Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
Irodalom, művészet Jaan Kruusvall; Szobafogság, alójában mi sem tör- történt. Erbert ismét a megszokott órában jelent meg az ötödik emelet rácsos erkélyén, és ott töltötte azt az órát, amely alatt napról napra, évről évre ugyanabban az időben levegőzni szokott. Csak télen kucsmát hordott, nyáron meg micisapkát, öltözéke többi részét a külső hőmérséklethez igazították vagy igazította. Mikor pedig az erkélyről letekintett, majd a messze távolba nézett, felidézte régi emlékeit és hangulatait, szívében az a biztos érzés vert tanyát, hogy a nap ismét megkezdődött, és az élet egyenletes ütemben folytatódik tovább. De ma egy másik érzés is helyet kért Erbert szívében; mégpedig a tiltakozás az ellen, hogy itt az erkélyen töltse szabad idejét. Szeretett volna elmenni innen, az utcán csavarogni, talán még távolabbra is elsodródni — oda, ahol a folyók, tavak vagy más vizek hullámzanak, ahol a kolhoz földjein zöldell és virágzik a rét, hiszen annyi ismeretlen zug és érdekes hely kínálkozik mindenütt a szemlélődésre és élvezetre. Ráadásul Erbertnek pénze is van. öregségi nyugdíjat élvez. De a lakásajtó zárva, neki pedig nincs kulcsa — elvitte reggel a menye, mikor munkába ment, és, úgy látszik, a fia is egyetért a menyével. Bizony, Erbertnek volt pénze, a postás havonta egyszer rendszeresen elhozta, a nyugdíj azonban eltűnt a menye és a fia kezében, és Erbert felsóhajtott — gondolatai zsákutcába jutottak; nem is tudta már, van-e egyáltalán pénze vagy nincs. Ügy magyarázták, hogy azért a pénzért, amit hoznak neki, azért gondozzák, etetik. És Erbert nem is panaszkodhatott az ennivaló hiányára. A hűtőszekrényben akadt szalonna bőven. De nemcsak az életre ment el Erbert pénze. Ezen jártak a fiatalok üdülni, vásároltak cseh bútort, és már kocsira is befizettek. Vettek persze néha libamájpástétomot is, ha éppen lehetett kapni. De a libamájpástétom csemege, és nem való mindennap az asztalra. Mindent, amit Erbert az erkélyről láthatott, már az unalomig ismert. A ház előtt egy tágas, aszfaltozott tér, a tér alatt kellett lennie az állami mozi-, fénykép- és hangdokumentum-archívumnak. De mi haszna, ha tudja, hiszen neki nem vetített senki filmet, és nem játszott zenét. A föld alatt mindezt más emberek számára tették.. A bejáratot pedig nem láthatta. Csak a szellőzőberendezés hatalmas kéményei tanúsították, hogy valami van ott a föld alatt. A tér másik oldalán valaha cseresznyéskert volt, de egy szombaton emberek jöttek, kifűrészelték a fákat, mivel a kert helyére szövetkezeti házat építettek. Mást nem is lehett az erkélyről látni. Erbert vágyakozva idézte emlékezetébe a régi időket, mikor még dolgozot, és szabadon járha- tott-kelhetett, de ezek a visszaemlékezések sem tették rózsásabbá a hangulatát. Egykori munkahelye is egyhangú volt — ugyanis egy étkezde konyhájában dolgozott fűtőként, és mivel ennek már jó ideje, akkor még fahasábokkal és brikettel fűtötték a tűzhelyet. Erbert visszatért a szobába, felvett az asztalról egy Napóleonkrémet, és a szekrény mögé, a kuckójába botorkált. Miközben a süteményt mejszolta, mellesleg Napóleonra is gondolt, akinek nevét a sütemény viselte. Aztán meggyújtotta az ágy fejénél a lámpát, elővett a párnája alól egy regényt, és olvasott. De nem volt kedve az