Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁJUS 16. Régészeti érdekességek a Zagyva partiéréi Kora-középkori ékszerek és fegyverek „Mesélnek” a pusztuló tanyák Egy sajátos települési mód nyomai az Alföldön A galliai római költő, majd élete utolsó eszten­deiben Augustonemetum (Clermont-Ferrand) püs­pöke, Sidonius Apollinaris (433—479), barátjához írt levelében megemlékezett egy, az akkor már Gena- vaból (Genf) Lugdunumba (Lyon) áthelyezett burgund királyi udvarban, Gundo- bad rex (474—516) uralko­dása kezdete körüli idők­ben lezajlott eseményről, hosszasabban ecsetelve a résztvevő előkelők öltöze­tét és fegyvereit. Igen lé­nyeges forrás ez, hiszen a merovingkori Európa ger­mánjainak viseletéről és fölszereléséről meglehető­sen kevés adat áll rendel- keizésre. Néhány más ha­sonló információ mellett még a különböző tárgya­kon — sírköveken, díszle- mezeken, érmeken — ta­lálható ábrázolásokat em­líthetjük, amelyek a kora­beli ruházatot, hajvisele­tet, a harci és egyéb esz­közöket reprezentálják. Az a forráscsoport azon­ban. amely a legteljesebb képet nyújtja a kora-kö­zépkor világának ezekről a vonatkozásairól, természe­tesen maguk az egykori tárgyak ill. azok maradvá­nyai, a régészeti leletek. 'A sírok „mellékleteinek” — ténylegesen a viselettel összefüggő leletcsoportok­nak és jelenségeknek — ilyen szempontú értékelé­se akkor kecsegtet igazán sikerrel és hiteles eredmé­nyekkel, ha a temetkezése­ket nem rabolták ki, s így mindent eredeti helyzet­ben bonthatunk ki. Meg kell még jegyeznünk, hogy az apróállatok is — az év­századok során — olykor egészen meglepő helyekre mozdíthatták el a kisebb tárgyakat. A múlt esztendő augusz­tusában s szolnoki Zagyva­parton szerencsés alkalom kínálkozott a kora-nép- vándorláskori temetkezési szokás és viselet megfigye­lésére. Itt most a gepida sírcsoport két, egy női és egy férfi temetkezését mu­tatjuk be röviden, melyek segítségével képet alkot­hatunk az V—VI. század fordulója körüli Közép-Ti- szavidéki germánok öltöze­téről és fegyverzetéről. A rekonstrukciókat a mellé­kelt rajzokon láthatjuk. A női sírba a fej felőli részen a jobb sarokba italféleséggel teli agyag edénykét, a bal szögletbe Plédig1 kétsoros csontfésűt tettek. Ez utóbbit az elte­metett valószínűleg hajába tűzve viselte. A női mun­ka kifejezőjeként két agyag orsógombot leltünk, az egyiket a koponyánál, a másikat a bal kézcsontok­nál, használatával ellenté­tes helyzetben. A fej és a nyak dísze volt egy, a sír­földből előkerült ezüst fül­karika és a nyaklánc, amelyre csupán két gyöngyszem (üvegpaszta és Egy gepida asszony viseleté és egy férfi fölszerelése, va­lamint sírja a Zagyva-parti leletek alapján borostyán) utal. A fölső ruhát, ami a nyomokból következtetve egyszerű vászonkötéses textíliából készült, elöl, a mellek fö­lött két aranyozott ezüst, ékvéséses, nielló- és alman- dindíszes, vas tűszerkeze­tes fibula (ruhakapcsoló tű) fogta össze. A derekat átölelő övét pompás dísz­csat zárt, amelynek bronz keretét almandinberaká- sos rekeszek ékítik; ehhez hasonló megoldású a négy- szögletes, vas és bronz test, a szíjszorító rész is. 'Az övről a bal oldalon egy tokban vaskés függött. A fibulák használatára a római költő Claudianus (365—404) egy megjegyzé­sét idézhetjük a korabeli, IV. század végi, V. század eleji kisázsiai germán vi­seletről. A keleti gót Tri- bigilde asszonyáról írja, hogy ruhájának hátra ve­tett két szárnyát a mellek között tartotta össze a ru- hakapocsoló tű. A férfisír viszonylag nagy­méretű, ami nem csoda, hi­szen a koporsóban egy tel­jes nehéz fegyverzettel el- hantolt harcos, a közösség vezetője volt. Az észlelt elszíneződések deszka­vagy inkább fatörzskopor- sóra utaltak. A halott fejé­től jobbra kétsoros csont­fésűt helyeztek el. A sír­ban lelt két vascsat alap­ján arra lehet következ­tetni, hogy öve ilyen egy­szerű alkalmatossággal zá­ródott. 