Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
10 Ratalokról-ftataloKnak 1987. MÁRCIUS 7. A jövünk a tét! Mikor telik le a hét szűk esztendő? Pályaválasztás idejében, megalapozottan Fiatalok a gazdaságról, a reformról, a munkahelyi feladatokról Januárban indította útjára a KISZ a „Jövőnk a tét!” elnevezésű akciót. A magyar gazdaságról, a reformról, munkahelyük, intézményük feladatairól beszélnek, vitatkoznak ezekben a hetekben a fiatalok. Arról, hogy mit csináljanak ők másként, jobban, s arról, mit javasoljanak szűkebb környezetüknek a munkában, a termelésben. Hétfőn, a KISZ meghirdette dolgozói napon a munkaidő leteltével országszerte sok helyen ültek le a fiatalok és megvitatták egymás ötleteit arról, hogyan szerezhetne nagyobb elismerést a jobb .teljesítmény, a Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, arra kerestünk választ a Szolnok Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat fiataljai körében, hogyan vélekednek a KISZ- felhívásban megfogalmazottakról. — „Történelmi sorsfordulót élünk, nehéz, fájdalmakkal is járó fejlődés útjára lépünk, mely biztató kilátást ígér, vagy a mi korosztályunk számára ismeretlen társadalmi-gazdasági bizonytalanság jelenti jövőnket?” Hát ez elég nyílt, mondhatni drámai hang\ú megfogalmazás. S ahogy folytatódik az meg a kiáltványok hangjára emlékeztet. Tényleg ennyire súlyos a helyzet? Nagy Éva meós: — Nem, ez így eltúlzott... Legalábbis remélem! Nagy Etelka, a munkaügyi és bérgazdálkodási osztály előadója: — Nem könnyű felrázni az embereket. Legyintenek: majd csak lesz valahogy .. majd az idő megoldja ... Dorkó Mária belső ellenőr: — Az az igazság, hogy az elmúlt két évtized viszonylagos jóléte után nemigen gondolja senki, hogy visszafelé haladunk, hogy rosszabb következhet. — Pedig következhet. Mit jelent a fájdalmakkal járó fejlődés, vagy a bizonytalanság? Mik lehetnek ezek a■ fájdalmak? Mária: — Áremelés, infláció ... Éva: — Hét szűk esztendő... Etelka: — Már elmúlt a hét szűk esztendő! Azt mondták ’85-ben értünk a végére. Nem? — Azt mondja a felhívás, hogy „Előrelépni csak akkor tudunk, ha a munkahelyeken és az országban nagyobb lesz a rend ha valamennyien jobb és fegyelmezettebb munkát végzünk. Ne hagyjuk, hogy a lézen- gők, a lógósok, a kötelességüket mulasztók — órabérben, havi fizetésben vagy a teljesítménylapok meghamisításával ugyanolyan elismerésben részesüljenek, mint azok, akik lelkiismeretesen dolgoznak! Etelka: — Éppen délelőtt írtam ki a nyere ségré- szesedéseket. A húsipari vállalatok között kiemelkedően szép nyereséget fizetünk. — Ez nyilván az elmúlt évi jó munkát igazolja, a dolgozókét és a vezetőkét egyaránt. Ráadásul ne feledjük: tavaly jóval nehezebben találtak piacot a húsipari termékek, egyszóval kereskedni is jóval nehezebb volt, mint mondjuk másfél évvei ezelőtt. — Ez igaz, de hadd folyminőségi munka, miként lehet újabb erőforrásokat bekapcsolni a műszaki fejlesztésbe, ösztönöz-e valami a magasabb tudás megszerzésére, illetve milyen helyi lehetőségekkel párosul mindÉva: — Mi jut eszembe? Hirtelenjében a Rábára tudok gondolni. Az egész ország látta a televízióban. Húszéves törzsgárdatagokat küldtek el. Hát ez senkinek sem jó, bár azt mondjuk, az egy munkahelyen eltöltött idő önmagában ne számítson érdemnek. Mégis, a munkahelyhez való hűség több a kényelemszeretetnél, hiszen szilárd anyagi biztonságot jelent a családnak. Elküldeni egyik napról a másikra valakit? Hát ez bizony furcsa, szokatlan. Nálunk is, mint ahogyan mindenütt, akadnak egyetemet, főiskolát végzett „sétáló emberek”, akik nem kapnak, vagy nem találnak munkát. Ez nagy baj. Ha ma egy vállalathoz fölvesznek valakit és az illető szépen csendben vegetál. akkor nemigen küldik el. Én őszintén szólva própaidővel alkalmaznám az új belépőket, aztán ha megfelelnek, maradhatnak. , Mert most nem így