Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-29 / 100. szám

1987. ÁPRILIS 29 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Mit tehet az ember, ha a televízióban egyszerre azaz párhuzamosan olyan műso­rok futnak, amelyeket min­denképp látni szeretne? S ráadásul még tudja is, hogy közülük egyiket sem ismét­lik meg egy későbbi időpont­ban. Mit tehet, ha mondjuk egyaránt kíváncsi arra, hogy mit produkálnak kedvencei a cirkusz porondján, az egyes csatornán, de ugyan­akkor szeretné élvezni az Aidát is, világhírű énekesek kivételes előadásában a ket­tesen. Mert hát mindkettő igazi cseme a maga nemé­ben. Aida — Késs cirkusz Meglehet furcsa, de a mű- sorszerkesztőség „jóvoltá­ból” minthogy egyazon idő­re esett az Aida és a Kész cirkusz, arra kényszerültem, hogy egyszerre két készülé­ken párhuzamosan nézzem a programokat. Méghozzá az­zal a „munkamegosztással”, hogy a Kész cirkusz eseté­ben főleg a képre figyeltem, mert ott a látnivaló nyújtot­ta a szórakozást, a másiknál pedig a hangot „fogtam”, hiszen az opera így is élvez­hető. Ha nem is volt -zavar­talan ez a párhuzamos élve­zet, lényegében nem marad­tam le semmiről. Dehát az isten szerelmére! A televí­ziónak is gondolnia kellett volna azokra a nézőire is, akik hozzám hasonlóan vá­logatnak a televíziós kíná­latból! Miért nem lehetett oly módon műsorba állítani az illető programokat, hogy még véletlenül se semlege­sítsék egymást? Az Aidára már csak az­ért is kíváncsi voltam mert példátlan hűhót csaptak e bemutató körül, szokatlanul nagyot e kicsiny hazában. Gondolom, másokban is kí­váncsiságot ébresztett a nagyfokú propaganda. A fel­fűtött várakozás eseménnyé avatta az előadást, olyan eseménnyé, amely méltán szült országos érdeklődést a tévénézők körében is. Nos. az Aida Placido Domingoval valóban kivételes zenei él­mény volt — még felvétel­ről is, néhány nappal a be­mutató után. Bizony nagy kár lett volna, ha televízi­ónk elszalasztja az alkalmat, a közvetítés lehetőségét. Már csak azért is, mert így azok is részesülhettek a va­rázslatból, akik akár anyagi okokból (borsos árú jegyek), akár hely hiányában nem juthattak be a Városi Szín­ház nézőterére, hogy hall­hassák Jelena Obrascovát és a kiváló magyarokat, élen Tokodi Ilonával, aki egyen­értékű partnere volt a vi­lághíres olasz tenoristának. A televízió ezzel a közvetí­téssel legdemokratikusabb kötelességét teljesítette: mil­liókhoz juttatta el a művé­szet legnagyszerűbb értékeit. Ami pedig a Kész cirkuszt illeti; hagyományos vállal­kozása ez a televíziónak, bár vannak idegen példák is rá, hasonlót a franciáknál is rendeznek, hogy tudniillik közismert személyiségek, művészek, sőt, ott még poli­tikusok is olyan mutat­ványra vállalkoznak, amely merőben eltér hivatásuk, mindennapi foglalkozásuk jellegétől. E sorok írója jól emlékszik régebbi „porond­műsorokra”, amelyek rend­kívül mulatságos pillanatok­kal ajándékozták meg a né­zőt. (Lásd a nagyszerű Má- nyai Lajost, a híres Teli Vil- mos-jelenetben, amikor el­fogyasztotta a céltáblául fe­jére helyezett almát). Saj­nos, most hiányoztak e cir­kuszi mutatványból a kivé­telesen humoros jelenetek, bár nem volt hiány bohócok­ban sem, hárman is tették dolgukat a harsányabb ne­veltetésben. Imponálhatott a nézőknek Nagy Bandó And­rás egyensúlyozó teljesítmé­nye is, aki úgy látszik nem­csak humorban képes egyen­súlyozni, de az éles tőr he­gyén is meg tudja tartani a kardot. És mégis, valahogy ez sem volt az igazi. Chru- dinák Alajos is jól festett az illedelmes, kitűnően betaní­tott okos „pacikkal”, de kü­lönösebb izgalmakat nem adott, miként Pálfy József teljesíteménye sem, akinek a majmai maguktól tudták, hogy mit kell tenniük, így a külpolitikus megelégedhetett azzal, hogy magyarázgatta az ügybuzgó állatok tetteit. Szóval ami az egyes szá­mokat illeti, túlságosan