Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-06 / 55. szám
1987. MÁRCIUS 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A Tiszai Vegyikombinátban előállított hypót palackozza a Karcag és Vidéke Afész üzeme. Naponta 13—14 ezer flakont töltenek meg, amelyet a Füszért vállalatok értékesítenek (Fotó: T. K. L.) Parlamenti bizottság ülésén Képviselők a fegyverzetcsökkentésről Szűrös Mátyás elnökletével csütörtökön ülést tartott az Országgyűlés külügyi bizottsága az Országházban. A képviselőket Horn Syula, külügyminisztériumi államtitkár tájékoztatta a fegyverzetkorlátozási és leszerelési tárgyalások állásáról, eddigi és várható eredményeiről. Bevezetőül kifejtette; a fegyverkezés gyakorlatilag az első atombomba előállítása óta fokozódik. Bár az eddigi egyezmények felső határt szabtak bizonyos fegyverfajták mennyiségi növekedésének, a minőségi fejlesztést, új fegyverfajták megjelenését nem tudták megakadályozni. Számadatokkal is bizonyítható — mondotta —, hogy a világon a fegyverzetek tekintetében globális erőegyensúly van. Ez azonban az egyes fegyverrendszerek esetében csak hozzávetőlegesen érvényesül. Horn Gyula hangsúlyozta, hogy a fegyverkezésben az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei játszottak kezdeményező szerepet; a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés tagállamai — biztonságuk érdekében — e lépések követésére kényszerültek. Az előadó részletesen elemezte az egyes tárgyalások helyzetét, kiemelve az ENSZ leszerelési fórumainak eddigi eredményeit és a Szovjetunió, illetve a szocialista országok javaslatainak építő, kompromisszumra törekvő jellegét. Az államtitkár szólt a szocialista országok egyeztetett külpolitikájának jelentőségéről, a kis országok — köztük hazánk — szerepéről, a nemzetközi tárgyalások eredményességének elősegítésében, a bizalom erősítésében. Szűrös Mátyás a képviselőknek adott válaszában emlékeztetett rá: kedden a magyar újságokban is megjelent tényközlés arról, hogy a múlt hét végén Bukarestben ülést tartott a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Az ülésen részt vett és beszédet mondott Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt főtitkára, köz- társasági elnök is. — Sajnálattal értesültünk arról — mutatott rá Szűrös Mátyás, hogy ott a Magyar • Népköztársaságnak címzett vádak és rágalmak is elhangzottak. Illetékes szerveink elemzik, mi váltotta ki ezt a váratlan és alaptalan támadást. Úgy gondolom, hogy erre megfelelő időben és formában reagálunk; nem hagyhatjuk szó nélkül. Ugyanakkor nincs szükség sietségre, kapkodásra; hazánkat mindig a kapcsolatok javításának szándéka vezette, s ebben a helyzetben is ilyen a hozzáállásunk. Exportra is Űj füfajták parkosításhoz A meteorológiai tavasz ellenére tartja hadállásait a tél, de a Középtiszai Állami Gazdaság alföldi gyepvető- magtenmesztési rendszerének taggazdaságaiban megkezdődtek a tavaszi munkák. Az idén a rendszer 62 taggazdaságában 4500 hektáron termesztik a fűmagot. Mag- termés a telepített terület mintegy feléről várható, hatszáz tonna értékes fűmag betakarítását tervezik. Folytatják a piacon keresett új parkfűfajták elszapo- rítását, több olyan fajtát termesztenek, amelyek szá- razságtűrőek, bő és finom selymes zöldtömeget adnak, élénkítik, szépítik a parkokat. Ami a takarmány gyepve- tőmag-termesztés hazai helyzetét illeti, az utóbbi években megcsappant a piaci kereslet, a hazai gyepfajták telepítése gyakorlatilag megszűnt, a magtermő területek jelentősen, háromezer hektárral csökkentek. Mint a rendszer illetékesei elmondták, ha a kedvezőtlen folyamat tovább tart, a gazdaságok a jövőben sem telepítenek drága importbehozatal válhat szükségessé. A rendszer készen áll a takarmány gyep és fűvetőmag hazai és export piaci keresletének jövőbeni kielégítésére, jelenleg is dolgozik a vetőmagok minőségének javításán, a magas biológiai értékű magvak előállításán. Ezerháromszáz hektár földön exportra is termelnek az idén. Bár még __Kisujjában a szakma t anuló Legutóbb Szolnokon rendezték meg a bútorasztalos tanulók megyei versenyét. A legjobbnak Simonyi Tibor, a Jászberényi 606-os Szakmunkásképző Intézet Jászapátiba kihelyezett iskolájának harmadéves tanulója bizonyult. A végzős diákot a Fejlődés — Rákospalotai Bútoripari Szövetkezet jászkiséri üzemében kerestem föl, ahol gyakorlati oktatás keretében éppen egy faliszekrény elkészítésével foglalatoskodott. A fa kellemesen nehéz illatát árasztó műhelyben még vagy nyolc-kilenc társa hasonlóképp bűvöli az anyagot. Simonyi Tibor magas, vékony fiú. Első látásra csöndesnek, hallgatagnak tűnik, ám amikor a versenyről kérdezem, magabiztosan kijelenti, hogy bízott a jó helyezésében. A vetélkedés két részből tevődött össze, egyikben elméleti, másikban gyakorlati -tudásukat mérhették össze az indulók. Az utóbbit egy egészségügyi kisszek- rény pontos és gyors elkészítésével bizonyíthatták, négy óra leforgása alatt. De mindez idestova már a múlt. Ami fontosabb, az áprilisi országos verseny, amelynek a tétje sem akármilyen. Akinek sikerül bekerülnie az első hat helyezett közé, az rögtön megkapja a szakmunkásbizonyítványát, így év végén nem kell vizsgáznia. S bár Tibor nemcsak a szakmában, de a tanulásban is jeleskedik. az országos versenyen való szereplése sok tekintetben meghatározhatja a későbbieket is. Azt, hogy hogyan is lett belőle asztalostanuló, már nem tudja fölidézni az emlékezet útvesztőiben. Ami biztos, nem szülői kényszer miatt, és az is, hogy nem bánta meg. Amikor arra kérem. mondjon egyetlen mondatot a szakmájárói, rövid gondolkodás után ezt válaszolja: — Nagyon jó -szakma, másoknak is ajánlom. Eljövőben még visszacsengnek fülemben gyakorlati oktatójának. Petrovics Józsefnek a szavai: — Ti'bor is olyan, mint a többi mai fiatal. Nem túlságosan szereti a kötöttségeket, de szorgalmas, ügyesen dolgozik, no és kisujjában van a szakma. Ha minden tanulóm hasonlóképpen állna a dolgokhoz, nem lenne baj egy szál se. J. Gy. A kísérlet sikerültf felejtsük el Magnezitgyár Várkonyban nem épül A Néplap egy több mint három évvel ezelőtti (1983. november 26-i) számában írtunk utoljára a Magnezitipari Művek tiszavárkonyi, úgynevezett kísérleti félüzeméről. A vállalat akkori igazgatója bizakodva nyilatkozott arról, hogy a már hosszú évekkel korábban kidolgozott szintetikus szintermagnezit gyártására alkalmas technológiájukat rövidesen egy nagyüzemben kamatoztatják: biztatóak a tárgyalások, mondotta, befejezésük után Tiszavárkonyban, osztrák hitelből megkezdődhet egy, a helyi szénsavból és hazai dolomitból évi hatvanezer tonna magnezitet termelő üzem építése. Több mint három év telt el, ám aki a kísérleti üzembe téved, ma sem látja semmi jelét az egykori remények megvalósulásának. Sőt, Szabó Lajos üzemvezető-helyettes éppen ellenkező változásokról számolt be; „ A ló megöregedett” — Nemcsak a beruházás nem kezdődött meg. hanem két éve a magnezitkészítéssel kapcsolatos kísérletek is beszüntettük. Tisztáztuk a nagyüzemi technológia kialakításának legfontosabb kérdéseit, így ezen a területen nemigen volt már mit csinálnunk. Igaz, a további munkát nem is tudtuk volna folytatni, hiszen a szén- savkút termelő'berendezései teljesen elhasználódtak, le kellett zárni, az új termelő- berendezésekre viszont sem a mi vállalatunk, sem a kutat üzemeltető NKFV nem tudott több mint húszmilh'ó forintot költeni. Szénsavunk tehát nincs, de magnezitgyártó nagyüzem itt úgysem lesz még sokáig. .. — Három évtizeddel ezelőtt, amikor a nagy széndioxidtartalmú gázmező szénsavjának és az igen tiszta hazai dolimitból készíthető szintermagnezit gyártásának ötlete