van. A munkakörre, a munkakör betöltésére keresünk embert ennyiért, meg ennyiért nem a feladatra. Hogy az illető alkalmas-e vagy sem, az kiderül ugyan hamar, ám mégsem küldjük el. Nem merjük vállalni, hogy elküldjük. Miért nem? Talán az illetőnek is kényelmesebb így, meg a vállalatnak is. Mi lenne a megoldás? Ha nem a munkakört fizetnénk magi, hanem az elvégzett munkát! Gyakran okoz bérfeszültséget, hogy az új, a kezdő dolgozó ugyanannyiért, uram bocsá’ többért áll be. mint amennyit a régiek kapnak. Hát ez hogy van? Ezek szerint lépjek ki, aztán visz- sza, s máris többet emelkedik a fizetésem, mintha folyamatosan dolgozom? tassam. Szóval ezekből a nyereségrészesedésből nem derül ki. hogy azonos munkakörökben ki dolgozott jobban vagy kevésbé jól. Éva: — Azt észrevenni, hogy máris nagyobb a rend. Lehet, hogy ez éppen a vállalati önállóságunkkal esik egybe? Mindenesetre olyanok történtek, amik korábban elképzelhetetlenek voltak. Az idén például már négy embert — köztük törzsgárdatagokat is — elbocsátottak munkahelyi italozás miatt, többeket meg jelentős órabércsökkentéssel sújtottak. Az ilyen intézkedések haszna? Mostmár valóban elgondolkoznak az alkoholra szomjazok, érdemes-e „leguritani” egy-két decit. Mária: —•' Az ilyet persze csak következetesen lehet csinálni. Nálunk végignézheti bárki az irodákat is, aki talál egy üveget, annak — hogy stilszerű legyek — én fizetek. Nyugodtan kinyithatjuk a párttitkár hűtőszekrényét is. — Miért ne, hiszen itt ülünk az irodájában. Tényleg kinyithatjuk? — Tényleg! Kinyitottuk. Üdítőt találtunk benne. Kérdéseket tesznek fel — Beszéljünk mostmár arról, ki, hogyan gyűjti majd össze a fiatalok ötleteit? Beszélgető partnereim illetékesek a válaszadásban, merthogy Mária a KISZ- bizottság titkára, Etelka bizottsági tag, Éva alapszervezeti titkár. Mária: — Az ezer dolgozóból négyszázhúsz-négy- százharminc a fiatal. Szándékosan nemcsak a KISZ- tagok véleménye érdekel most bennünket... Etelka: —... ezért kezdődik (úgy a kérdőívünk, amit minden fiatalhoz eljuttatunk: KISZ-tag vagy-e vagy nem, és ha nem miért? A válaszokat név nélkül kérjük, hiszen a helyzetre vagyunk kiváncsiak, arra, hogyan gondolkodnak a fiatalok. Mária: — Valóban kerülni akarjuk a hivatalos, a megszokott sémákat, a tiszteletköröket. Ilyen kérdéseket teszünk föl: mennyire elégedettek szakmai elismerésükkel, előmenetelükkel; számíthatnak-e továbbtanulási lehetőségre; hogyan fogadják továbbtanulási szándékukat közvetlen vezetőik. Természetesen kiváncsiak vagyunk arra is, ki, mit csinálna másképpen saját munkájában. Etelka: — így. a véleményeket frissen, aktuálisan összegezve nyugodtabban hívhatjuk fórumra, párbeszédre a vállalat gazdasági és társadalmi vezetőit. Az Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál tehát elkezdődött valami. Bevalljuk, kiváncsiak leszünk a fórumon elhangzó kérdésekre. A szignál után uniformizált hang szólal meg: „Szolnok állomás. Személyvonat érkezett Lökösházáról a 11. vágányra. Továbbindul Űj- szász, Nagykáta, Budapest Keleti pályaudvarra. . . ” A bemondó nevét csak akkor tudom meg, amikor az állomás irányító tornyában, ahogy a vasutasok nevezik, a pagodában találkozunk. Faragóné Benedek Mária magas pulpitusnál ül. Előtte a mikrofon, mellette az utastájékoztató berendezés, az asztalon a forgatókönyv — ritka foglalkozásának kellékei. A csupa üveg pagodából körbetekinthet bármikor. Sínek, sínek mindenütt. — Éjszaka csodálatos látvány, a fények vezetik a szemet — mondja. Hangjára rá se lehet ismerni, halkabb, lágyabb. Fiatalosabb is, hiszen, mint elárulja, csak 23 éves. Immár több, mint egy éve hangjával keresi meg a kenyeret: utazási hírközlő. — Milyen sínen indult el az életbe, milyen „váltó- állítások” után kapott vajon zöld fényt ehhez a foglalkozáshoz? — kérdem, miután egy vonatot „elindít”. — Hát az