sok eredetit nem nyújtottak, mégis jó hangulatú móka­bóka kerekedett ki az egy­órás cirkuszból. És ez teljes mértékben a porondmester Antal professzornak, azaz Antal Imrének köszönhető. Már az indítás is, ahogy elő­varázsolta elmaradhatatlan társát, Kudlik Júliát (hány­szor szerepeltek már együtt, bohócjelenetük máig emlé­kezetes), ami csak többszö­ri kísérletre sikerült, majd a mágikus erejű varázslat, mert hogy Antalnak mági­kus ereje is van. Egyszerű­en utánozhatatLanul eredeti volt. Ez a kis ember min­dig nagyra nő a szemünkben a képernyőn! Mert jópofa bolondozásai mögött valami mélységesen emberit is ér­zünk. Nem fájdalmait rejti humora mögé, bölcsességét öltözteti a komédiázás rikí­tó ruhájába. Igazán ő miat­ta kár lett volna elszalaszta­ni ezt a szombat esti televí­ziós cirkuszt. Látogatás a Nyírségben Szólnom illik egy másik, mondhatni hagyományt te­remtő televíziós vállalkozás­ról is; a Szép Szó most kez­dődött országos barangolá­sáról, hisz ahogyan Furkó Zoltán a Nyírségről készült beszámoló szerkesztő-ripor­tere megfogalmazta, „szeret­nénk bejárni hazánk vala­mennyi megyéjét, és így hoz­zájárulni a magyar vidék életének alaposabb megis­meréséhez, hogy gondjaink­kal, de becsülendő értéke­inkkel együtt érezhessük azt a lüktető, eleven valóságot, amire kultúránkat, jövőn­ket alapozhatjuk”. Nemes szándék, örvendetes jele, hogy televíziónk valóban or­szágban gondolkodik, mely­nek nemcsak fővárosa léte­zik, de vannak értékes vidé­kei is. Felfedezendő vidékei! Akár a Nyírség is, ahová el­sőként látogattak el a Szép Szó kamerái. Persze felmerül a kérdés: meg lehet-e mutatni egyet­len órácskában egy hatal­mas tájegység minden szép­ségét, beleértve az itt élő emberek problémáit is? S ha nem lehet teljes képet adni róla, akkor a bőség za­varában vajon milyen szem­pont lehetséges, hogy kivá­lasztó, kiemelő elvként szol­gáljon? Másrészt a valóság tárgyilagos bemutatása en­ged-e teret és ha igen, mi­lyet az oldottabb, lírai meg­közelítésnek? Hogy ne szá­raz leltár, hanem érzelmek­kel teli beszámoló szülessék egy ilyen televíziós megye­vizitből. Olyan kérdések ezek, amelyek az egyébként színes, gazdag. tartalmas nyírségi beszámoló láttán vetődhettek fel bennünk. Mindenesetre boldog lehet az a megye, amely oly sok értékkel büszkélkedhet, mint Szabolcs-Szatmár, amelyben a régi és az új oly nemes összhangban él együtt, mint ahogy azt láttuk. Főképp ezt hangsúlyozta, mint sajátsá­got a vasárnap esti műsor, keresvén egyúttal az efféle látogatások hangját, s oly­kor még nem tudván elsza­kadni bátran bizonyos sab­lonoktól sem. Azt hiszem, merészebben kellene vállal­nia az egyéni hangot, a meg­közelítés eredetiségét az oldottságot — anélkül, hogy a lírai Szülőföldem sorozat babérjaira pályáznék, azt próbálná utánozni. V. M. Értékes lelettel, Mátyás ki­rály aranybullájával gazda­godott a szegedi Móra Fe­renc Múzeum. A Tisza ala­csony vízállásakor László Antal segédmunkás találta meg Mátyás úgynevezett kis- pecsétjét, amely jelentős ok­iratokon szerepelt, és akkor használta a király, amikor a bárói tanács megkerülésével akart intézkedni. Az ólom­magú, aranybevonatú pecsé­tet a múzeum restaurátor műhelyében vizsgálják (MTI-fotó; Stekovács János — KS) Közgyűlés, díjátadás, osztályiilósek Akadémiai programsorozat Májustól Újra Danubius Rádió A tavaly kedvező tapaszta­latok alapján az idén is su­gározza német nyelvű ide­genforgalmi-kereskedelmi műsorát a Danubius Rádió — jelentette be keddi sajtó- tájékoztatóján Varga György igazgató. Elmondta, hogy 153 napon át napi 14 és fél órás műsor­időben sugároz immár nem egy, hanem két adó. A buda­pesti adó bekapcsolódásával lehetővé válik, hogy ezentúl ne csak a Dunántúlon, ha­nem szinte a teljes Dunaka­nyarban, és a főváros jelen­tős kiterjedésű körzetében is fogható legyen