Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. MÁJUS 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kiállítás és centenáriumi előkészületek Csabai Wagner József emlékezete Túri vásár (színes monotypia) Jövőre lesz Csabai Wagner József festőművész születésének 100. évfordulója. A Me- zőberényben született mester évtizedekig Békéscsabán élt — építész volt az eredeti szakmája — majd az első világháborút követően mindinkább a fővároshoz kötődött. Művészpályáján ezek az évek meghatározóak. A Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede tanítványa, grafikai mestere — még a műegyetemen — pedig a stuttgarti születésű Rauscher Lajos professzor volt. Már nem volt éppen fiatal, amikor első művészi sikereit aratta. 1930-ban a Nemzeti Szalonban és a Fészek Klubban, 1932-ben pedig az Ernst Múzeumban volt kiállítása. A mostani, a mezőtúri kiállítási csarnokban rendezett tárlata csak közvetve tudja bizonyítani akkori festői sikereit. Ugyanis akárhány kiállítást is rendezett az 1930-as években a legelőkelőbb fővárosi szalonokban, képeit szinte a megnyitást követő órákban megvásárolták. Sajnos, ebből az időből származó s Csabai Wagner kép alig maradt ránk. A felszabadulást követően — a fővárosi műterme elpusztult — Csabai Wagner József Mezőtúron telepedett le. Választását egy, az 1960- as éveik elején vele készült interjúban azzal magyarázta, hogy vonzotta őt a város hagyományokban gazdag élete — elsősorban a túri fazekasság — és a környék természeti szépsége, az élővizek közelsége. A lakásán, illetve a műtermében látottak megerősítették szavait, hiszen másfél évtizeddel a mezőtúri letelepedése után szűkebb környezete, otthona már múzeumnak is beillett volna. A városhoz, a tájhoz való viszonyáról azok a képek is beszédesen szólnak, amelyeket fáradságos gyűjtőmunka után újra együtt láthat a közönség. A kiállítási csarnokban rendezett tárlat jobbára csak a Mezőtúrhoz kötődő korszakát mutatja be. Ezek a képek a környezetről, a túri emberek hétköznapjairól szólnak. Érződik rajtuk, hogy alkotójuk milyen nagy szeretettel kötődött választott városához, új barátaihoz, ismerőseihez. Néhány évig meglehetősen mostoha körülmények között élt Mezőtúron, de később derűsen jegyezte meg: minden rosszban van valami jó... Mivel nem volt pénze, a költségesebb olajtechnika alkalmazására — vászonra, keretre — így a mo- notypiával próbálkozott. A képeket temperával egy üveglapra festette, majd nedves papírra hengerelte át. A szükség megteremtette számára azt az eljárást, amelynek segítségével a legmaradandóbb festményeit alkotta. A Túri vásár, a Gyomai részlet, a Templomba menők, a Szántás című képe mind eredeti munka, monotypia eljárással készült. A mezőtúri kiállítási csarnokban rendezett tárlatát — amelyet halála 20. évfordulóján nyitottak meg — jövőre kiegészítik korai életszakaszának és budapesti éveinek alkotásaival s a centenáriuma tiszteletére Békéscsabán rendezik meg életműkiállítását. — ti — Összeomlik a ház Megy a könyvtár vándorútra A mostoha körülmények között dolgozó könyvtárosok gyakran álmodoznak arról, hogy egyszer majd szellős, tágas, technikailag jól felszerelt épületben várhatják az olvasókat Szerencsére, ma már a megyében egyre többen a valóságban is megélhetik vágyaikat; nem ritka az olyan hír, amely a kívánalmaknak megfelelő könyvtárról számol be. Ám a helyzet korántsem rózsás. A tiszaföldvári községi könyvtár ügye például már hét év óta jelent gondot a helyi tanácsnak, hét év óta törik a fejüket, hol biztosítsanak ideiglenes helyet a könyveknek — legalább addig amíg az új