Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. ÁPRILIS 25. Irodalom, művészet 9 Dienes Eszter: Hiába sző In memóriám Pilinszky János Tudom, hiába fon körém védőhálót az este a bukás biztos módjait már testem felfedezte. S ezért hiába sző körém védőhálót az alkony, a balál erős angyala felismeri az arcom. 5 akkor már későn lop körém védőhálót az éjjel kezem lábam s ti csontjaim indultok szerte-széjjel. K*t)gmd 016 n6 A dim Tóth Judit: Kimerítő feltámadás Ez itt nem drótkerítés és nem fut benne áram. S az őrtoronyból senki sem tüzelne utánam. A kéményből a füst kicsap. Hamuvá égek minden éjjel. A reggel újra összerak, csonttörő felismeréssel. Irodalmi oldalp&runk képeit Győrit Lajos alkotásaiból válogattuk. már velük együtt szállt ki, de azért még nem vitték magukkal. A metró külön életet él. Egy öregasszony olyan beszédet tart, amelyre még a franciák is felkapják a fejüket. Mosolyognak. Az öregasszonynak talán még szoknyája sincs, legalább ötven színes kendővel csavarta magát körül. A derekán nyolc-tíz más méretű és színű táska lóg. Beszél. Lendületesen, pátosszal, a görög és római szónokok is tanulhatnának tőle. Persze egyetlen szót sem értek a szövegből, mégis lenyűgöz. A hangsúlyok, a szünetek, a hang elgyengülése, és a már-már ordítozá- sig felerősített beszéd megdöbbentően hat. Hiteles, mert hisz abban, amit kiejt Több állomáson keresztül mondja egyfolytában. Sejtésem szerint hittérítő lehet, valamelyik szektának a tagja és szónoka. Gyönyörű öregasszony. Párizs legutolsó bohóca, kendőkből összecsavart Eiffel-torony, öt szeretném meghívni a legközelebbi kávézóba, s kedvéért talán még franciául is megtanulnék. Olyanok a presszók és a kiskocsmák az utcákon, mint a Napkirály szeme. Titokzatosak, minden ház alatt ott vannak, s mindegyik más. Talán még a nagy uralkodó idejében épültek. Azt hiszem, hogy Párizs szellemiségére a házak padlásterei, a könnyedségére, a lezsersé- gére az épületek földszintjén végighúzódó presszók hatottak elsősorban. Aztán a Montmartre dombja. Festők és mulatók magaslata, ahol néhány frankért Jerajzolják vagy lefestik az embert. Az egyik művész árnyképet vág ki papírból, az arc sziluettjét. Ügy csattog az olló, ahogyan a téren az árva galambok szárnya. Fizetett, kimért, kidekázott bohémélet. Szürke, mint a Szajna vize. Az egyik alagsori mulatóban a mennyezet fagerendás. Két zenész és húsz-harminc diák francia sanzonokat énekel. Egymás után fogynak a vörösborok, a pezsgők. Az öreg, pocakos énekes kívánságra bármit eldalol. A zongorista időnként felugrál a székéről, játék közben integet. Aztán egyszercsak befejezik a zenét, az öreg egy kalappal körbejár. Aprópénzt gyűjt. A Montmartre alatt ott a Pi- galle. Ki tudja, hogy mi van most a 63. számú házban, ahol először állította ki műveit Van Gogh? Biztosan valami kabaré, szexmozi, vagy műsoros bár lányokkal és fiúkkal. Eladhatókkal és megvehetőkkel. A pillanat tulajdonosa a vendég, s a Pigalle központjában forog a Moulin Rouge vöröslő vitorlája. Nem a szél, hanem az öreg kalapjában összegyűlt aprópénz mozgatja, vagyis ez már nem is annyira apró. Mintha a világ kéjérzete pörögne a párizsi éjszakákban — megállíthatatlanul. Hatalmas köd van. íme a Tro- cadero. Fázom, és nem szeretem Párizst. A néger fiúk is lassan elmennek a rendőrök után, félve és dideregve tudják a rendet Az Eiffel-toijony derékba törött, ahogyan a világváros sem olyan, mint amikor a mítoszait megteremtette magának. Idelátszik a Szajna, s szürkén hömpölyög tovább, mint Párizs szemetes utcáin a forgalom. S ez a köd, ez lenne a Napkirály tekintete? OiueáUítotW; Bék&ty Ildiké — Fiatal ni, talpig feketében Bogosi éppen pohara szájára helyezte mutatóujját, a Tuborg-sör habgejzírjét megfékezendő, amikor Bihari, a hírlapíró benyitott a presszó üvegajtaján. — Átvert az a bestia. Hiába vártam. Ügy látszik nem tudott eljönni — rogyott le a székre a nagydarab, pirospozsgás fiatalember. — Zsebéből karikára fűzött kulcscsomót halászott elő, s színpadias mozdulattal nyújtotta át a sörösüvegek légterében Bogosinak, aki hanyagul csúsztatta barna, kissé már viseltes kordzakójának zsebébe. Bihari, a hírlapíró hónapok óta használta már Bogosi lakását, hetente egyszer ott adott randevút Natasának, a szőke, enyhén molett orosz tanárnőnek. Bogosi felesége is értesült a dologról, s bár nem nagyon tetszett neki, tudta, hogy hiába is tiltakozna ellene, hiszen ő délelőttönként egy falusi iskolában tanított, így nem állt módjában, hogy ellenőrizze, ki tartózkodik éppen a lakásban. Bogosi, az estis joghallgató ra- kodómunkási állását hetekkel előbb adta föl, asszonya tartotta el, s egyre gyakrabban és ingerültebben hozta tudomására, hogy helyezkedjék el, különben pakolhat. Házasságuk hosszú idő óta húzódó csődjét már csak betetőzte Bogosi munkanélküli „lebegő” életformája, amiből egyelőre nemigen látszott kiút. Legalábbis az újrakezdéshez a joghallgató nem érzett elegendő erőt magában, meg aztán a panel kényszerű börtöne is összekötötte őket, a kislányról nem is beszélve, akitől önszántából képtelen lett volna megválni Bogosi. Különös együttlét volt ez, többnyire tiszteletben tartott játékszabályokkal, amit csak ritkán rúgott föl az ösztönök vad és kiszámíthatatlan lázadása. A kielégíthetetlen szeretet- éhség lassan, de biztosan finoman roncsoló gyűlöletbe váltott. Ebbe a furcsa elszakadásba még az is belefért, hogy olykor-olykor lefeküdtek egymással, megkívánva a másikban felgyülemlett, zaklató ide- genséget. Bogosi délelőtt tízkor adta át a lakáskulcsot a hírlapírónak, aki a szertartásnak megfelelően unicum- mal és sörrel hálálta meg barátja szívességét. De ma, mit volt mit tenni, nem jött el az asszony, így alig negyedóra elteltével a két cimbora már újra együtt iszogatott. Bihari, aki egy vadász öntudatával vallotta és hirdette, hogy villanásnyi életünk egyedüli értelmes célja a szeretkezés, éppen tavalyi kalandjáról mesélt az autós topos kelet-német lánnyal, amikor hirtelen fölpattant, és az ablakon át a túloldali járdát vizslatta, ahol egy gyászruhás, fiatal nő tipegett, babakocsit tolva maga előtt, aztán se szó. se beszéd kirohant az utcára. A joghallgató odabentről figyelte a nem mindennapi társalgást: a fals- taffi pocak és a feketébe csomagolt deszkamellek találkozását a ringa- .tózó gyerekkocsi két oldalán. — Kérhetek tőled egy szívességet? — kérdezte barátját a gondterhelt ábrázattal visszaérkező Bihari. A hírlapíró néhány gyors, jól irányzott mondattal avatta be Bo- gosit: a gyászruhás jelenés egykori barátnője, akinek néhány napja temették el a férjét. Az ifjú özvegy kisfiával eddig anyósáéknál lakott, de tovább már nincs maradása: az egyetlen gyermeke halálába belebetegedett anya képtelen a fiatal- asszonynak megbocsátani. — A csecsemőt is csak addig kapta meg amíg a kötelező védőoltásra elvitte, de ő már a lakásba nem mehet vissza — magyarázta filantróp szenvedéllyel a termetes hírlapíró. — Szóval, megengednéd, hogy nálatok megfürödjön...? Bogositól jó néhány dolgot kértek már az utóbbi időben — Bihari például visszatérő rendszerességgel a lakáskulcsot —, de ilyesmit még soha. — Felőlem — vonta meg hanyagul a vállát —, bízzunk benne, hogy elég meleg lesz neki a víz... — Köszönöm, Bogó — derült föl a hírlapíró bíborba játszó képe —, tudtam, hogy rád mindig lehet számítani. Érdekes, gondolta a joghallgató. a feleségemnek homlokegyenesen más erről a véleménye; na meg különben is, miért nem viszi haza a szerkesztő úr fürösz- teni a fekete özvegyet... Colstok asszony — ahogy magában Bogosi a gyászruhás leányt elnevezte —, nem lehetett több húsz évesnél, csontos térdei szinte átbökték a fekete nejlonharisnyát. Apró madárfej, mint kerítésoszlopon a díszgömb, ült hosszú libanyakán. A fene tudja, hogy miért — talán a combközépig érő fekete szoknya meg a nejlonharisnya tette, — mégis szerfölött izgalmas jelenség