak csak annyi tennivalója volt, hogy fizessen. — Eleket üdvözlöm — mondta búcsúzóul Rezső. — Okvetlenül mondd meg neki. — Megmondom — motyogta a világhírű muzsikus, aki valamikor azt hitte, hogy felkapaszkodhat a csúcsokig. — Elvira, édesem rendelkezett Rezső. — Magát bízom meg, hogy számon tartsa a fröccseimet. Ha véletlenül eltéveszteném ... Az új lány a kávéfőzőnél tátott szájjal bámulta őket. Odakint a menet az ablakhoz ért. Rezső elnézően integetett a világhírű muzsikusnak. akinek disztingvált, ezüst feje ott vonult el, éppen az ő cipőjével egy vonalban. Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként Makrisz Zizi grafikáit közöljük Összeállította: RCkasy Ildikó Balaton — északi part M»H.m«Ere»él>«t: I VÍIáBhÍffl RlUZSÍllttS
