Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
I s 1987. MÁRCIUS 28. Irodalom» művészet Vészi Endre: Újra s megint Újra a tavasz és újra a felkészülés bőröndben hegednek lassan a téli sebek újra az erek próbája a vértolulás elhaló faágak a fürészfog-önismeret Újra a pocsolyatükrök a rózsás homály s mennyi a leltárból hiányzó kortárs baráti Újra a tavaly még kisleány-varázsú nők ezüstkék kikötők hajózható éjszakák Újra az újra az újra - a következik újra a startpisztoly újra a rajt a futás újra egy pillanat - borostyán-rögeszme zárt foglalatában a módosult célbajutás Deus Ex Machina Szenti Ernő: Nem lenne jó Az alkonybakancs Véresre törte a felhők sarkát Nézésemet átalakítottam látássá Ráfért a pontosítás ösztöneimre Szuszogós szelek jönnek-mennek Nem lenne jó Ha félrelépne lélegzésem Ki zúzdába küldhetné a csöndeket Már nem él éppen ezt kérte el... Vagyis hát kérte, kérte, de mi nem adtuk. A férjem hallani sem akart róla. Nincs semmim, csak ez a kis JVC, mondta, mit képzel ez az öregasszony?! így titulálta, de ne tessék félreérteni, kedvelte ő a nénit, mindig hozott neki valami jó italt a bárból, egy kétdecis üvegben hozta, ledugaszolva, egy kis whiskyt, Martinit vagy ezt-azt... a néni hálálkodott is érte, már nem élnék, mondta, ha nem kapnám Józsitól ezt a néhány kortyot. Az tartotta benne a lelket, a szesz. D a rádiót, azt nem adta Józsi. Ha reggel megjött az üzletből, zenét hallgatott rajta, meg a híreket. Egészen halkan, mert ha a szomszéd szobában a néni meghallotta a JVC hangját, rögtön követe- 1 ód zni kezdett, én nem is tudom, miért volt úgy oda érte, hiszen egész nap csak szundikált, mindig aludt, mert már fekvő beteg volt, én tettem tisztába, képzelheti! Na, elegem volt; ne is mondjam, igaz? A két kisgyerek, a néni meg Józsi azzal a nappali alvásával! De a *■ rádiót akarom mondani. .. En is féltettem tőle. Száz dollárért láttunk ugyanilyet konsum- boltban. Hogyisne! Dolláros rádiót neki! Na, és aztán... amikor meghalt. .. szóval, amikor már elvitték, hát akkor történt, Józsi elment az üzletbe dolgozni, a gyerekeket megvacsoráztattam, lefektettem, fáradt voltam, leültem egy percre, végre csend volt, és akkor. .. akkor egyszer csak megszólalt a rádió; De teljes erőből! Senki sem nyúlt hozzá, senki sem kapcsolta be — és mégis! Csak bámultam dermedtem Nem viccelek. így volt, ha hiszi, ha nem. A frász jött rám. Mert mindjárt kombináltam, ugye! Mondom Józsinak reggel, képzeld, mondom, önmagától megszólalt a rádió! Miket beszélsz?! Talán be volt dugva a konnektorba véletlenül, a hálózatban pedig valami feszültség támadt. .. De néztük, hát nem volt az bedugva sehová! Józsi elemmel működtette, hogy cipelhesse mindenhová a lakásban. Na, ahogy mondom neki ezt dolgot, mindjárt benyomja a gombot, hogy kipróbálja, hát meg se mukkan, kiveszi az elemeket, megnyaldossa, nincs azokban semmi erő. Igaz is, azt mondja kimerültek az elemek, újakat akartam venni. Álmodtad te ezt az egészet! Dehogy álmodtam, felelem erre, bizony megszólalt, csakhogy nem magától. Az öregasszony kapcsolta be, soha nem engedtük neki, hát most már megtelhette. Józsi kinevetett, én komolyan néztem rá erre elhagyta a nevetést, néztük egymást. így volt. Most aztán nehogy babonásnak higgyen ezért, mert én jól tudom, mindenre akad okos magyarázat, és ha az embernek van sütnivaló- ja, bele is nyugszik az okos magyarázatokba, hacsak nem akarja, hogy minduntalan a frász jöjjön rá! Erre a rádiós dologra is van magyarázat, nem is kétlem, de így volt, ahogy elmondtam, én csak a tényekről beszélek, félre ne értsen. : . gyszercsak csönd lett a kórteremben. Mindenki elfeküdt az ágyán, és hallgat. A nagyon sovány asszony még nem jött vissza a vizsgálatról, ebédje érintetlenül áll a szekrényén. Passzírozott karalábéfőzelék, a tetején egy ( darabka egybesült sertéshús, szálirányban szeletelve, el tudom képzelni, bár innen csak a vastag fajansztál látszik. A nagy ablak mögött meg csak egy egynemű szürke ég, valahol a felhők mögött ott kínlódik a nap, de ma má aligha süt ki. Egy kis csend — az ember lecsukhatja a szemét. De ekkor horkolni kezd a sirós öregasszony. Aki nem akar hazamenni. A