a Danubius Rádió műsora a 100.5-es és a 103.3-es megaherzen, az URH-sávban. A Magyar Tudományos Akadémia 1987. évi közgyű­lésének programját sajtótá­jékoztatón ismertették ked­den délelőtt az MTA székhá­zának tudósklubjában. Mint elmondották: a köz­gyűlés május 7-én kibővített zárt üléssel kezdődik, majd átadják az Akadémiai Aranyérmet és az akadémiai díjakat, illetve az akadémiai újságírói díjakat. Az MTA intézményhálózatában a VI. ötéves terv során elért kuta­tási eredményekről Kulcsár Kálmán és Csurgay Árpád, az MTA főtitkárhelyettesei tartanak előadást. A referá­tumot vita követi. A követ­kező napon ugyancsak zárt üléssel folytatódik a közgyű­lés programja: az Akadémia elnökének, illetve főtitkárá­nak beszámolóját követően megválasztják az új hazai rendes és levelezőtagokat. A hagyományokhoz híven a közgyűléshez kapcsolódóan tudományos üléseket tarta­nak az akadémiai osztályok is. Ez a programsorozat a nyelv- és irodalomtudomá­nyok, a filozófia és történet- tudományok, valamint a gaz­daság és jogtudományok osz­tályának együttes tudomá­nyos ülésével kezdődik. „Mélyfúrás”, tiszafüredi tájakon Vladár László, pedagógus-festő műhelyében Vladár László az egri Ho- Si-Minh Tanárképző Főisko­lán végzett öt éve, földrajz­szakon, de „csak” az utóbbi tantárgyhoz maradt hűséges. Visszatért a hegyek közül az Alföldre, annak is egy fura csücskébe, ahol három me­gye találkozik. Vásznain a tiszafüredi táj és környéke elevenedik meg meleg bar­na, hűvös kék olajfestékkel. Éppen a szakfelügyelővel, Szenti Ernővel beszélget, amikor betoppanunk a tisza­füredi Kossuth Lajos Gim­náziumba. Fürgén von be minket is a társalgásba, mu­tatja a folyosón a rajz-szak­kör kiállítását, büszkén és szívesen tárja fel a műhely­titkokat. — A főiskolán minden technika rejtelmeibe bele­kóstolhattunk, megtanultuk a szén, a réz, a metszés, a szitanyomás alapjait is. A „mélyfúrást” — ami a mé­lyebb megértést, az ember, a technika, a táj megismerését jelenti — egyetlen kiválasz­tott területen viszont min­denki maga végzi el. Én mindig sokat bíbelődöm egy- egy képpel, most is szeretet­tel igazgatom a festékcsep- peket, hogy mind a megfele­lő helyre kerüljön. Blaskó János volt a mesterem két évig, tőle tanultam, hogy eh­hez a szakmához le kell ül­ni, gyakorlati érzék kell hozzá, és nem feltétlenül „művészi víziók” ... Kicsiny, családias műte­rem a kollégiumban, gyere­kek, tanítványai rajzai, fest­ményei, grafikái, gondosan a falhoz támasztva. — Hogyan verbuválódik a szakkör tagsága? — Bárki jöhet; Beszélge­tünk, festegetünk, s igyek­szem jó tanácsokat adni az érdeklődő, tehetséges fiata­loknak. A tiszafüredi műve­lődési háztól kapunk évente hatezer forintot, abból vásá­roljuk a festékeket, kelléke­ket. Néha biciklire ülünk és kimegyünk a Tisza mellé, megfigyeljük a természetet. A látó embernek ez is elég, érzékeli a táj minden di­menzióját, így születik a kép. Nyáron a Kemény-kas­télyban szeretnénk alkotótá­bort szervezni. A tanár úr a lakásába is invitál bennünket, amely kedves, kertes ház, kis szo­bákkal — falain képek, ké­pek. Felesége ugyancsak pe­dagógus, tanítónő. Ö makra­mé-szakkört vezet, nemrég együtt is állítottak ki a gim­náziumban. — Évekig élt Egerben. Ho­gyan kötődik a másféle táj­hoz? — Szeretem a dimbes- dombos környéket is. Sze­rencsére nagymamámnál lakhattam a főiskolai évek alatt, s ez nagyobb gondta­lanságot jelentett. Megfestet­tem a mama portréját is, a hangulatos utcákat, a pati­nás házak részleteit. Most már viszont végleg visszatér­tem Tiszafüredre. És tanul ismét, a budapes­ti Képző- és Iparművészeti Főiskolán, festő szakon, itt­hon pedig sokadik kiállítá­sára készül szülőfalujában, Tiszaszentimrén. — Mi ad többet a festő­nek: az iskola vagy az élet? Gondolkozik, mosolyog­va, tekintete megpihen a hű­vös színekkel festett