'A bal oldalon (bőr?) tarsoly csüngött, amelyet apró bronz csattal lehe­tett zárni vagy az övhöz rögzíteni, benne tűzcsiholó vassal és néhány tűzkővel, továbbá vasárral, vaskés- sel, egyebekkel. 'A férfi jobb kezén viselte éksze­rét, egy ékkőberakásos ezüst gyűrűt. A fegyverzet darabjait egyrészt a ko­porsón belül, másrészt pe­dig azon kívül találtuk meg. A kisebb méretű (65—70 cm hosszú), egy­élű vaskard fatokban, ezüst csatocskával együtt a ha­lott jobb combcsontjánál feküdt. Ezt a harcos egy­aránt hordhatta mindkét oldalán, az övhöz csatolva vagy a vállon átvetett szí­jon. A koporsón kívül bal­ra, a fej felőli részen a sír­gödör falához támasztották a (fa) pajzsot, amely ke­rek vagy kissé ovális, 75— 85 cm átmérőjű lehetett és vas pajzsdudorral, vala­mint markolattal volt föl­szerelve. A több mint két méter hosszú, köpűs vas­heggyel ellátott lándzsát a koporsótól jobbra helyez­ték el­S most végezetül térjünk vissza Sidonius Apollina­ris Sigismer burgund her­ceg esküvőjéről írt levelé­hez. Az előkelőkről a követ­kezőket olvashatjuk; „----­a főbb harcosok... még a teljes békében is félelmet keltő látványt nyújtottak. Lábszárukra szíj azott láb­belik fedték teljesen lá­bukat, és bőrruhába öltöz­tek. Térdük és combjuk csupasz volt. A harcosok különben magasan záródó tarka ruhákat viseltek, amelyek alig értek térdü­kig. Ruhájuk csak a felső karjukat fedte, zöld színű köpönyegük skarlát szegé­lyű volt, és vállaikra szí­jakkal függesztették kard­jaikat, szőrmeszegélyes ru­háikat díszcsatok fogták össze. 'Amik ékességükre szolgáltak, védelemre is jók voltak. Jobb kezüket horgas dárdák és hajító- bárdok terhelték, bal kar­jukon a pajzsot hordták, amelynek szélei ezüstből voltak, bőgj a pedig ara­nyozott. A napfényben csillogva tündöklőit gaz­dagságuk, s a gondos meg­munkálás.” Ily módon a 460—470-es évek Burgundiája és az 500 körüli esztendők Thrafsti- la, Thrasarich és Gunde- rith király uralkodása ko­rabeli Gepidiája a kora-kö­zépkori Európának a kü­lönböző germán törzsek viseletében és fegyverzeté­ben is megnyilvánuló, sok­ban azonos vonásokat mu­tató, lényegében egységes kultúrára vet fényt. Cseh János Összeállította; Tálai László Az alföldi települések ha­tárát járva sok felé elha­gyatott, pusztuló romos ta­nyák, gazdasági épületek láthatók. Az elmúlt évtize­dek társadalmi, gazdasági változásai gyökeresen átala­kították az alföldi települé­sek képét is, így a háború előtt még annyira jellem­ző, Európában szinte egye­dülálló tanyarendszer roha­mosan tűnik el. Néhány ke­rületben, ahol még 15—20 évvel ezelőtt is jó másfélszáz tanya volt, ma már alig ta­lálunk két tucatra valót. Azok jó részében az idősek laknak és egy-két terület kivételével mindenhonnan a falvakba, tanyaközpontokba igyekeznek költözni a tanya­lakók. A kiköltözés után az épületek még egy ideig da­colnak az időjárással, szél­viharral, esővel, faggyal, de rövid idő után beszakad a tető, leomlik a kémény, és néhány év múlva már csak romok vagy gyümölcs- és akácfák emlékeztetnek arra, hogy valamikor ott egy ta­nya állt. Az utóbbi években ez a folyamat azonban jelentősen felgyorsult, a szövetkezetek hatalmas erőgépeikkel köny- nyedén eltörlik a föld színé­ről a romokat, amelyek aka­dályozzák a nagytáblás mű­velést. Így néhány év lefor­gása alatt szinte nyomta­lanul eltűnhet egy épület. De vajon mindez miért lehet érdekes a