fel nem épül. Lapunk nem először foglalkozik e témával. Mert mára például egy hosszú ideig masszívnak vélt épület „adta be a kulcsot”; tetőszerkezetének és falainak megrongálódása miatt ki kellett költözni belőle. Akkor még nem sejthette a községi könyvtár vezetője, Kruchió Istvánná, hogy ez a kényszerű „kitelepülés” egy évekig tartó vándorút kezdetét jelenti. ' A tanács szükségmegoldásnak a Kossuth út 67. iszám alatti üresen álló lakóépületet jelölte ki új helyül. A könyvtárosok el is foglalták épnek látszó otthonukat, bár a falak repedései már akkor sem hatottak meg- nyugtatólag. Időközben a rések csak nagyobbodtak-tá- gultak, mígnem az idén télen már termetes nyílások rémisztgették az olvasókat. 1 — Ez év elején észrevettük, hogy a vízóra szakadatlanul pörög — mondja Kruchió Istvánné —, pedig a csapokat mindig gondosan elzártuk. Gyanítottam, hogy a „vízfogyasztásunk” és az épület rongálódása között összefüggés van. Levelet írtam a tanácsnak, hogy néz zenek utána a hibának. A szerelők megfúrták több helyen a volt fürdőszoba falát, ahol csőrepedésre bukkantak; kijavították, majd olajlábazattal rendbehozták a szobát. Egy pillanatra meg is nyugodtam, de a vízóra továbbra is jelezte a mértéktelen fogyasztást. Most már biztos voltam benne, hogy az épület alá folyik el a tömérdek víz, azért roggyan- nak napról napra a falak. Kértem az illetékeseket, hogy vizsgálják ki az ügyet. Először a martfűi tanácstól jött szakember, aztán helyből. Mind a ketten azt mondták, innen sürgősen ki kell költözni, mert az épület életveszélyes. Amit azután megtekintett egy harmadik szakértő is, aki a megyei tanács művelődési osztálya képviselőjével érkezett. Ű már csak az udvaron merte közölni, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk el a helyiséget. A könyvtárosok április elsején lehúzták a „rolót”, majd elkezdték kipakolni az épületből a mintegy húszezer kötetet. Igen ám, de alkalmas épület híján csak egy újabb szükségmegoldást voltak kénytelenek elfogadni. A Belterületi Általános Iskola igazgatója felajánlott egy használaton kívüli tantermet, amely már jó ideje alapos felújításra szorult. 1 A tanterembe tehát egyelőre nem lehet beköltözni, mert javában tartanak a belső munkálatok. A könyveket viszont a nyitásig valahol csak kell tárolni. Az iskolaigazgató újfent „színre lépett”, s megengedte, hogy a tornateremben legyen a könyvek egy része és a bútorzat, míg a másik részét egy egyelőre üresen álló iskolai szolgálati lakásban helyezték el. A könyvtár korábban rendelkezett egy raktárral, amely egyébként szükséglakásként funkcionált a községben. Innen is tovább kellett állniuk, mert egy idős asszonyra szinte rádőlt a háza, s itt tudta csak elhelyezni a tanács. A raktár így átépült a művelődési ház egyik klubszobájába. Se szeri, se száma tehát a költözködéseknek. A hur- colkodásra már eddig is hétezer forintért vásároltak dobozokat és kötözőanyagot. Néhány hét múlva a könyvtár elfoglalhatja helyét a volt 60 négyzetméteres tanteremben, amely kölcsönző- és olvasóteremként egyaránt szolgál majd, no és persze raktárként is. A becslések szerint a gyűjteménynek csupán fele fér el itt, a többit dobozokban kell hagyni. Csontos Imréné tanácselnök jól ismeri a könyvtár gondjait. i — Ebben az ötéves tervben nincs lehetőség könyvtárépítésre. A község évi költségvetése 60 millió forint, ebből 18 millió a munkabérekre megy el. A leendő — és a tervezőasztalon már készen álló — új művelődési ház és könyvtár építésének beruházási összege, mai áron számolva 50 millió forint. Egyelőre irreálisnak tűnik egy esetleges