Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-10 / 58. szám

1987. MÁRCIUS 10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A Jászság festője a budai hegyekben Megnyitották a fővárosban Gecse Árpád kiállítását Megjelent a művész bibliográfiája Tegnap délben a mező­gazdasági szövetkezetek bu­dapesti, Normafa úti oktatá­si központjában nyitották meg Gecse Árpád Alattyán- ban élő festőművész gyűjte­ményes kiállítását. Gecse Árpádot a Jászság festőjének tartja számon a ré­gebbi szakirodalom és a köz­vélemény. Igaz ez annyiban, hogy már egy fél évszázada — a Szolnoki Művésztelep­ről történt hazatérése után — szülőfalujában alkot, raj­zain, vásznain a jászsági em­ber és táj jelenik meg, de művészetének teljessége már régen túlmutat a lokális megjelöléseken. A mostani gyűjteményes tárlata is bi­zonyíték erre. A Jászság ege alatt festett képein az 1930- as évektől a nagybányai és az alföldi festészet lényeges elemei sajátosan ötvöződnek, s nyernék festészetében ön­álló megfogalmazást. Gecse Árpád induló évei­nek maradandó értékű fest­ményeiről már számos érte­kezés született, de a művész új reneszánszának — talán az elmúlt két évtizedet szá­míthatjuk ehhez — elemzé­sével, méltatásával részben még adós a művészettörté­net. Abban teljes a műértők véleménye, hogy az idős mű­vész sikerrel újította meg munkásságát, színekben is gazdagabb képeiről, olyan életöröm sugárzik, amely­nek esztétikai értéke igen nagy, ugyanakkor a legszé­lesebb közönségrétegek szá­mára is tökéletesen érthető, élménytadó. A budapesti gyűjteményes kiállításra — amely tulaj­donképpen az idős mester munkásságának szerény ré­szét tartalmazza — a rende­zőnek sikerült olyan váloga­tást kiállítani, amely mint tengerből a csepp, híven visszaadja az életmű lénye­gét. Külön örvendetes, hogy a régi, jól ismert, de min­dig az újdonság varázsával ható festményeken kívül olyan képeket is kiállítottak, amelyek szinte az elmúlt he­tekben, hónapokban készül­tek. Nem szorosan az életmű­kiállításhoz kapcsolódva, de most jelent meg a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár ki­adásában Gecse Árpád bib­liográfiája. A könyvtár képzőművé­szeti sorozatának VII. köte­teként kiadott, alapos, teljes igényű munka Bálintné He­gyesi Júliát és Madarászná Gecse Ágnest dicséri. S hogy ez a dicséret mennyire in­dokolt azt nem csupán — ez sem kevés! -r a forrásanya­gok sokasága és pontossága jelzi, de az a tény is, hogy a festőművészről írott cik­kek, méltatások stb., tekin­télyes része az 1920—1930-as évekből származik. Akik va­lamelyest is foglalkoznak a múlt feltárásával, ,tudják, hogy milyen nehéz a két vi­lágháború közötti, főleg a vidéken megjelent kútfőkhöz hozzájutni. Közli a bibliog­ráfia Gecse Árpád tanulmá­nyainak, cikkeinek, egyéb írásos tevékenységének lis­táját is. Ezek az 1924—1978 között megjelent írások mint olvasmányok is érdekesek — a Jász Hírlap közölte pl., az Olaszországi leveleket —, de elengedhetetlen feltételei a Gecse Árpád művészetéről készülő, majdani tanulmány- kötet elkészítésének. A szerkesztők az anyag- gyűjtést 1985. december 31- én zárták le, tehát a kötet, amely a Szolnoki Galéria Baráti Köre támogatásával jelent meg, nemcsak pontos, de igen friss is. — ti — Tanuló pedagógusok Gyorsléptű korunkban alig akad olyan hivatás, szakma, amelynek művelői — ha va­lóban követni akarják a vál­tozásokat — előbb-utóbb ne kényszerülnének arra, hogy tudásukat fejlesszék, a kor­hoz igazítsák. Természete­sen nem kivételek ez alól a pedagógusok sem, sőt, mi­után ők a jövő nemzedéké­nek nevelői, minden lehető­séget meg kell ragadniuk Szakmai-pszichológiai isme­reteik kiszélesítésére. A Művelődési Minisztéri­um 1985-ben hozott rendele­tet a pedagógusok intenzív továbbképzéséről, amelynek Szolnok megyei tapasztalata­it tárgyalta meg legutóbbi ülésén a Pedagógusok Szak- szervezetének Megyei Bizott­sága. Régi vágya teljesült sző­kébb pátriánk tanárainak, tanítóinak és óvónőinek is az intenzív továbbképzés le­hetőségének megteremtésé­vel, hiszen a különböző fel­sőoktatási intézményekben évi százhúsz órában elsajá­títhatják a legújabb kutatá­si eredmények alkalmazását. 1985-ben százhuszonhatan, tavaly száztizenheten jelent­keztek a továbbképzőre. A beiratkozok számának csök­kenését, annak okait igye­Január 26-án volt 12 esz­tendeje, hogy 56 éves korá­ban elhunyt a felszabadulás utáni magyar filmgyártás egyik legjelentősebb rende­zőegyénisége, Máriássy Fé­lix. A kétszeres Kossuth- díjas, érdemes művész alko­tásaiból március 13-i kez­dettel válogatást mutat be a televízió. És ezzel egyben megemlékezik a rendező élet- és munkatársáról, a ta­valy elhunyt kitűnő újságíró- forgatókönyvíró Máriássy Juditról is, aki a sorozatban szereplő legtöbb alkotás szerzője volt. Máriássy Félix 1919-ben született Mikófalván. Húsz­évesen került a filmhez, volt vágó, segédrendező, készített dokumentumfilmeket, majd 1949-ben mutatkozott be első önálló rendezésével. A filmtörténeti jelentőségű Valahol Európában (1946) el­kezett elemezni a megyei bizottsága. A továbbképzés iránt érdeklődők leírták és elmondták, hogy többek kö­zött a munkahelyüknek ako­zott szervezési gondot a je­lentkezés, hiszen nem min­den tantestület bírja el az intenzív továbbképzésen részt vevő kolléga 120 órás helyettesítését. Akik bekap­csolódtak a továbbképzésbe, egy kérdőíven írhatták meg tapasztalataikat. Egyebek mellett kiderült, hogy az is­kolák, a tantestületek több­ségükben támogatták a to­vábbtanulókat, gondoskod­tak a helyettesítésükről, se­gítettek az előírt szakiroda- lom beszerzésében, szabadsá­got adtak a záródolgozat megírására, a vizsgára való felkészülésre. A felsőoktatá­si intézményeik „hozzáállá­sát” általában nagyra érté­kelték a résztvevők, dicsér­ték a pontos informálást, a jó szervezést, a megértő kap­csolattartást, a gyakorlati feladatmegoldásokat, a te­kintélyes külső szakértők, előadók meghívását. Nem valamennyi pedagógus vá­laszolt a kérdésekre pozití­van, voltak, akik nem kap­tak szabadságot, túlórákkal nehezítették munkájukat, nem jutottak hozzá a szak- irodalomhoz. Többen is ne­Kameraközelben készülésének is részesei vol­tak Máriássyék, hisz a ren­dező Radványi Géza és az író Balázs Béla mellett Fé­lix és Judit írta a forgató- könyvet, és Máriássy Félix volt a film vágója. 