régészek számára, akik nem az elmúlt évtizedek vagy az elmúlt egy-két század emlékeivel foglalkoznak, hanem sok­száz, gyakran sokezer éves leletek után kutatnak? A kérdésre többféle választ is adhatunk de elsőként szóljunk a praktikus oldalá­ról a témának Az utóbbi években a ha­tárjáró emberek, elsősorban az egykori Kunszentmártoni járás területén találkozhat­tak gyakran régészekkel, akik főleg ősszel és tavasz- szal a frissen szántott, boro­náit dűlőket járva cserépda-, rabokat, kőeszközöket gyűj­tenek a felszínről, és feltér­képezik ezek előfordulását Ez a munka egy országos program része, amelynek az a célja, hogy az egész ország területén összegyűjtse az egykori települések nyo­mait A szisztematikus fel­dolgozás egyik alapja éppeni az említett tavaszi-őszi ha-, tárjárás, vagy ahogy neve­zik: terepbejárás. A szántással felszínre került töredékek a ré­gész számára el­árulják, hogy mi­kor lakták azt a területet, milyen kultúrák vagy né­pek emlékeit ke­reshetjük az egyes lelőhelyeken. Így lehetőség nyílik arra, hogy az ada­tok birtokában egyes kiemelke­dően fontos lelő­helyet megvédje­nek a pusztulás­tól; s a régészeti ásatások helyének kiválasztásánál is segítségükre van ez a mun­ka. Ugyanakkor nagyobb földmunkáknál, építkezé­seknél előre jelezhetik, hogy milyen leletekre lehet szá­mítani, és a beruházásokkal együtt régészeti feltárásra is sor kerülhet, ahogy a kö­zelmúltban Zagyvarékas mellett történt. A terepbejárások során gyakran szétszántott épüle­tek nyomait is megfigyel­hetjük, máskor pedig csak tégla, vagy átégett agyag- tapasztás, paticsdarabok jel­zik egy-egy elpusztult épü­let helyét. Sokszor azonban nehéz megállapítani, hogy vajon ezek egy középkori épület vagy csak egy néhány évtizede elpusztult tanya maradványai-e? Ilyen eset­ben legtöbbször a kerámia­töredékek alapján tudjuk meghatározni a település korát, de sokszor még ez sem ad mindig egyértelmű választ. A törökkorban elpusztult falvak edényei, korsói, faze­kai között sok olyan is van, amely akár a tiszafüredi vagy karcagi fazekasok munkáival is összekever­hető, különösen ha csak ap­ró, az eke vagy borona által „feldarált" töredékekre ha­gyatkozhatunk. Öcsöd hatá­rában pedig az is előfordult, hogy az egykori Fehéregy­háza templomának romjaira később egy tanya épült, va­lószínűleg a török korban elpusztult kis plébániatemp­lom romjainak felhasználá­sával. Ma már azonban en­nek a tanyának is csak ma­radványai találhatók meg a Körös-part egy kisebb ki­emelkedésén. Ilyen esetek­ben nagy segítség a régé­szeknek, hogyha az egyko­ri tanyák helyét és azok maradványait figyelemmel követték, és elsősorban régi térképek vagy éppen idős emberek visszaemlékezései­nek segítségével pontos ké­pet kapnak arról, hogy me­lyik tanya mikor pusztul­hatott el. E munka során hamaro­san rájöttünk arra is, hogy a pusztuló tanyák megfi­gyelésével még egy másik érdekes folyamatot is re­gisztrálhatunk. Ez pedig nem más, mint hogy miiiyen gyorsan és milyen módon pusztulnak el ezek az épü­letek. A régészeti feltárások során szinte minden eset­ben az elpusztult épületek romjaiból kell következtet­niük a régészeknek, hogy például hogyan nézhetett ki egy őskori vagy egy közép­kori ház. Legtöbbször csak a leomlott falak, a tapasz­tott padló még gyakrabban csak az épület alapárka vagy a falat tartó oszlopok helye, a cölöplyukak jelentik a ki­indulási pontot, ami alapján a régésznek képzeletben, vagy rajzban fel kell építe­nie az elpusztult házat. Az újkori tanyák szerke­zetükben, építési megoldá­sai kbam nagyon hasonlíta­nak régebbi korok Lakóhá­zaihoz. Bár a tégla és vá­lyogtégla épületek csak az