olvasáshoz. Mert mindenáron szabadulni szeretett volna ebből a szűk lakásból. ahol nem érezte jól magát. Mindegy volt neki, hol éri utol a halál. Szívesebben halt volna meg bárhol máshol, mint itt az ágyon a szekrény mögött: inkább valahol egy dombon, egy vadalmafa alatt, vagy a tenger partján viharban, mikor recsegnek a magas fenyők, és a nád a vízre hajlik a vad szélben — akkor volna szép meghalni: a természettel együtt. És egyáltalában máshova kellene menni és egyedül élni, mivel az a pénz, amit kap, ráadásul a jogos tulajdona. De nemsokára váratlannul hazajött Erbert unokája, a tizenegy éves Juss — a tornatanár betegsége miatt elmaradt a k,ét utolsó órája. Juss a saját kulcsával jött be, majd ismét kulcsra zárta az ajtót, hideg tekintettel végigmérte az öregapját, és a konyhába ment levest enni. Erbert is bebotorkált a konyhába. — Juss! — szólt az unokájának. — Adj nekem tizenöt kopejkát, és nyisd ki az ajtót, lemegyek sétálni! — Úgyis tudod, hogy anya és apa nem engedi — válaszolt Juss ellenkezve. — Menjenek a pokolba! — haragudott meg Erbert. — Az utcán elüthet egy villamos vagy egy autó, és akkor ... — És mi van akkor? — ... semmi. — De hiszen te sem maradsz... — mondta Erbert az unokájának. Juss nem válaszolt, pedig látszott, hogy valami ott viszket még a nyelve hegyén. Ahogy ez általában történni szokott, Erbert engedett. Visszament a szekrény mögé, a kuckójába. Evés után Juss elment, de előbb még odakiáltott neki, hogy focizni megy. Erbert pedig elgondolkozott, milyen bonyolult az élet. Már öreg, és nincs elég akaratereje, hogy ellenálljon az élet nehézségeivel szemben. De az ifjúság felnő, a fiataloknak megvannak a maguk eszményei, valamint ügyes napi politikájuk. kkor Erbert fölállt, a komódhoz ment. A komódban volt egy> fiókja, abban tartotta a f ényképgyű j teményét. A legfelső, egy nagy, keretezett kép, W. Terras Fényképműtermében készült, régebben a komódon állt. Erbert feleségét ábrázolta fiatal lányként, még a házasságuk előtt. De az idők folyamán fia és menye a fiókba süllyesztették, és most a komódon a fekete-tengeri üdülésen készített felvételek sorakoznak. Köztük egy fürdőruhás fölvétel Erbert fiáról és menyéről egy grúz herceg és egy harkovi professzor családjának társaságában, aztán még külön a menye meg egy ogyesszai fogorvos, és egy képeslap orosz felirattal: Üdvözlet a Krímből. Erbert visszatette felesége képét a komódra. Mélyet sóhajtott. Még nem túl sok idő telt el, amióta a temetőbe kísérte. Most a szomszéd házban lakó Anete jelentkezett, Erbert gyerekkori pajtása — szintén nyugdíjas. Csak elment az erkély alatt és fölkiáltott: „Erbi! Gyere le!” Erbert nem tehette, az ajtó zárva volt, de egyébként sem ment volna, mert nem akarta felesége szép emlékét elhomályosítani vagy más módon megváltoztatni. A régi fényképeket böngészgette, azokon még fiatal volt és erős. Egy kényképet titokzatosnak talált, és azt tovább nézegette, mint a többit. A parnui hangverseny- teremben vették föl, ahol Erbert a tűzoltókkal együtt Az Amur hul- lámai-t játszotta. Erbert a színpadon ült, felesége azonban a közönség soraiban, a kép jobb szélén. A bal szélen pedig Markson nyugalmazott ezredes állt — rokonszenves ember —, és nem tudta levenni szemét Erbert feleségéről. Molnár Imre: Tavasz — megintcsak Egyetlen kurta