képein, a tájképeken, a figurák nél­küli alkotásokon. — Mindkettő. A Képzőmű­vészetin a kedvenc tantár­gyam a geometria, a művé­szettörténet, a vizuális neve­lés, ezek elméleti alapot ad­nak. Szabados Árpádtól, Bráda Tibortól, Patai Lász­lótól sokat lehet tanulni! Foglalkoztam a múlt század magyar festészetével, az impresszionizmussal, és pél­daképeimnek tekintem Nagy Istvánt, Rippl-Rónai Józse­fet. ök is azt vallották, hogy „egy ültő helyben” kell meg­festeni egy képet, amíg ben­nünk van a táj, az élmény. Tiszteletben kell tartani a másik embert, a nézőt, aki majd eldönti, benne akar-e lenni a tájban, amit festet­tem. Füst Milán esztétikai nézeteit a magaménak ér­zem; hinni kell az ösztönök­ben, ha nem is tudjuk min­dig pontosan, melyik ecset­vonásból mi következik. A lélek mindig rendet szeretne teremteni, de azért csak mértékkel hallgatok rá ... Hiszen minden a festőáll- ványnál dől el. — körmendi — Vladár László egy korábban festett képével Fotó: M. J. Nyugdíjas szabad­egyetemisták Tanulni sosem késő. Aki magáénak vallja ezt a már közhelynek szá­mító gondolatot, bizo­nyára szívós, energikus, nyílt, érdeklődő ember. Ezeket a jelzőket pedig nem sokan mondhatják el önmagukról. Tanulni természetesen nemcsak iskolában lehet, hiszen intézményeink is sok le­hetőséget biztosítanak rendezvényeikkel. Szolnokon az ősszel is több olyan sorozat in­dult, amely kiválóan al­kalmas önművelésre. A TIT Megyei Szervezete mindennapi dolgainkról indított szabadegyetemi sorozatot. A Verseghy Könyvtár, a Galéria Ba­ráti Kör is 'kitesz magá­ért, hogy a műveltséget, kulturáltság szintjét még magasabbra emelhessék. Képzőművészeti szabad- egyetemre járhatnak a Damjanich Múzeumba a festészet, a szobrászat kedvelői — és M. Kiss Pál művészettörténész értékes, diaképekkel gaz­dagított előadásait hall­gathatják. Művészet és valóságkép címmel egy másik érdekes előadásso­rozat is helyet kapott a programok között. Pap Gábortól és más művé­szettörténészektől a leg­újabb kutatások eredmé­nyeit tudhatta meg bárki a magyar ko­ronáról, a veleméri templomról, a nagyszent- miklósi kincsről, népmű­vészetünkről. A Szolnok Megyei Verseghy Könyv­tár az irodalmi szabad- egyetem otthona. Ez fő­ként diákoknak, érettsé­gizőknek, irodalombará­toknak, — tanároknak szól — de az örökzöld irodalmi művek elemzé­seit sok idősebb korosz­tálybeli hallgatja. Ter­mészetesen Shakespeare, Camus, Semprun, Proust regényei, színdarabjai, elbeszélései nem kor­hoz. hanem az érdeklő­dés mélységéhez kötöt­tek. .. Mégis, az előadá­sok törzsközönsége az idősebb emberekből te­vődik össze. Szeretnek tanulni, érdeklődnek a „modern élet” esemé­nyei iránt. Megható a közösség iránti igényük. Jobban ráérnek, mondhatja bárki, ők megvívták már a nagy küzdelmeket, gyermeke­ik kirepültek a családi fészkekből: ez az „aratás” időszaka, amikor ráér az ember gondolkodni egy-egy könyv felett. Igaz. Mégis az ellenkező végletre hasonlóképp sok a példa, amikor fá­radt, elgyötört, önmagát feleslegesnek érző idős emberrel találkozunk. Erőt önthet viszont a fi­atalokba, ha ősz fejeket látnak a közönség sorai­ban. Társakat, élénken csillogó szemekkel, fényt a ráncosodó arcukon. Mert bizony ez az az életkor, amelyet elvileg a „végtelenségig” ki le­het tolni, életerőt lehet nyerni a közösségtől, a könyvektől, önmagunk­tól. Rohanó világunkban, amikor semmire nem érünk rá, lakás kell, ko­csi kell, férj, feleség, gyerek, nyaraló, sok-sok pénz, nem árt egyszer­egyszer megállni és kö­rülnézni a világban, oda­figyelni a szépre. Az anyagiak birtoklá­sa még nem jelenti az ember tökéletes bizton­ságát, jó közérzetét. Gazdagítani kell belső világunkat, hogy onnan is legyen mit továbbadni a gyerekeknek, unokák­nak. Erre időt fordítani sosem lehet késő! K. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents