Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-07 / 56. szám

8

Irodalom» művészet

1987. MÁRCIUS 7.

Az öregember a hátsó ülés sarkában a hamutartót markölászta. Abba próbált kapaszkodni, mikor Geréb veje a kanyarokat vette. Geréb vastag nyaka eltakarta előle a kilátást, az útból csak az elsuhanó fákat látta, s néha egy kis táblát, amelyre ugró szarvast festettek.

Aztán véget ért az erdő, beereszkedtek a dombok közé, Geréb veje lassított. Az öregember meglátta a gyülekező fecskék csapatát. Mézszínű fény hintáit a dombok felett, a szőlőkben madárijesztők és emberek tarka foltjai virítottak, Geréb veje elhúzott egy lépésben haladó szekér mellett, a kocsin két vidám ember szüretelő kádat szállított.

— Na ugorjunk, Kőszegi bácsi

— vezényelt Seréb.

Az öregember szédelegve kikászálódott. Beleszippantott a levegőbe. A nagy piros autó szaga már oszladozott, édes szőlőillat lengett, száraz széna füstje, kesernyés zamat, talán dió.

Geréb veje előrenyargalt, far- mernadrágos, görbe lába eltűnt előlük a kaptatón. Geréb is megindult, nyomában az öregemberrel. Közben hátraszólt.

— Maga még nem is látta az új házat. Mikor a nyárssütőmet csinálta, még csak az alapok voltak meg, nem?

— De igen, igazgató elvtárs.

Geréb fújtatva haladt a szőlőn át, aztán megállt. Ott volt előttük az új ház, kőlábazat, lépcsős terasz, lakkozott fakorlát, nagy méretek. Geréb nézte a házat, pár- nás, beretvált arca szétterült az ingnyak fölött.

— Nagyon szép ház — mondta az öregember.

A teraszra nyíló ajtón színes gyöngyfüggöny lógott. Gerébné lépett ki a függönyfalon át, a gyöngyök, megnyíltak előtte, és összezárultak megint, enyhe remegéssel. Az öregember kábán bámulta Gerébnét, a kövér faljárót.

Az asszony tömzsi borospohárban pálinkát hozott, és az öregember kezébe nyomta.

— Nem kell egyszerre meginni

— mondta.

— Megmutatom a szerszámokat

— indult Geréb.

A ház körül vendégek nyüzsögtek, az egyik körtét mosott egy tálban, a másik a tők,ék között szemezett, egy fiatal nő napolajjal kente az arcát. Közömbös pillantást vetettek az öregemberre.

A ház mögött feküdt a kivágott diófa. Törzsét már fölszabták, a földet szilánk, fűrészpor borította. A tönköt bennehagyták a földben, idegenül, mereven fehérlett ott, mint egy friss holttetem. A hasznavehetetlen korona távolabb hevert, ágain megpöndörödtek a levelek, száradtak, szétszóródtak.

— Természetes legyen — magyarázott Seréb. — Figyeljen ide, Kőszegi bácsi, a lányomnak az a kívánsága, hogy természetes legyen. Ne legyen kicentizve. Az ülőkék is mintha csak úgy kinőttek volna a földből. Érti?

Elment. Az öregember lepakolt, megkóstolta a pálinkát, jó kisüsti volt. Biztonságba helyezte a poharat a rönkök mögött, a kabátját összehajtogatta és melléje tette. Elébb ásóval kijelöli az ülőkék helyét. Nem kicentizve, ahogyan Geréb lánya kívánja. Egyenletesen, tempósan dolgozni kezdett.

Meleg kora őszi délelőtt volt. Valamelyik szomszédos szőlőben megszólalt a durrogató. Seregélycsapatok röppentek föl, az öregember kajánul elmosolyodott. Durrogtathattok, gondolta, a seregélyek azért nem halnak éhen. Jó édes 'lehet már a szőlő, lám, néhol már szüretelik. Maga is megevett volna egy fürt édes szőlőt. Vagy vitt volna az asszonynak. A felesége nagyon szereti a szőlőt. Meg a mustot. Egyebet nem iszik, de a mustot szívesen inná. Néha árulnak a piacon mustot. De tavaly például egyszer se lehetett kapni.

Később elballagott a pohárhoz. Belekortyintott, megnézte, menynyi maradt még benne, aztán visszatette. A diófa halott ágai közt meglátott egy szem diót. Kiszedte a zöld burokból, de a dió lyukas volt, belül üres. Sajnálkozva forgatta, aztán megintcsak elmosolyodott. Ezek a madarak ... isten falánk állatai... Tartogatta kicsit a tenyerén a lyukas diót. Zsebre rakja, ne rakja? Aztán csak visszaejtette az ágak közé. Megfordult, hogy visszamegy az ásóhoz. Egy gyerek állt előtte, ki- -csi leány, karján apró kosár.

— Akarsz diót? — kérdezte a gyerek. Olyan közel állott, hogy az

öregember 'látta a fejbőrből kisarjadó haj pihéit. Ügy csillogtak, mint az őszi fényben úszkáló ökörnyál szálak.

A kislány benyúlt a kosárba, s két szem szép, egészséges diót tett az öregember markába. Az ügyetlenül elvette, megtörte, megpucolta. Míg rágott, a gyerekszemek követték az állkapcsa mozgását.

— Jó volt?

— Jó — felelte az öregember. Még mindig ugyanott állt, a nap a hátát sütötte.

— Az én dióm volt — mondta büszkén a gyerek. — Én szedtem. Nagyon jó dió.

Az öreg esetlenül kikerülte a gyereket, dolgozni kezdett. Mikor legközelebb arra nézett, már nem volt ott senki. Talán álmodta az egészet. Ásott tovább, gurigatta, állogatta a rönköket. Erősen izzadt. Már délre járt, a dombok fölött olvadt arany volt a nap, a seregélyek, mikor irányt változtattak, megvillantak, s szinte eltűntek a ragyogó éger,. Kár, hogy a felesége nincs itt. Annyira odavan a vidékért. Ha néha vonatra ülnek, rögtön az ablakban lóg, s ha meglát egy közönséges libaúszta- tót, már rángatja a könyökét: nézd, papa, de gyönyörű. Na ha ezeket a dombokat látná... A szőlők hullámos vonulatait. A fák sárga meg piros gyümölccsel pettyezett zöldjét. A madárijesztők meglibbenő színes rongyait...

Hallama Erzsébet;

Látlelet

Leereszkedett az egyik beásott rönkre. Jó kis szilárd ülőke lett. Elbámult messzire, ahol az erdő sárguló lombrengetege zárta 'le a dombsort. Egyszer el kéne ide hozni az asszonyt. Szőlőéréskor. Sétálhatnának az utakon. Az út közterület. De ha az asszony megkívánna egy szem szőlőt, bizony még falazna is neki ...

Gerébné érkezett egy cseréptányérral. Furcsa pillantást vetett az üldögélő öregemberre.

— Itt az ebédje. Ha kell még kenyér, szóljon, de gulyás az nincs több.

Az öregember idétlenül fogta a cseréptányért. Mikor a felesége mögött nyomakodó Gerébet meglátta, föl akart állni.

— Egyen csak — mondta Geréb nagylelkűen. Elégedett volt, a fogát piszkálta, nézte a munkát.

— Ügy látom, jó lesz.

— Igyekszek — mondta az öregember.

Mikor elmentek, fogta a kanalat és enni kezdett. Egész jó íze van, biztatta magát. Hús nem akadt a gulyásban, de három darab bőrke igen. Megeszegette azokat is, rossz fogaival eldolgozott velük egy darabig. Tisztára kotorta a tányért, aztán már állt is föl, vitte vissza.

A teraszon ültek mind, a nagy asztal dugig volt pohárral, sörösüveggel, szennyes edénnyel.

— Oda tegye le az ajtó mellé — intett Gerébné.

Az öreg letette a tányért, ahová mondták. Szomjas is volt. Kért volna inni, de nem figyeltek rá. Tipródott.

— Aki a Rikkertnél nagyobb disznót mutat nekem, annak kezet csókolok, mondtam neki — hallotta az öregember, és el akart osonni. A Rikkert irodája a Geréb párnázott ajtaja mellett nyílik. Közös kályháról kell fűteni a két szobát.

— Na mi van? — szólt Geréb veje egy nyugszékből.

— Egy pohár vizet ha kaphatnék — motyogta az öregember.