nap alatt megőrültek a madarak egymás szavába csivitelnek fitymálva rangot és fegyelmet A tél megint nem győzhetett nyújtóznak a fagyos hegyek akár fürdő után a hölgyek s ruhát keresnek moha-zöldet Lesz itt micsoda karnevál minden mi lett maszkát kreál s ami anyag szín és alak van ott lesz e sergö forgatagban Gyere be Üjulás örök látod én éppen vénülök lassacskán rámköszönt a vaskor — azért ne hagyj ki a tavaszból Max'ksonon és Elbert feleségén kívül a fényképen még igen sok ember látható, de azoknak mind közömbös az arca. Erbert felesége a zenét hallgatta, és a férjét nézte, Markson azonban Erbert feleségének bűvkörébe került. Akkor az ezredes még nem tudta, hogy Elisabeth már régen másnak a felesége. És hogy Markson Elisabethet leste, azt Erbert csak több évtized után tudta meg, mikor az asszony elmesélte neki, hogy annak idején mennyit bajlódott, míg a hírhedt szoknyavadászt lerázta. Markson még ott, a parnui teremben Elisabeth mellé lépett, és megkezdte a kitartó rábeszélést. De végül is 'lógó orral távozott, mert Elisabeth annak idején határozott embernek bizonyult. Köszönet neki érte! Még más fényképek is akadtak Erbert fiókjában. Bátyja is több képen szerepelt. Most Lyonban él, és német nőt vett feleségül Ekkor azonban megszólalt a csengő, és Erbert izgatottan söpörte fényképgyűjteményét a komód fiókjába. Először nem is gondolt rá, hogy az ajtóhoz menjen, de a csengetés nem szűnt meg — bizonyára olyasvalaki csenget, aki tudja, hogy Erbert otthon van. — Igen — mondta Erbert. — Erbert, te vagy az? — kérdezte egy férfihang. — Én — válaszolt Erbert. — Hát mégis itthon vagy? — Itthon hát. — Kinyitod az ajtót? — Nem én. — Miért nem? — Ki van ott? — August! — Csak nem? — De bizony. — Honnan jössz? — Eressz be, majd megtudod. Fiaskó is van a zsebemben! — Szóval fiaskó is. — Bizony. — Elveszett a kulcsom! — Ide figyelj, Erbert, ne beszélj badarságokat! Már egymás után harmadszor nincs kulcsod! — Igazán nincs! — Hát hol vesztetted el? — Volt. de most nincs! — Meséld a nagynénikédnek! Erbert szégyenkezve elhallgatott, s közben örült, hogy August barátja nem láthatja az arckifejezését. Csak közelebb tolta székét az ajóthoz, és leült. — No, Erbert! — Mi van, August? — Megvan a kulcs?! — Nincs! — Keresd meg! — Gyere később, addigra megjön a család, és beeresztenek. — A te családod ?! — Az! — Erbert, Erbert! Tudod-e, mi vagyok én a te családod szemében? Egy részeges tyúktolvaj, rabló, csavargó, semmirekellő alak! — Nem, nincs igazad! Ekkor August elhallgatott. Csak dühös fújtatása és elfojtott* káromkodása hallatszott. Erbert tudta, hogy úgysem tudja beengedni Augustot, ezért nem isérdekelte az egész ügy. Fejét a meleg kabátnak támasztotta, amely az ajtónál lógott a fogason, és rájött az álmosság is. — Te vagy a család jövedelemforrása! — kiáltotta föl neki egyszer Anette az erkélyre. Rosszabbat August sem mondhatott volna. Ököllel meg úgysem támadhatja meg. És Erbert szent nyugalommal el is szunyókált az ajtó melletti széken. Agugust még soká randalírozott az ajtón kívül, rágyújtott, egyszer még bele is rúgott az ajtóba, de ez mit sem segített rajta. Erbert már aludt. Ez volt a napi „csendkúra” ideje, és nem ő volt az oka, hogy éppen itt nyomta el az álom. ikor pedig a fia és menye hazajöttek, nem is nagyon csodálkoztak, csak