igaz, hogy az ember nem születik bemondónak. Hosszú történetem van nekem is. — Annyira hosszú, már- csak az évei miatt sem lehet! — Törökszentmiklóson érettségiztem, aztán a BudaVáróteremre emlékeztető előtér. A fal mentén székek, egy asztal, rajta különféle kiadványok. Kedves fiúk, lányok nektek szeretnénk bemutatni vállalatunkat — olvashatja a sablonszövegeket, aki találomra kézbe veszi valamelyiket. Ingyenes kollégimumi ellátást kínál az egyik, jó kereseti lehetőséggel kecsegtet a másik. Gyertek, nálunk tanuljatok tovább! Ajánlataikkal mintha csak növelni akarnák a diákok bizonytalanságát. A helyszín ugyanis a Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet pályaválasztási tanácsadója. Miközben Cserfalvi Gyula csoportvezetőre várakozom. Két lány érkezik. Egymást noszogatva lépnek be, leülnek, sugdosnak egymásnak valamit. így, egymást bátorítva jöttek el a Varga Katalin Gimnáziumból., Másodikosok, kezükben kitöltött kérdőívet szorongatnak. Tanácstalanok, de kitől kapták az ötletet? — Az osztályfőnököm javasolta — mondja egy váll rándítással Palicska Krisztina. — Vajon mire számítotok, mit fognak itt először kérdezni tőletek? — Gondolom — szól némi tűnődés után Nánási Krisztina —, hogy milyen a tanulmányi eredményünk — s a kérdő tekintetre folytatja —. négyes-ötös tanulók vagyunk. — De hát — mutat barátnője a kérdőívre — itt is az az első kérdés, hogy milyen pályát szeretnénk választani. Hát, ha tudnám, nem is jönnék. — Semmi elképzelésetek sincs? — Az enyém elég homályos — válaszol. — Csak azt tudom, hogy humán szakra szeretnék -majd menni. A történelem-népművelés talán, de nem vagyok meggyőződve. Ez csak amolyan felvetődött gondolat, segédötlet. — Az enyém viszont — rukkol ki Nánásiék Krisztije — nem egyezik a szüléimével. Azt szeretnék, hogy jogász legyek, de nekem az túl száraz. Nem is mondtam meg nekik — fordul megerősítésért szomszédjához —, hogy eljövünk ide. Mert itt azért, ha mást nem, de pesti Gyógyszertári Központban tanultam tovább. Az eredeti szakmám szerint gyógyszertári asszisztens lennék — kurtítja meg a hosszú történet bevezetőjét. Lyukkártyát tesz be a vizuális utastájékoztatót vezérlő berendezésbe. A gép lapjai pörögnek, amikor a folytatás következik: — Hogy miért hagytam ott? — kérdezi magától, gondolom nem először, bár a válaszból egyértelmű a döntés. — Kétezerháromszáz forint volt az alapfizetésem, itt meg négyezer fölött keresek. Igaz, próbálkoztam máshol is. A tanácsnál voltam ügyintéző egy évig. De — tart némi szünetet — szóval nem vettek föl az Államigazgatási Főiskolára, el kellett jönnöm. — Utólag hogy látja, jól döntött? — Nem nagyon volt nekem elképzelésem a vasútról — fordul pillanatra felém a mikrofontól. — A húgom dolgozott az állomáson, ő javasolta. Először géptávíró voltam, aztán kerültem át a pagodába. Egy hónapos gyakorlat után tettem vizsgát, ami el is döntötte, hogy itt maradok. A surrogó, kattogó hangokból már szinte automatikusan vagy ösztönösen érzi meg, hogy szerelvény érkezik. Nem is néz a forgató- könyvbe, gépiesen mondja a szöveget ez. Sétálók diplomával Ha nagyobb lesz a rend Egri Sándor Bemondó a pagodában újabb véleményt is hall az ember. — A felvételi még mesz- sze van. — Csakhogy most kell a fakultációról dönteni. Azt választanánk, aminek később hasznát is vehetjük. — Igen, egyre gyakrabban keresnek meg bennünket a másodikosok közül — mondja Cserfalvi Gyula, amikor az iménti tapasztalatomat hozom szóba, — de ez inkább csak a gimnazistákra jellemző. A szakközépiskolákba, a szakmunkásképzőkbe járók sorsa, pályája ugyanis már korábban, a nyolcadik osztályban eldől. A hozzánk fordulók zömét az általános iskolások adják. — Sokan persze csak akkor kopogtatnak, amikor már ég a ház, mit lehet tenni ilyenkor? — A kép ekkor már valóban nem rózsás. Nehéz helyzetbe kerülnek azok, akiket mindkét helyről elutasítanak — válaszol a több mint tízéves tapasztalattal rendelkező szakember. — Tavaly például az ötezerhat- száz végzős általános iskolás közül 409 tanuló került erre a sorsra. Nem irigylésre méltó a megméretés első kudarcélménye. A háttérben többnyire a gyenge tanulmányi eredmény áll. Az is sok gondot okoz, ha a másodiknak választott iskolát nem veszik komolyan a pályázók. őket már csak az ..