született — summázta „Várkony történelmét” Mátyus Béla, a MIM igazgatója —. a nagy- beruházás gondolata egy mindenben bizakodást keltő „szép ló” volit. Harminc év alatt azonban ez a ló megöregedett. Talán ha nem kellett volna eddig várni. . . De a hetvenes években ez a 3—4 milliárdba kerülő fejlesztés nem került az állami beruházások körébe. Az irányító szervek biztatták a Magnezitipari Műveket, keressen a finanszírozásból részt vállaló külföldi partnert. Igen sok nyugati vállalattal tárgyaltunk, egy osztrák céggel közösen a ’80-as évek elejére el is jutottunk a nagyberuházás terveinek kidolgozásához. Tárgyalásokat folytattunk — az illetékes állami szervek részvételével — közös vállalat alapításáról, külföldi hitel igénybevételéről is. Aztán ebből a legbiztatóbb Az évtizedek óta tartó műszaki kísérletek tehát eredményesek voltak. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgot a tiszavárkonyi üzem nem működött haszontalanul. Az itteni munka alapján kidolgozott technológia jó — műszaki szempontból. Talán egy több kockázatvállalásra képes cég vagy ország kezében jobban lehetne kamatoztatni, nem lenne-e érdemes eladni? — merül fel a kérdés. A Magnezitipari Művek igazgatójának véleménye szerint erre nem sok esély van, mert ekkora föld alatti széndioxidmező, illetve ennyire tiszta dolomit kevés helyen található igen közei egymáshoz. Marad tehát a kérdés, hogy a várkonyi kísérleti félüzemmel mit lehetne kezdeni? Hiszen nem akármennyi pénzről van szó. A három évvel ezelőtti interjúban a Magnezitipari Művek igazgatója azt nyilatkozta hogy a nagvüzemileg hasznosítható eljárás kidolgozására mintegy 240 millió forintot költöttek. A tiszavárkonyi üzem vezetőjének helyettese szerint eredetileg 52 millió forintot értek a tecnnológia pontos kialakítása során használt berendezések. Hogy értékük mennyivel csökkent 1968 óta, ezt sehol nem próbálkozásból sem lett semmi. — Részben talán technikának nevezhető okok miatt: a közös vállalatok alapításának gyakorlata például még meglehetősen kiforratlan volt Magyarországon a ’80-as évek elején; az osztrák partner az adott hitelek visszafizetésének pénzügyi garanciáit sem tartotta kielégítőnek. A beruházás meghiúsulásának alapvető oka azonban a „magnezitpiac” alapos megváltozása: Európában, a környező országokban is több szintetikus magnezitet gyártó üzem épült az utóbbi években. Ilyen körülmények között egy közel négymilliárd forintos beruházásra vállalkozni igen kockázatos dolog: a gyár hatvanezer tonnás termeléséből jó, ha tíz tonnára akadna itthon vevő, a többit külföldön kellene eladni. Most még a magnezit ára sem a legkedvezőbb, de még ha jó áron tudtuk volna értékesíteni az egész termelést, akkor is igen hosszú idő alatt térült volna meg a beruházás... Szóval ha a magnezitgyártó nagyüzem telepítésének terve végleg nem is került le a napirendről, megvalósítására a közeli jövőben nem látok semmilyen lehetőséget. A mi vállalatunk saját kockázatára már csak azért sem tud dönteni, mert túl kicsi, még egy°külföldi közös vállalat megalakításához is jelentős mennyiségű állami pénzre lenne szükségünk; csak magyar forrásból elkezdeni az építkezést pedig még többre. Viszont az ezekről a kérdésekről döntő állami szerveknek egyetlen olyan megoldást sem vagyunk képesek javasolni, amely kielégíti egy most korszerűnek számító befektetés feltételeit. mutatták ki. hiszen a beruházást — kísérletekről lévén szó — nem aktiválták. Az viszont biztos, hogy a gépek használhatók, csak hát meg kellene találni, mire. A Magnezitipari . Művek vezetősége az utóbbi két évben különböző, a várkonyi adottságokat és az aktuális vállalati kutatási feladatokat figyelembe vevő — a magnezitgyártástól azonban igencsak távol áll — kutatási feladatok elvégzését bízta a kísérleti félüzem dolgozóira. Tették