építkezés megkezdése. Könyvtár tehát 1990-ig biztosan nem épül itt. Addig marad minden a régiben: egy majd’ tizenhárom ezer lelket számláló nagyközségben a könyvtárosok továbbra is csak álmodoz- hak egy szellős, tágas, teCh- hikailag jól felszerelt könyvtárról, amelyben viszontagságos évek után otthon érezhetik magukat az olvasók. Jurkovics János DUNAI FERENC: A NADRÁG Bz elveszett erkölcsök komédiája A hatvanas évek elejének egyik sikerdarabját tűzte műsorára május elsején a Szigligeti Színház. Az 1962-es vígszínházi premier után ugyanis bestsellerként hódította meg az összes vidéki színházat Dunai Ferenc A nadrág című komédiája, hisz a következő évben mindenütt — egyebek mellett Szolnokon is — játszották. A csaknem negyed századdal ezelőtti előadás arra érdemesként már csak a középkorúak és annál idősebbek emlékezetében élhet, így a kritikus tollát sem vezetheti az összehasonlítás. Igaz, ez annál is inkább, mert a későbbiek során — ma már nehezen lehet megállapítani, hogy mennyi volt ebben a módszeresség, a mű esztétikai értékeiből vagy esetleges értéktelenségéből, időszerűségéből vagy időszerűtlenségéből táplálkozó következetesség — magát a komédiát is hosszú időre elfeledték. Vajon mi az oka annak, hogy éppen itt és most fújták le a port a valamikori rendezőpéldány tetejéről? (Persze rögtön az is felmerülhet, hogy egy magas színvonalon szórakoztatni akaró színházban, egy mindenek felett a felszabadító humor eszközeit alkalmazó vígjáték esetében merőben felesleges dolog ilyen, és ehhez hasonló problémákat firtatni.) Az előadás után azonban — elsősorban ránk nézőkre gyakorolt hatását tekintve — mindenképp el kell gondolkodnunk azon: vajon a hatvanas években a felismerés, az addig ki nem mondott igazságok revelációjá- val ható vígjátéki szituáció hozzámérhető-e egyáltalán a nyolcvanas évek, ha nem is teljesen más, azóta mégiscsak megváltozott léptékeihez? Érvényes-e valamilyen vonatkozásban mai életünkre ez a komikus konfliktus, az ember moralitásának cseppet sem megmosolyogtató elvesztése, vagyis kellően hat-e ránk itt és most a társadalmi és emberi gyengeségeket a nevetségesség, esetenként a szatíra hegyes tűszúrásokhoz hasonlítható eszközeivel megjelenítő belső mondanivaló? A történet — kétségtelenül némi kiigazítással, finomítással — akár mai is lehetne. Hisz témája abból a szempontból akár örökérvényűnek is mondható, hogy benne egy szerelmi három-, pontosabban négyszögből adódik az összes bonyodalom. Ez bizony az irodalomban is sokszor és sokféleképpen megírt, soha ki nem meríthető forrás, amelyből parádés játék kanyarítható. Dunai Ferenc színpadi művében azonban ennél az általánosnál sakkal többről van szó. A szerző határozottan körülírható időhöz (az azóta nosztalgiával emlegetett hatvanas évek eleje), pontos helyhez (egy ósdi gyáregységet üzemeltető kisváros), és bizonyos emberi magatartás- és viselkedéstípusokhoz rendeli hozzá e klasszikus szituációt. A cselekményt szervesen itatja át és határozza meg a szatirikus éllel ábrázolt kor, amikor „a minden egész” nagy- szerűsége mellett kisszerű, de magukat mégis nélkülözhetetlennek tudó emberek, kicsinyes, de értékesnek képzelt tulajdonságaikkal, a környezetük számára is élet- fontosságúnak képzelt, ennek ellenére nem túl jelentékeny céljaik megvalósításáért küszködnek — természetesen kicsinyesen, középpontba állítva egy megsemmisült nadrág pótlásának históriáját. Ha nem is ilyen volt az a huszonéwel ezelőtti időszak: mégiscsak ez is, ilyen is volt. Bőségesen találhatni hát benne a mai kor embere számára is tanulságos