üres” helyekre tudjuk irányítani. — Ez már aligha nevezhető pályaválasztási tanácsadásnak. noha a cél a kényszerpályák elkerülése lenne. — Ehhez pedig helyzet- és önismeretre van szükség — mondja ki a két kulcsszót. — Tehát az iskolák, s az ott tanulók rendszeres tájékoztatása a választási lehetőségekről. Ennek érdekében minden tanévben összeállítjuk a beiskolázások statisztikáját, amiből már sokmindenre lehet következtetni; hol van túljelentkezés. milyen eredménynyel lehet bejutni stb. A problémás tanulókkal viszont időben, a 6—7. osztályban kapcsolatba kell kerülnünk, ha egyengetni akarjuk útjaikat. Ezért az év elején megküldjük az iskoláknak azokat a kérdőíveket, amelyekből — ha kitöltve visszajuttatják — már tudjuk, kik számítanak ránk a közeljövőben. Velük ezután személyesen is találkoznunk kell, hogy segíteni tudjunk a nagy kérdés eldöntésében. — Tudomásom szerint idén a megyében 5878-an kezdték el a nyolcadik osztályt. Az iskolák a napokban továbbítják a felvételi lapokat. Mire számíthatnak a fiatalok az eddigi tapasztalatok alapján? — Jósolni nem könnyű, nem is akarok, de valószínűnek tartom, hogy a sokéves átlaghoz hasonló lesz most is a pályázatok eredménye. Hogy mit jelent ez? Vegyük elő a tavalyi statisztikát .Megyénkben 38 gim- názimumi osztály közül választhattak a jelentkezők. A szakközépiskolákban 12 szakra volt lehetőség. A szakmunkásképzők több mint 70 szakma elsajátítását kínálták. Ha pedig a keretszámokat nézzük: 5968 helyre az elmúlt évben 5605 tanuló jelentkezett. Legkeresettebb az egészségügyi szakiskola, kétszeres volt a túljelentkezés. A szakközépiskolákban is többen kívántak továbbtanulni, mint amennyi hely volt, miközben a gimnáziumok iránt mérséklődött az igény. A szakmunkásképzőkbe jelentkezettek adatai pedig azt mutatják, hogy a kereskedelem és a vendéglátás még mindig a legnépszerűbb, 25 százalékkal volt több az oda felvételizők száma. Viszont a mezőgazdasági szakmákban 'betölthető helyeknek csak a 63 százalékára volt jelentkező. Az előtérben időközben mind többen várakoznak. Arra számítva, hogy hasznos tanácsot kapnak. Ha nem is ismerték még fel, de érzik: életreszóló döntés küszöbén állnak. Zavarukat palástolják, mely ettől válik érzékelhetővé. Segítségre számítanak. Remélik, még idejében érkeztek. — szőke — Annyira álmodozó azért nem vagyok... (Fotó: Mészáros) — Mintha fejből tudná a menetrendet! — Mint egy magnetofonba. úgy belénk rögzül az egész. — Nem unalmas? — Megszoktam, meg munka mellett a forgalmi vizsgára készülök. Ha sikerül, szolgálattevő lehetek.. . — Végleg a vasút mellett döntött? Mondjam, ne mondjam. Töprengve néz a sínek távolába. — Az ősszel mentem férjhez. Tiszapüspökiből járok át. A 12 órás szolgálat most, amióta a háztartás is az enyém, valahogy nincs ínyemre. Meg hát nem adtam még föl mindent. Vannak még terveim. No, tévé-bemondó, azért nem akarok lenni, annyira nem vagyok álmodozó. Bár mikrofonlázam sosem volt. De tudom, mert Endrei Judit is a mi giminkben érettségizett, és egyszer járt nálunk, szóval tudom, hogy az milyen nehéz. Talán a tanítóképzőt el tudnám végezni... ► Magasról tekintünk le a peronokra. Pálcikaemberek araszolgatnak a sínek között. A bemondó „szabványhangját” hallják, őt magát nem ismerik. A kapcsolat személytelen. Nem tudják, hogy most épp min gondolkodik, hogyan is lesz hát, miként alakul a sorsa? A pagoda végállomás, vagy csak egy megálló az életében? Sz. Gy.