ezt azért, hogy egy végleges döntés megszületéséig legalább munkát adjanak az ott foglalkoztatottaknak. És persze, a „félig gyár’” profiljának megtalálását is segítették a próbálkozások. Az utóbbi azonban nem sikerült. Legalább kiderült, hogy a vállalat termelési szerkezetébe illő feladatot kifizetődőén a várkonyiakra bízni nem lehet. Nem maradt más hátra, mint a „félüzemre” vevőt találni. A vállalat vezetői több lehetséges partnerrel tárgyaltak, a MIM igazgatója kohászati cégeket, a MEH-et említette példaként — velük nem sikerült egyezségre jutni. Az Országos Érc- és Ásványbányákkal viszont február végén még nem zárultak le a tárgyalások: a lehetséges vevő úgynevezett precipitált kréta tiszavárkonyi gyártásának lehetőségeit mérlegelte. Ezt a terméket, az igen finom szemcséjű kalciumkarbonátot a papíripar használná a kaolint helyettesítő töltőanyagként. — A laboratóriumi kísérletek szerint a krétát mészkőből és szénsavból meg tudnánk csinálni — foglalta össze a próbálkozás eddigi fejleményeit Szabó Lajos — vizsgálataink szerint az eredeti magnezitkészítő üzem technológiai berendezéseinek hatvan százalékát is használni tudnánk az új gyártási eljárás során. Az üzemi kísérleteket azonban nem kezdhettük meg, hiszen ehhez szénsav kellene, a kút pedig le van zárva ... Hogy lesz-e Várkonyban krétagyártás? A Szolnoki Papírgyár, úgy tudom, hajlandó lenne hárommillió forint műszaki fejlesztési alap átadásával támogatni a kísérleteket, de hát ez kevés, csak a kutat újra termelésbe állítani is 20 millió kellene. A Magnezitipari Műveknek erre sincs pénze, és még a berendezések rendbe hozatala, átalakítása is milliókba kerülne ... Lenne tehát újabb — ha nem is a műszaki szempontból ma is kiváló magnezitgyártási technológiát termelésbe állító —, a nyugodtan óriásinak nevezhető tiszavárkonyi széndioxid-vágyon hasznosítására alkalmas ötlet. Újra csak a pénz hiányzik. Igaz, korántsem milliár- dok, mint az eredeti, magnezitgyártási elképzelések esetében. Szabó Lajos szerint 25 millió forintot a várkonyi üzemre költve évente 8—10 ezer tonna, nyugatról importált krétát minden további nélkül gyárthatnak, a tizenötezer tonnás kapacitás eléréséhez pedig újabb húszmillió forint kellene. A termék tonnájáért ma itthon megkapható 3—4 ezer forint pedig hozna nyereséget. De így számolnak-e az Országos Érc- és Ásványbányáknál is? Ha nem ilyen végeredményre jutnak és a félüzemnek nem lesz új gazdája, egyetlen megoldás marad, a lebontás. Hiszen a Magnezit- ipari Művek nem akar évente milliókat költeni Tisza- várkonyra. (A nem termelő félüzem fenntartása mintegv nyolcmillió forintjába került évente a „Műveknek”.) Ekkor pedig a most lakóhelyéhez közel állást találó negyvennégy dolgozónak valószínűleg új munkaadó után kell néznie. Mert mostani vállalatuk — az üzem felszámolása után csak azt vállalhatja, hogy — szállást is biztosítva — budapesti üzemeiben ad munkát a várko- nyiaknak. Az óra most is ketyeg Az idő járt el a magnezit- gyár felépítésének ötlete fölött? — a beruházás gondolatát évtizedekkel ezelőtt lelkesen támogatók közé tartozó Mátyus Béla igazgatónak biztos igaza van, amikor ezt állítja. De ha már ismét szóba került az idő; ne feledkezzünk meg az új ötletről, a krétagyártásról sem. A krétagyártást fontolgató cég és a jelenleg tőkés importból származó krétát használó papíripar valószínűleg akkor jár jól, ha minél előbb eldönti: érdemes-e és milyen méretekben a hazai krétagyártásra berendezkedni? Az esetleges előnyök csak így kamatoztathatók minél előbb. Arról nem is beszélve, hogy ha — vevő híján — lebontják az üzemet, az is pénzbe kerül majd, biztosan milliókat emészt, amíg az ipartelepet a mezőgazdasági hasznosításra ismét alkalmassá teszik. V, Szász József Krét ára vevő tenne dek óta tartómű- mutatták ki. hiszen a b