elmúlt egy-két században váltak általános építőanyag­gá, gyakran előfordulnak a tanyákon — elsősorban gaz­dasági épületként — a vert­falú vagy cölöpökkel meg­erősített paticsfalú épületek. Ezek pedig a legősibb »épí­tési módok közé tartoznak, ilyenekkel találkozhatunk a feltárt neolitikus, bronzkori vagy késő-középkori falu-* -sias településeken is. Egy ilyen épület, elha-i gyása után, nagyon gyorsam pusztulásnak indul, a tetői -beszakadása után néhány évvel már csak egy alakta­A leomlott tanya helyét itt még mu­tatja a kis halom, amely idővel eltűnik Megindult az épület pusztulása, bár a tető még egy ideig védi a falakat lan agyaghal om mutatja az épület helyét, amelyet azl eső egyre jobban szétmos, ■Hamarosan csak a talaj el-i színeződése mutatja a hág helyét, és ha szántani kez-t dik a területet, ennlek is alig marad nyoma. Az al-i földi határt járva e pusztu­lási folyamat minden fázi­sát jól nyomon lehet követi ni. Nem kell éveken keresz­tül figyelni az egyes épüle­teket, hiszen egymás közelé­ben találhatók azok a ta­nyák, amelyek egy-két, •mégy-öt, vagy éppen 15—20 éve kezdtek el pusztulni. ■Részletes megfigyelésükkel (könnyebben tudjuk értele mezni a más korszakból feltárt emlékeket. Nagyon sokszor okoz gortdot például egy ásatáson, hogy elkülö­nítsük a házak tapasztott •padlóját és a teljesen hason­ló anyagból készült leomlott falakat. Különösen nehéz ez, ha alapárok vagy cölöp- lyukak nem jelzik az épület egykori körvonalát. A másik érdekes kérdés, amelynek megválaszolásá­éban segítségünkre lehet a pusztuló tanlyák megfigyelé­se, az, hogy mindez mennyi idő alatt játszódik le. A ré­gészeti lelőhelyek egyik jel­legzetes jelensége, hogy a települési helyet bizonyos ideig folyamatosan lakják, majd a település elpusztul vagy lakói elhagyják. Egy idő elteltével azután újabb település születik ugyanazon a helyen. Gyakran! e két időpont között sokszáz vagy akár ezer év is eltel- I 'hét, máskor vi­szont úgy tűnik, hogy csak rövid ideig állt pusztán az épület vagy volt lakatlan a település. De vajon ho­gyan magyaráz­hatjuk ez utóbbi jelenséget? A korábbi lakók tértek vissza fa­lujukba, amelyet valamilyen ok miatt egy időre elhagytak, vagy egy újabb népesség, kultúra választotta lelőhelyül a pusztafalvat? A visszaté­rők vagy az új jövevények még használható állapot­ban találták az elhagyott házakat, és azokat kijavít­va csak beköltöztek, vagy a romokon teljesen új házakat emeltek? Ha hosszabb idő telt el a település elhagyása és újra benépesülése között, akkor az újabb népcsoport azért választotta lakhelyül a határ ezen részét, mert még láthatók voltak az egykori házak helyei, vagy csak a hely kedvező adott­ságai miatt, anélkül, hogy tudták volna, hogy egy el­pusztult település helyén kezdenek építkezni? E kérdések megválaszolá­sához feltétlenül szükséges, hogy meg tudjuk mondani mennyi idő alatt pusztul el agyagfalú vagy éppen tég­lából épített épület, vagy hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy már ne látszódjon fel­színi nyoma a település egy­kori házainak, gazdasági épületeinek. Számos helyen entnek megválaszolásához modelleket készítettek, vagy eredeti méretben építettek fel őskori házakat, épülete­ket. Ezek a kísérletek azon­ban nagyon költségesek, és hosszú-hosszú évek sziszte­matikus munkája szükséges ahhoz, hogy például a min­taként felépült házak.pusz­tulását megfigyelhessék. Ilyen lehetőségek hiányában más megoldásokat is kell keresni, és ezek közül egy a bemutatott példa. Kísérlet helyett csak pusztuló ta- niyá inlkat kell figyelmesen vizsgálni — értő szemmel. Lassdovszky József

Next

/
Thumbnails
Contents