annyit mondtak: „Nézd, hol alszik Apa!” — és szimatolva hozzátették: „Füstszagot érezni. Csak nem gyújtottál rá? Hamu ugyan nincs a padlón, de a szobát azért ki kell szellőztetni. Menj csak ki az erkélyre. Apa!” És Erbert ismét kibotorkált az erkélyre. Mindig ott lehet látni ebben az időben. Hiszen valójában mi sem történt. (Kálmán Béla fordítása) Kassák Lajos: Ostrom után Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat, ha közeleg rombadűlt városunk“felé acélkék szárnyai alatt hozván a magasban gyógyírt a betegnek, téglát az építéshez hogy takarjuk el, ami volt a véres napokban s aki él még, dobálja le gyászos rongyait mert születőben a való igazság báránya a fiatal lány szíve új vágyakkal tele. Fogadd be, vendégeld meg messziről jött galambom ki maga is ivott a fájdalom kútjából s most hírét hozza a lassan pirkadó hajnalnak ami után oly tikkadtan szomjúhoz a szív. Ó, szép fényesség, még e nap alkonya előtt vezéreld el hozzám békénk ezüst madarát hogy dalolja ki panaszaink bő áradatát nyűgöző álmából ébressze fel az alvót. Birtalan Ferenc: Közhírré tétetik! Már pedig mostan kidob olt atik: öregek, ifjak! Ki-ta-va-szo-dik! Hólével telik minden árok, hadrendbe állnak hóvirágok, és jobbra át, és balra át, vezényelnek az ibolyák. Indul a sereg harcra, riadót fúj a barka. Rügyet nyit ezer ág, bokor, sörényes szellő dobrokol, a Nap villámló karddal int: előre minden kankalint! Csöndesedjen a csatatér, mire a pipacs ideér! Már pedig mostan kibodoltatik: Öregek, ifjak! Itt a tavasz! Itt! Búcsúzó Dürer emlékére (1971., rézkarc) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Csohány Kálmán grafikáiból válogattuk. Örkény István: Emlék a háborúból 1. Egy kicsit bonyolult — még nekem is bonyolult — ezeket a fakó emlékeket térben és időben egyeztetni, de még bonyolultabb úgy előhívni őket, hogy azok is megértsék, akik ezt nem élték át. Én akkor már elég régen Tam- bovban voltam, egy erdő mélyén lévő hadifogolytáborban, testi leg- lelkileg nagyon rossz állapotban, nem sokkal a flekktífusz után, és már egy évvel egy csomó aknaszilánk után, amelyek csak egy kis rakás kis sebet ütöttek rajtam, de ezek a sebek a vitaminhiány következtében nem gyógyultak, pedig mindenféle rongydarabokkal egész nap kötözgettem magam. Az enyéimről már rég nem tudtam semmit, és arról, ami rám vár, a háború kellős közepén nem is akartam tudni semmit, mert tudni tulajdonképpen csak azt tudtam, hogy nincs nálam reménytelenebb lény a világon. Akkor hoztak oda egy Nakropin nevű államvédelmis hadnagyot, akit a francia foglyokhoz osztottak be, mert francia szakos diák volt a körülzárt Lenin- grádban, ahonnan repülőgéppel hozták ki. Már az is, hogy onnan kihozták, csodaszámba menő ritkaság volt. Ha jól emlékszem, annak köszönhette a szerencséjét, hogy .egy Ermitázs nevű intézet diákja volt, de lehet, hogy a névre nem jól emlékszem, mert tífusz után egy ideig mindenkinek rosz- szul működik a memóriája. Annyi biztos, hogy ez afféle kitűnőnek iskolája volt, ő pedig a szó szoros értelmében nyelvzseni. Franciául igazán, de igazán megtanulni úgyszólván lehetetlen, de őneki ez a lehetetlen sikerült, csak éppen a kiejtésével voltak bajok. Azt mondta, voltaképpen francia szóra osztották be Tambovba, azon a címen, hogy majd politikai munV A Élet I. (1973., rézkarc) M