— Vizet? — visszhangozta Gerébné. Szúnyogcsípéseket nyálazott a karján, nem állt fel.

— Adj neki egy kis sört — mondta Geréb adakozóan.

Gerébné bekotort az üvegek közé, kiemelt egy bontatlant, aztán visszatette. Talált egy félig üreset, azt nyújtotta oda.

Az öregember érte ment. Az asztalon csirkecsont is hevert, körtecsutkák, szőlőfürtök. Elvette az üveget, megköszönte, visszament a ház mögé. Gyorsan, mivel nagyon szomjas volt, lehajtotta a fél üveg sört. Leült, keze az ölébe hullott.

Fátyol borult a szemére. Vagy a tájra? Bánatlepel, fehér halotti szemfedő. A boglyas szőlőkre, a parlagon hagyott domboldal füveire. Emitt a szétszabdalt diófára.

Seregélyek lármáztak fölötte, aztán elszálltak. Csönd lett. Szur- kálódik a szívem, gondolta az öregember, s ült zsibbadtan, any- nyira mozdulatlanul, hogy szemben vele a száraz diófaágak közé leereszkedett egy rigó. Forgolódott, apró testének zajai még puhábbá tették a csöndet. Csillogó csöpp szemét ráemelte az öregemberre, aki mintha összenőtt volna a fatörzzsel, amin ült. Pislogni sem mert. De megint durrant a madárriogató, a rigó magára vette a fenyegetést, és elrepült. Kár, gondolta az öregember, fütyülhetett volna.

Megütögette a bordáit, megtapogatta a szívetáját, aztán nehézkesen fölállt. Ne mondja Geréb, hogy üdülni autóztatták ki. Nem mintha azért a pár forintért... Meg kéne említeni a húszast. Nincs abban semmi, mondta a felesége, vedd úgy, hogy elfelejtette. Nincs abban semmi, Gerébnek nem volt aprója. Igen, de ennek három éve. Előbb kellett volna.

Kiásta az utolsó gödröt is. Mellette állt, s ahogy lehajolt belenyilallott a mellébe. De most még erősebben. Az ásó nyelébe kapaszkodott.

A háta mögött mintha a rigó szólalt volna meg. A kislány énekelt. Szép kis dalt énekelt, a végére is jutott mire az öreg magához tért.

— Mi volt ez? — mondta magának hangosan.

— Ez egy francia népdal — felelte mögötte készségesen a gyerek. — A nővérem tanulta az iskolában. A nővérem nekem mindent megtanít. A nővérem ...

Az öregember 'lassan ocsúdott. Lebámult maga elé a gödörbe. Mit beszél ez a gyerek? Francia? Az egy ország. Különös volt, ahogyan most megjelent előtte, szinte tapinthatóan, egy nagy ország, tele emberekkel. Franciaországban élnek a franciák. Ilyenforma dalokat énekelnek. Szőleik vannak, diófáik. Tán kivágják a fákat, és kerti ülőkéket csinálnak belőlük ... Lehetséges, nem tudhatja,' sose járt ott.

— Nem tetszik? — csipogta a gyerek a háta mögött. — Énekelhetek mást is. A babámnak mindegy, ő mindet szereti.

Az öreg elindult az utolsó rönkért. Akkor látta, hogy a kislány azon ül ölében bohócforma babát tart, a baba hosszú kóclábai a földig csüngenek, A kislány új dalba kezdett. A baba nagy feje ritmusra himbálózott a karján.

Az öregember megtorpant. A száraz diófaágak közül a lánya lépett eléje, gyűrött tréningruháján katonai derékszíját viselt, lobogott a szeme. Elmegyek, akármit is mondtok! De miért? Világot akarok, látni, papa! De miért? Mintha lázas lenne. Keze a katonai derékszíjon. Itt van, valóságosan. Göndör haja mint ezer kis kígyó röpdös a feje körül. Szeplős szép arcában ismeretlen lángok. Az apja még látja vékonyka derekát kifordulni az ajtón. A fülébe meg a felesége zokog. Aztán már csak pityereg, sóhajtozik, magában mo- tyorász. Még sírja sincsen, fejfája se. Mondd, papa, miért ver az isten minket? Mások legalább kimehetnek a temetőbe... A komód fiókjában egy poros hajszalag, öreg baba, sárga iskolásfüzetek, háromszögvonalzó, egy radír, tintával belevésve a név ...