viziteken nem fogy ki a panaszból: bénul a keze; az ujjait már hajlítani se tudja, a fejében mintha megpattant volna valami, és tartalma a fülébe ömlött volna. Beöntést követel, nem kapta meg a ráadás zsömlét a reggelihez. Éjjel meg sír, vagy csak siránkozik, a sötétben nem látni, könnyezik-e, vagy sem. Egyik éjszaka az övé mellé még egy síró hang csatlakozott, nem tudom, kié. Ma hajnalban viszont valaki ráförmedt: most már elég legyen, s attól fogva az öregasszony ágya felől csak halk szipákolás hallatszott. Most meg horkol. A többi ágyról mocorgás, sóhajok indulnak el. — Nappal kialussza magát, éjjel meg nem hagyta az embert pihenni — mondja végül a falusi asz- szony akinek az ágya mellett ott áll a mankó. — Föl kéne ébreszteni — mondja zordul a százhúsz kilós fiatal- asszony. A tanácsi nő, aki egész édességtárat tart az éjjeliszekrényében, már húzza is a fiókot, és zörgeti a selyempapírt. — Föl kéne, bizony — helyesel. De nem csinálnak semmit, csak hallgatják a horkolást. Hallgatjuk. Erőszakos, rekedt hang, kíméletlenség, sőt, valami szégyentelen bugyog benne, bu<?vog, fortyog; besűrűsödött mérges anyag egy üstben. Pedig az öregasszony kicsi, soványka, teste akár egy nyolcéves gyermeké. De éppen érkezik a nagyon sovány asszony. Rettenetes zöld pongyolájában beimbolyog, mint egy nem is emberi jelenség. Mint egy borsóhüvely. — Na mi volt? Ott az ebédje, már biztos kihűlt. — Még mindig nem tudom, megcsinálják-e azt a májvizsgálatot, vagy nem csinálják meg. Kicsípnek belőle egy darabot. Mi az ebéd? Zörög a fajansztál teteje. És indulnak a hullámok — a szélcsendnek immár vége. — Kicsípnek egy darabot a májából? Hogyhogy? — kérdezi a tanácsi nő, felül, és térdére teríti a szalvétát. — Csinálták már nekem ezt is. Nincs olyan, amit nekem ne csináltak volna. Három éve idejárok. A gyerek, a kisebbik, most ment gimnáziumba, a szobafestők meg már le voltak beszélve, hát gondolhatják ... — Én is harmadszor vagyok itt — közli a százhúsz kilós fiatalasz- szony. — A hús kemény, nincs rendesen megsütve, ugye? — Elég rágós. Próbálkoznak ezzel, azzal, de néha olyan, mintha nem tudnák, mit csinálnak. — Bízza csak rájuk, azért orvosok, hogy tudják — mondja a tanácsi nő meggyőződés nélkül: Egy piskótatekercset majszol, letekerte, mint egy vastag sárga rugót, és a belső végét kezdte el csipkedni. A horkolás elhalkult, mintha jelentőségét veszítve önként háttérbe húzódott volna, s a kórtermet a jól ismert zajegyveleg tölti be: kanálcsörgés, léptek, takarópasko- lás, papírzizegés, a vaságyak eresztékeinek reccsenései, no és a beszélgetés moraja, amely állandóságával olyan, mint mondjuk egy tenger, hullámcsapódásaira olykor felkapjuk a fejünket, máskor viszont elfeledkezünk jelenlétéről. — Negyven disznót adtunk le tavaly is, kettőt mindig magunknak ölünk. így egész évre megvan a csomagolni való... — A kisebbik lányomnak meg egészen világosszőke, mindenki csak csodálkozik, honnan örökölhette, de nekem a nagyanyám ... Hadarna Erzsébet; A baleset — Karajból pörköltet? Nahát én ezt meg nem tenném ... — Tavaly kipusztult egy almafánk, nagyon jófajta alma volt pedig, az a nagy télialma ... — Az uram meg mindig azt mondja: nem baj, fiam, csak te eriggyél a kórházba, ászt gyógyulj meg. Tud főzni, még ez a szerencse. Dehát azért... — Szép dupla petúniáim vannak, tavaly a sógornőmnek is adtam magot, az idén a ház elé is ültetek, van ott egy kis keskeny rész... — Nem beszélve arról, hogy a mosás! Jó, hogy van mosógép, de mikor hazamegyek, győzzem rend- betenni a ruháikat... — Hogy hívják azt a kis barna doktornőt? Nem, nem, az Éva doktornőt, azt ismerem, azt a másikat ... Fekszünk ebben a kis tengeröbölben, s a hullámok személyesen verdesik a partot. Odaütődnek, aztán visszahúzódnak, elenyésznek. — Ez nem is olyan rossz, ez a kelkáposzta. — Az nem kelkáposzta, az karalábé. — És a fejemben ezek a szurká- lások, mintha éles késeket forgatnának benne... — Csak az a baj, hogy mindent lepasszíroznak. — Aki egyszer idekerül, soha többé nem lesz egészséges. — Maga még fiatal, ne mondjon ilyeneket! Az ura is milyen rendes, csak figyeltem, még süteményt is hozott. — Az uram