példát,, akár mondanivalót. Akkor mégis mi az oka, hogy mégiscsak poros maradt a korábban szellemesnek ítélt komédia? Talán az agyonrágott típusokban —az életművész, múltját feledett munkásigazgató, a lassan kiégett, mindenbe belenyugvó, sorsán változtatni képtelen szerető, a lánglelkű, „igazság bajnoka”, a hősszerelmes műszaki rajzoló, a hisztériá- zó papucsfeleség, az üres szólamokat pufogtató, piros nyakkendős szb-titkár együttesében — van a hiba? Ügy tűnik, sommás válasz nélkül is bizonyos: a szatíra torzító tükrében látott és láttatott alakokban régiségük ellenére mégiscsak van fantázia. De csak akkor, ha a színpadi játék kiindulópontjául szolgáló műben az alapmotívum eléggé szellemes, ami a jelen esetben legalábbis kérdéses, ezen kívül elegendő számú, jó tempót diktáló, áldásos véletlenen alapuló komikus helyzet van, amit ötletdús rendezéssel, színészi játékkal már csak meg kell fűszerezni. Bizony neon volt könnyű dolga a rendkívül játékos, fantáziadús, intellektuális és a legapróbb részletekig kidolgozott rendezéseiről ismert Szikora Jánosnak, amikor Dunai Ferenc komédiáját kellett színpadra állítania. A helyzetkomikumra építő vígjátékok legfontosabb vonására ugyanis különösen a darab kezdetén nem eléggé következetesen figyelt a szerző: igen lassan bontakoznak ki az egyes szituációk. A rendező a színészek segítségével régi gegekkel („cukiból” hozott süti-dobá- lással, egymás lelocsolásá- val stb.) és ötletes új fogásokkal, poénokkal igyekszik a tempót gyorsítani. Az már az alapanyag hiányossága, hogy ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Lényegében ugyanez érvényes a színészi játékra is. A cselekmény gyújtópontjában álló legfontosabb személyt,, a nevezett üzem despotikus hajlamokkal és akarattal felruházott, önkényeskedő, saját érdekeit mindenek felett állónak képzelő igazgatóját Vallói Péter személyesíti meg a mindig változó pillanatnak megfelelően finom vagy harsány eszközökkel. Alakításával leginkább a figura élvhajhász, jól palástoltan gerinctelen vonásait erősítette meg, sokkal inkább hangsúlyozva a darabbéli Radó Tamás kissze- rűségét, mint nagyformátumúnak is vélhető lehengerlő egyéniségét. Nem eléggé becsült szeretőjét, egyben alkalmazottját, az első pillantásra szerencsétlennek tűnő elvált asszonyt, született Verebes Bertát Sztárek Andrea játssza a legnagyobb veszekedések közepette is a szerep lényegét mutató sorsvállalással, beletörődéssel. Ebből a felfogásból az is következik, hogy nehezen hihető el hirtelen lázadása, vagyis aprócskának tűnik a kettejük közötti — a nő életében mégsem az — konfliktus. Kedvesen esetlen darabossággal, bájjal, a fiatalság természetes hevességével egyedül Seres Laci — Mucsi Zoltán megformálásában — képviseli a tiszta szándékokat és az emberi értékeket. Alakításában teljes hitelességgel élhetjük át mi is a „Nagy Generáció’’ sokféle gyökerű lelkiismereti válságát. Magda — Bajcsay Mária — riadt madár és elszánt asszony egyszerre, akinek egyetlen lehetősége van, a megalkuvás. Takács Gyula egy tökéletesen korrupt és hordószónok szb-titkárt játszik, Sebestyén Éva Csontosné rövid, de hálás epizódszerepében kellően kotnyeles kigyó- nyelvű sose-lássam anyóstípus. A játékhoz Lábas Zoltán ma már mértékkel ízléstelennek tűnő szobabelsője ad „méltó” keretet, egy virágos pizsamanadrágon kívül a visszafogottnak tekinthető, jelzésszerűen korabeli jelmezek Zeke Éva munkái. Bálint Judit Rajzóra a szabadban. A Karcagi Kálvin 9 számú Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulóinak Cs. Kovács Imre szobrászművész alkotása „áll modellt”.