1949—50 —51-ben három filmet for­gatott a rendező: a Szabónét, a Kis Katalin házasságát és a Teljes gőzzelt. A sematiz­mus korszakának filmjei vol­tak ezek, de Máriássy ké­sőbb így vallott róluk: „A kulturális vezetés is, és mi is elhittük, hogy a művészet­nek — különösen a filmnek — konkrét, közvetlen agita- tív hatása lehet... Ennek a vakhitnek a dokumentuma első három filmem. S a stí­lusváltásnak nem esztétikai alapja van, hanem a gondol­kodás megváltozásának kö­vetkezménye... mindig hit­tem, és ma is hiszek a mű­vészet hatásában, elkötele­•z intenzív továbbképzés tapasztalatai hezményezték, hogy fárasz- tóak a nyolc-kilenc órás to­vábbképzési napok, túlmére­tezettek a házi feladatok, hiányoztak a bemutató taní­tások, kevés tudnivalót sze­rezhettek a pedagógia, a pszichológia és a módszertan újdonságairól. Végeredményben a képzé­si évek mérlege tartalmi szempontból kedvező, a problémák a szervezéssel és a módszerrel kapcsolatban merültek fel. A tanfolyamot végzettek úgy érezhetik, hogy gyarapodott szakmai tudásuk, fejlődött pedagó­giai-pszichikai szakművelt­ségük. A Pedagógusok Szak- szervezete vállalta. hogy alapszervezetei segítenek az intenzív továbbképzésre tör­ténő beiskolázásban, igyekez­nek úgy alakítani a pedagó­gusok közvéleményét, hogy a szakmai, pedagógiai kul­turáltság értékké váljon, a hiánya pedig továbbképzésre serkentsen. A megyei bizott­ság figyelemmel kíséri és segíti, hogy a továbbképzést jó eredménnyel végző peda­gógusok az adható béreme­lést a központi erőforrásból mielőbb megkapják. zett muvesznen tartom ma­gam, aki hatni akar közön­ségére, és sose tértem ki az aktuális feladatok elől... A Budapesti tavasz megszüle­tésében sem a neorealista filmek hatása játszott dön­tő szerepet — hiszen alig láttuk akkor a nagy olasz neorealista filmeket —, ha­nem ez volt számomra az el­ső lehetőség, hogy arról csi­náljak filmet, amit szemé­lyesen is átéltem”. Az életmű-válogatás első darabjaként az 1957-ben ké­szült Külvárosi legendát mu­tatja be a televízió, március 13-án. Ezt sorra követi az Egy pikoló világos (1955), a Budapesti tavasz (1955), a Csempészek (1958), az Ál­matlan évek (1959), a Pró­baút (1960), a Karambol (1964), a Fügefalevél (1966). végül az Imposztorok (1969). Thália a Tisza partján 3. Olga, Mása, Irina és a több p le Fejezetek a Szigligeti Színház három évtizedéből 1962-ben, néhány nappal az első szolnoki Három nő­vér bemutatója előtt meg­kérdezte Berényi Gábort — 1959-től a színház igazgató­ja — egykori kollégám Her­nádi Tibor — nyugodjék — hogy mi újat talál Csehov- ban? — Erre egy hasonlattal tu­dok felelni: úgy vagyok Cse- hovval, mint az olajkutatók a saját munkájukkal. Akár­milyen mélyre hatolnak a fúrással, még mindig akad­nak feltáratlan mélységek... Ha azt kérdezné tőlem, hogy szerintem melyik a világ őt legnagyobb színdarabja, el­sőnek a Hamletet említeném, de nem maradna a felsoro­lás végére a Három nővér nem. A Szigligeti Színház első Jelenet a Berényi Gábor rendezte előadásból: Olga: Győri Ilona, Csebutikin: TylI Attila, Irina: Petényi Ilona, Mása: Hegedűs Ágnes Csehov-bemutatója — akár két évvel ezelőtt a Hamlet! — óriási siker volt Szolno­kon. Üzemek vállalatok, if­júsági szervezetek különélő- adásokat „rendeltek meg” a színháztól. Milyen is volt ez az azóta is sokat emlegetett előadás? Négyszer, talán ötször lát­tam a Három nővért, de ahogy a leggyönyörűbb fest­ményről is csak a mindent elszürkítő szavak erejével lehet beszélni, a színház csodálatos pillanatait is csak újra élni lehet a képzelet erejével. Elfogult vagyok? Igen, lehet. Idézem inkább Demeter Imre tárgyilagos feljegyzéseit a Film—Szín­ház—Muzsika 1962. április 13-i számából: „Az elköd- lött szépségek drámáját mu­tatta be a szolnoki Szigligeti Színház: nagy és tiszteletre­méltó vállalkozás, hiszen nemcsak a szolnoki közön­ség, hanem