volt. — Remélem, nem túl ciki, amit kérek, de Bihari ajánlotta föl, és igazán nagyon kedves, hogy megengedi — szólalt meg Amanda Lear hangján az özvegy, hóna alatt két teli Skála-szatyrot szorongotva. — Ugyan már, szóra sem érdemes, használja csak nyugodtan, amire szüksége van — nyugtatta meg Bogosi, miközben lelki szemei előtt megjelent Bihari, a diszting- vált hírlapíró, amint éppen az ő fürdőszobáját ajánlgatja. „Olyan vagyok, akár egy kukkolásra kész impotens házibácsi” — gondolta később, ahogy a heverőn olvasást színlelve figyelte a zárt ajtók mögül kiszűrendő hangokat: a víz csobogását, a spray összetéveszthetetlen surrogását. Az özvegy sárga fürdőlepedőbe bugyolálva lépett elő, fején turbánba csavart törülközővel. Így már nem is tűnt annyira hosszúkásnak. „Ha akar tőlem valamit, majd idetalál” — fickándozott a számító rosszaság a férfiban. De a lány csak a vasalót kérte el, bedugta a konnektorba, aztán visszasétált a fürdőbe. Bogosi a konyháza indult, hogy egy pohár hideg vízzel itassa át gyomra unicumtól kiszáradt szivacsát, ám egyszer csak kedve támadt rányitni az özvegyre. Az asszony mélyen a kádba hajolva mosott, észrevette a férfit, de egy csöppet sem zavarta, hogy hátulról bámulják. — Mi történt a férjével? — bökte ki zavarában az ajtófélfának támaszkodó Bogosi. A lány éppen egy aprócska bugyit dörzsölt elme- rülten, meg sem fordult, úgy mondta érdes, szenvtelen hangon: — Elütötte a vonat. A fénysorompó pirosat jelzett, de ő nem vette észre. — Nekem Bihari úgy mesélte, hogy öngyilkos lett. Maga miatt. Merthogy ott akarta hagyni. A nő hirtelen mozdulattal a kádba vágta a bugyit meg a szappant, és szembefordult a joghallgatóval. — Ez nem igaz! Az anyja terjeszti rólam — hadarta remegő szájszéllel. — A jobb fülére tök süket volt, ezért nem hallotta meg a közeledő mozdonyt... Bogosi tehetetlenül állt a felindult asszony előtt, nem merte, nem akarta megérinteni. Ügy érezte, ereje végérvényesen elhagyta, s képtelen lenne most arra, hogy felemelje a kezét. Az özvegy gyorsan összeszedte magát, elnézést kért a férfitól, majd folytatta a mosást. A joghallgatónak mindentől elment a kedve, hevert az ágyon, és a plafont bámulta, amikor egyszer csak a bejárati ajtóban a kulcs szöszmötö- lését hallotta. — Hát te, itthon vagy — kérdezte vagy inkább állapította meg tettetett közönnyel a szobába lépő feleség. Bogosi feltápászkodott az ágyról, kellemetlen bűntudata támadt, holott erre aztán semmi oka nem volt. — Kérlek, egyelőre ne menj a fürdőszobába — szerencsétlenke- dett az asszony körül —•, mert... mert egy nő van odabent.. — No fene, csak nem rosszkor érkeztem? — kérdezte gúnyosan a felesége, de a máskor szokásos cirkusz most elmaradt. Ügy lát-« szott, hogy ez a félreérthetetlen szituáció is kevés volt már ahhoz, hogy kizökkentse az öntudatra ébredt, láncait végleg lerázni készülő Nö szerepéből. Az özvegy ismét talpig gyászban volt már, mikor kijött a fürdőszobából. A két nő kedvesen mosolygott egymásra, aztán — hiába várva a férfira — bemutatkoztak egymásnak. Bogosi csodálta felesége nyugalmát, aki úgy viselkedett, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgának tartaná, hogy egy vadidegen nő fürödjék a kádjában. (Arra akkor gondolni sem mert, hogy már ennyire nincs közük egymáshoz.) . A joghallgató újra valószínűtle- nül nyúlánknak találta a feketébe rejtőző özvegyet, aki immár feleségétől kért engedélyt a vasaláshoz. Amikor befejezte, összecsomagolt, aztán megköszönve mindkettőjük jóindulatát, távozott. Bogosi soha többé nem látta. Sellő Imre Flóra: Feszes napok Elfutnék, mint féliglevágott Áldozati állat, nyitott Erekkel, hűvös pusztaságot Keresnék: lépni nem tudok. Léted elől nem térhetek ki, Nem térhetsz ki létem elől — Valaki néz, szeme ezernyi. » S ránk feszes napok csendje dől Csak összenézünk észrevétlen: A testünk, mint a jég, kemény. Mint ajzott ij, pengünk, a szélben, Kikötve egymás életén.