A ház túlsó felén kiáltás har- sant, Gerébné éles hangja:

— Andika! Andi-i!

A kislány elnémult, és ujját a szájára illesztette, úgy intett az öregembernek. Azzal meg elindultak engedelmesen lábai, s odavitték a rönkhöz. Föl akarta emelni. Ez még hátravolt. Míg lehajolt, váratlan elhatározás éledt benne: hazafelé, akármi lesz is, lop egy fürt szőlőt a feleségének.

Fejük fölött vidám seregélyek húztak el. Az öregember visszaejtette a rönköt, aztán maga is, lassan, mint egy kilyukadt labda, 'lecsúszott a földre. Eltűntek a seregélyek, eltűntek az aranyszín dombok.

— Elaludt — csodálkozott a kislány, és közelebb lépett. A bába ott lógott a karján, hosszú lábai, mint hangtalan harangnyelvek, puhán himbálóztak, s nekiütődtek az öregember arcának.

Benyó Judit:

Nyárfák pihéje száll

Nyárfák pihéje száll - kedvesem a zsenge füvön alszik, öleli a földet, mintha vele egyesülne! Két vállát forrósítja a nap, bárcsak engem ölelne, jaj, csak engem ölelne!

Engem ölel a bánat,

pünkösdi rózsaként kibomlik az ég kedvesem alszik a fűben,

nézem, ahogy szendereg felette nyárfák pibéi lebegnek,

akár az emlékezet.

Kedvesem alszik a fűben,

elérhetetlen, mint egy álom,

mint májusban a ránkzúduló napi

Nézem, ahogy szendereg,

eláraszt ják testét, körülötte repdesnek,

szállnak, a nyárfák pihéi. . .

Szabó András: Tavaszvárás (olaj)

Imre Flóra:

Úgy vonulnak

Vörösarany hajuk az évek Előreejtik, úgy vonulnak Sötétülő ruhában érted Két oldalán a keskeny útnak.

Sáros mezítelen bokájuk,

Jönnek a szélben, mint az árnyék, Egy-egy szétömlő dallam átfut Rajtuk, kezükben gyönge láng ég.

Jönnek a szélben. Meg se lebben Hajuk, ruhájuk. Olvadó láng, Honnan tudnád, mi van kezükben? Borzonganak a pőre tócsák.

Adamecz Kálmán:

Madárka

sakkozik

— Sakkozzunk! — csicseregte a madárka, akit úgy hívnak, hogy Anna, és első osztályba jár.

Sakkozni! De jó is volna! Lejátszani néhány partit, csalafinta megnyitásokat kieszelni, csapdát állítani az ellenfélnek, rafinált lépésekkel zavarba ejteni, hogy még a citromos joghurthabtól is elmenjen a kedve! öregbíteni a sport hírnevét, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Maróczy, Szabó László és Portisch, Ca- pablanca, Fischer, Karpov meg Kaszparov! Vajon ez a néha kissé nagyképű madárka képes lesz-e arra, hogy végigüljön egy játszmát, mely akár órákig elhúzódhat? Ügy látszik, nemcsak gondolataimba furakodott bele a kétkedés, mert Anna, két kezét csípőjére téve, mint egy táncosnő, jobbra libbent, balra libbent, és öntudatosan így szólt:

— A nagypapát is megvertem a múltkor!

Vagy úgy! O aztán igazán erős játékos! Ha rajta van a szemüvege, még a bábukat is meg tudja különböztetni! Ha őt is le tudta győzni, ellenem sem fog szégyent vallani! Mit volt mit tenni, elővettem a táblát, az asztalra borítottam a figurákat, és elkezdtem őket fölállítani, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ennyire én is tisztában vagyok a szabályokkal, még egy nemzetközi nagymester sem találna benne kivetnivalót! Lopva rápillantottam az ellenfelemre, és elfogott a jeges rémület. A két bástya a második sorba került, középre, tetejükről pedig egy-egy harcias gyalog vizsgálgatta fintorogva rendbe rakott bá- búimat. Ellenfelem furcsa hadállását az idegességgel magyaráztam, és készsége- • sen segítettem neki, de a