nővére sütötte, csak az a hibája, hogy túl sok citromhéjat tesz bele. — Én az almáspitébe nem is teszek. — Azóta nem tudok rendbejönni, mióta a fiammal az a baleset történt! A nagyon sovány asszony kibújik a borsóhüvelyből, és az ágy végébe teszi. Az embernek az az érzése, egy üres hálóing csúszik be a felhajtott takaró alá. A hálóing szalagfűzéses fodra fölött azonban ott egy vékony, inas nyak, afölött pedig egy emberi arc. Az arc elhelyezkedik a párna közepén, és elfordul balra. — Miért, hát milyen balesete volt a maga fiának? Az asszony, akinek az ágya mellett ott áll egy pár mankó, kicsit följebb húzódzkodik, és rákönyököl a párnára. — Nyolc éves volt, én meg éppen gyerekágyas, akkor született a lányom, de hazakéretőztem... A százhúsz kilós fiatalasszony, aki a szoba jólértesült embere, mindjárt közbe is szól: — Éppen akartam mondani, hogy magának kislánya van, nem fia! — Estefelé leültem egy kicsit, akkor tettem be a kalácsot a sütőbe — folytatja a könyöklő asz- szony, és hol balra pillant, hol jobbra. — Gondoltam, sütök egy kis kalácsot. Az apósom éppen trágyát hordott. Jött a zetor, ott ment el a kapunk előtt, a zetoros be is köszönt az apósomnak, mert ő elől az udvarban éppen trágyát hordott. A gyerek szólt, hogy elmegy a biciklivel az apja elé. Jó, mondom, csak vigyázz, és el ne csatangolj. Aztán már csak úgy láttam, véresen, az apja karjában, mert az uram hozta be az ölében. Aztán jöttek a mentők, de a gyereket már el se vitték, hanem engem vittek el, nem is igen tudom, mi történt velem, mert csak úgy utólag mondták, hogy valami ideg volt. És higgyék el, azóta van énnekem ez a sok bajom. A csöpögő vízcsap apró felkiáltójelekkel szabdalja fel a hirtelen támadt csöndet. Az öregasszony horkolása most nem hallatszik. Az ágyak rugói nem moccannak. Csak a csap dolgozik, mint egy magára- hagyott gép, szórja semmibe hulló lövedékeit. A százhúsz kilós asszony nagysokára megszólal. — Hát meghalt? — ö volt nekem az egyetlen örömem — folytatja az asszony a középső ágyról, — és mióta meghalt, azóta ez a tengersok baj... Mindig csak a munka, meg a munka volt És semmi jó. Három házat építettünk fö'. Az anyósoméknak, a só- goroméknak is. Az uram jó ember. Dehát csak mindig a munka volt... A Teri nővér jön be, nagy seb- bel-lobbal, ahogy szokott. — Vargáné. húzza le a bugyogót, hozom a szurit! Vargáné, a nagyon sovány asz- szony engedelmesen kitakarózik. — Dehát hogyan történt? — kérdezi a kövér fiatalasszony. — A jó kis finom szurit — lelkendezik Teri nővér. — Ügy, hogy jött a busz — mondja az asszony átkandikálva a Teri nővér hajladozó dereka fölött. — Jött a busz a szomszéd faluból. Azzal jött az uram is haza. A gyerek meg a busz mögé hajtott. Teri nővér a kövér fiatalasszonynak is hozott szurit, s miközben beadja, ma is elsüti a már ismert viccét. —• Ha tehetném, összegyúrnám magukat és kettévágnám, mind a ketten jól járnának. A kövér fiatalasszony fölnevet, s engedelmesen vele nevet a nagyon sovány asszony is. Teri nővér elégedetten mosolyog, és a tálcájára szórja a tűket. — A nagy busz port csinált, mert akkor még nem volt kövesút a faluban. A zetor a portól nem látta, hogy ott a gyerek. — Hát a zetor ütötte el? — csodálkozik a kövér fiatalasszony. — Az hát. Azt mondják, a zetoros sírt is. Az a felnőtt ember. Nem akarta elhinni.. Teri nővér a fejét csóválja. — Rémes, mik történnek. Most hallottam egy esetet: egy babakocsit ütött el egy autó. A szoba felszisszen. — Még elgondolni is... — motyogja a tanácsi nő. — Ez a zetoros ügy mikor volt? — kérdi Teri nővér, már az ajtóból. — Kilenc éve — sóhajt az asz- szony, és megtörli a szemét. — Ja, olyan régen? — mondja Teri nővér. Tálcáján finoman csörömpölnek az ampullák és a tűk. — Az más. z ő fia volt — szól valaki bátortalanul, de az ajtó már becsukódott. A nagyon sovány asszony szólal meg először. — Nem tudom, most valahogy rosszul adta be. Fáj a helye. — Biztos eltalált valami ideget , — véli a kövér fiatalasszony. — Nekem nem fáj. A sirós öregasszony nagyot horkant, mint mikor valaki felriadni készül álmából, s a fejek most mind arrafelé fordulnak. Családfa II. Oaize&llftotta: Rékasy Ildikó