az együttes is most ismerkedik Csehovval. A szereplők közül csupán ketten játszottak Csehov- drámában, főiskolai előadá­son. Berényi Gábor rende­zése hűséges Csehovhoz, a legfontosabb, hogy sikerült megteremtenie azt a sajátos atmoszférát, amelyben a csehovi alakok a maguk kü­lönös életét élik. A játékstí­lus póztalansága, egyszerűsé­ge illik Csehovhoz, a rende­ző kerüli a látványos, han­gos megoldásokat.” Sajnálatos, hogy a pompás előadásnak, az igazán pará­dés szereposztásban játszott darabnak — idézett kollé­gám írását kivéve — úgy­szólván semmiféle kritikai visszhangja nem volt! Huszonöt évvel az emléke­zetes előadás után megkér­deztem Berényi Gábortól — ma a Játékszín igazgatója —, hogy harminchat évesen — ennyi idős volt, amikor a Három nővért rendezte —, hogy tudhatott annyit Olga, Mása, Irina, Versinyin, Cse­butikin és a többi Csehov- hős: világáról? — Három évig aspirantú- rán voltam Leningrádban, ez igen sokat jelentett számom­ra. De mégis, inkább Men- sáros Laci megfogalmazásá­val válászolok: Csehovból mindenki annyit tud merlte­Csehov: Sirály. Nyina: Bodnár Erika, Trepljov: Kránitz La­jos. 1971. december 3. Székely Gábor rendezése Csomós Mari Mása szerepé­ben. Versinyin: Huszár Lász­ló (jobbról) Rendező: Szé­kely Gábor akarunk megerősíteni, azt majd egy-egy kihangsúlyo­zott színpadi pillanat meg­mutatja! — nyilatkozta Szé­kely Gábor a bemutató előtt. S a jól hangsúlyozott színpadi pillanatok egymás­utánja pontosan megértette a nézőkkel Székely rendezé­sének alapgondolatát. Ami a „két szolnoki’’ Három nővér előadásában rögtön feltűnik: Székely csehovi világa sok­kai keményebb, türelmetle­nebb, hangosabb volt mint Berényi rendezése. Nem vé­letlenül. Közben elmjúlt 12 év, a világ is keményebb, ha úgy tetszik szikárabb, tü­Petényi Ilona (Irina) és Mensáros László (Tuzenbacb) az 1962-es Három nővérben. ni, amennyit az önmaga éle­téből megért. Mennyi víz folyt le a Ti­szán egy bő évitized alatt, amikorra a Három nővér új­bóli színpadra állításának gondolata megszületett... Székely Gábor — aki Be­rényi mellett kezdte pályá­ját — vállalkozott a „máso­dik szolnoki” Három nővér rendezésére. — Nincs szándékunkban, hogy valamiféle — divatos szóval — „üzenetet” — „cse­hovi üzenetet" — közöljünk a nézővel. Egyszerűen em­berek és helyzeteik konflik­tusait játsszuk el, és hogy eközben milyen gondolatot relmetlenebb 'lett! Székely Gábor érezteti: a részvétlen társadalom működésén túl maguk a szenvedők is tehet­nek saját sorvadásukról. Nyersebb, hűvösebb, feltét­lenül több analízist tartal­mazó előadás volt Székely Gáboré, mint elődjéé. Nála mindenki főszereplő, még a süket Ferapont is, akit Ta­tár Endre nagyszerűen kel­tett életre. Megjegyzem, hogy a Beré- nyi rendezte Három nővér parárés szereposztásban ke­rült a közönség elé. Szé­kelynek is „álomtársulat” állt rendelkezésére: Olga: Tímár Éva, Mása: Csomós Mari, Irina: Andai Kati, Versinyin: Huszár László, Natasa: Monori Lili, Szol­jani j: Polgár Géza, Tuzen- bach: Papp Zoltán, Kuligin: Peczkay Endre, Csebutikin: Iványi József, Andrej: Pi- róth Gyula. Cstk István így összegezte a látottakat a Magyar Hír­lapban: „Remek teljesítmény a szolnoki előadás: a tehet­ség, a ,valamit akarás’ és az együttes meggyőződés szép példája.” (folytatjuk) Tiszai Lajos Máriássy sorozat indul a tévében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents