Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-16 / 63. szám

1987. MÁRCIUS 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hét filmjeiből Winnetou elrablása „Z” — a fekete lovas és hasonló című, színvonalú mozifilmek kísérték végig kamaszkoromat, tehát min­den okom meg lenne rá, hogy amikorra valamelyest benőtt a fejem lágya, utál­jam a westernt. Nem így történt, valahogy úgy jár­tam a piff-puff filmekkel mint Salamon Béla az MTK- vaL, csak akkor tudta igazán jó ízűén szidni, ha minden mérkőzésen ott volt. Még a képernyőn is megnézem a mozi westernt, pedig hát ha valami nem tv-s műfaj, ak­kor a Coloradok panorámá­jával a cowboy-sztorik több­sége nem az. Mindezeket csak csupán azért írtam le — mert külön­ben a ki, mit szeret kérdése mégis magánügy — hogy senki se illethessen valami­féle ítészi gőggel, arisztokra­tizmussal, netán a napjaink­ban oly divatos kultúrsznob- sággal. Tehát: ami jó, az jó, ha western is — az se baj, ha makaróni evés előtt és után készült, tehát olasz — ami meg rossz, az rossz, akár az indiánokról szól, akár nem. Ezt a „passzust” bizonyos Matt Cimber nevű rendező Sárga Haj és az Arany Erőd című filmje íratta le velem. Nálunk is hagyományuk van az indián történeteknek. Mégpedig embememesítő, igazságpárti hagyományuk. Ifjúkori olvasmányainkban volt jó indián is, meg rossz indián is, mindamellett ta­lán egy kicsit sterilre sike­rült a Vadölő és társainak világa, talán a várható ol- x vasó, nézőtábor életkori sa­játossága, romantikára való hajlama a kelleténél megha­tározóbb volt, de egészében nem vonhattuk kétségbe és nem kárhoztathattuk azt az indián-képet amely kialakult bennünk ifjúkori olvasmány és filmélményeink hatására. Indián történeteink egy ré­sze — vagy nagy része? — mindig is naiv volt, talán éppen ez adta a báját, ham- vasságát. De tisztességre, a szülőföld szeretetére, lova­giasságra, a harc szemtől- szembeni törvényeire taní­tottak ezek a történetek. Nem rejtették véka alá az indiánok iránt érzett rokon- szenvet, kellő és lehetséges tárgyilagossággal mutatták be, hogy a gyors meggazda­godás reményében különbö­ző nemzetiségű, fehérbőrű kalandorok kapzsiságukkal, kegyetlenségükkel tetőzték a gyarmatosítás amúgy is ne­hezen elviselhető mechaniz­musának keserveit. Matt Cimber forgatóköny­vének, illetve filmjének is ez az alaphelyzete. Szeren­cselovagok keresik az indiá­nok kincseit. Persze, ezt a történést is lehet így is, meg úgy is megjeleníteni. Szeren­csére az író-rendező olyan indiszponáltan — enyhén szólva — építi képsorait, hogy azok mentesek min­dennemű maradandó gondo­lattól. Ha csak ennyi lenne Matt Cimber filmje, szót sem érdemelne, annyi buta ame­rikai és nem amerikai fil­met láttunk már, s mindet túléltük. A baj ott kezdődik, amikor az indiánok vissza­ütnek! Matt Cimber a feje tetejére állítja a logikát, a történelem tényeit s rasszis­ta ízű filmjében — lehet, hogy akaratlanul?! — azt mutogatja, hogy milyen ke­gyetlenek azok az indiánok, milyen vérszomjas népek! A történelem telis-teli van olyan példákkal, amikor az otthonukból elűzött, megti­zedelt, a sárga földig gyalá- zott, egyébként a legjámibo- rabb négylábúak türelmessé- gével bíró népek, nemzetek, embercsoportok a legbátrabb fenevadak hősiességével har­colnak igazukért, védik föld­jüket, asszonyaikat, gyerme­keiket. Matt Cimbert mind ez nem érdekli, az ok és oko­zat összefüggéseiről nem ké­pes különbséget tenni, vér­szomjas gonosztevőknek te­szi meg az indiánokat, aki­ket a fehérek csak megakar­nak ölni, akiket csak ki akarnak rabolni. Ezt' a lényeget tengernyi hókusz-pókusszal próbálják leplezni a film készítői. A filmben minden álság ben­ne van, — ami valaha a filmtörténet során még ere­deti volt. Titkos térkép, ta­lizmán, alagút, csodairombi- ta, skorpiók és persze a vad vagy nem vad, de Szélvész gyors lovak, levágott fejek, kitépett szívek..., ne is sorol­jam. A szegény jó indiánokat már nem tudtuk megvédeni Matt Cimber fehér emberei­től, akik között ebben a filmben Thomas Mann sem talált volna egyetlen európa­it sem, legfeljebb csak innen származottat. De féltjük a saját indián-képünket a Matt Cimber-szerű eszme és illú­zió rombolásától. Vagy netán valamiféle a vállalati mozi­haszon miatt a gyermekeink most már azt jegyezzék meg a büszke, szabadság szerető indiánokról, hogy azok vér­szomjas fenevadak voltak? Ne vegye el tőlünk senkj. önös anyagi érdekei miatt Winnetou és harcostársainak eszményített képét. — ti — A hivatás szépségét idézte Katonai főiskolák kulturális seregszemléje Szolnokon A fesztivál gálaestjét a Kossuth Lajos Katonai Főiskola férfikara nyitotta meg a Zászlónkhoz, ifjúság című kórusmű előadásával (Fotó: T. K. L.) A tavaszt: a lassan ébre­dő természet, a virágba bo­ruló fák, a messziről haza­érkezett madárcsapatok, és az üde frissesség illatának évszakát választotta címül, mottóul a katonai főiskolák kulturális fesztiválja. S jog­gal. Hisz a legszebb évszak szunnyadó erőket újjáte­remtő sokszínűségét idézte az a kétnapos találkozó, ame­lyen a Magyar Néphadsereg jövendő tisztjei és tiszthe­lyettesei fegyelmet, kitartást, bátorságot követelő, nehéz, de szép hivatásuk mellett hitet tettek a kultúra — a klasszikus muzsika, a népze­ne, néptánc, az irodalom — szeretető, ápolása mellett is. A Magyar Néphadsereg Kiképzési Főfelügyelősége harmadik alkalommal ren­dezte meg a katonai főisko­lák amatőr művészeti cso­portjainak találkozóját, melynek ebben az évben a Killián György Repülő Mű­szaki Főiskola volt a házi­gazdája. Szombaton dél­előtt Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont színháztermében Tóth György ezredes nyitotta meg a fesztivált, ezt követő­en mutatták be szerkesztett műsoraikat a főiskolák. El­sőként a vendéglátó Killián György Repülő Műszaki Fő­iskola már eddig is sok szép sikert magáénak mondható madrigálkórusa lépett a színpadra Rigó Éva karnagy vezetésével, majd a főisko­la zenekara és tánckara — Korb József százados ve­zényletével — a Toborzó cí­mű részletet adta elő Ko­dály Háry János című daljá­tékából. A házigazdák nagy sikerű műsorában — csak­úgy, mint a késő délutánig tartó bemutatók mindegyi­kében — nagy szerepet ka­pott a jellegzetes katonahu­mor: életük mindennapjai köré szőttek mulatságos le­gendát a Holt lelkek paró­dia-csoport tagjai, Varga Sándor pedig bravúros nyel­vi leleményeivel káprázta­tott el. A műsor egyik leg­színvonalasabb produkciója­ként értékelte a zsűri a gi­tár-fuvola duó előadásában elhangzott Spanyol fantáziát. A Kossuth Lajos Katonai Főiskola Teleszázad irodal­mi színpada vidám, hobós utánérzésekkel elevenítette meg egy kiskatona minden­napjait, amihez a profi szin­ten játszó Egerek country- együttes szolgáltatott hangu­latos keretzenét. Telt hang­zással, férfias tartással szó­lalt meg a műsor második részében a főiskola énekka­ra. Feszessé, egységessé szer­kesztett produkcióval lé­pett fel a 'Zalka Máté Kato­nai Műszaki Főiskola. Méh­keréki és palóc táncokat adott elő magas művészi színvonalon a több mint húsz éves múltra visszatekintő Zalka táncegyüttes, citeraze- nekaruk az ünnepet is idéző Kossuth-nótákat játszott. A zsűri értékelése szerint a legkidolgozottabb műsorra! színpadra lépő Zalkásokat — a bemutatók zárásaként — a Karikás Frigyes Katonai Kollégium és az MN6750 hallgatói követték az elmúlt évekhez képest jelentős mennyiségi és minőségi fej­lődést mutató, a nézők szá­mára talán legszínesebb él­ményt nyújtó műsorukkal' osztatlan sikert aratott az AEG irodalmi színpad gro­teszk Ki-Mit-Tud-ja, ezen belül is a Z’Zi Lavór-paró­dia. A kétnapos kulturális se­regszemle vasárnap, a Szig­ligeti Színházban megrende­zett gálaműsorral fejeződött be. A legszínvonalasabb pro­dukciókból összeállított gá­laest vendége volt többek között Hidas Frigyes zene­szerző, aki indulót kompo­nált a fesztivál tiszteletére. A mintegy másfél órás, nagy sikerű műsor záróak­kordjaként vették át a főis­kolák a fesztivál föd íjait és tizenhét különdíját. — bálint — néllM. TIbzbpart/án _____________________________A_ K urázsi mama és Punlila úr Fejezetek a Szigligeti Színház három évtizedéből Kurázsi mama: Hegedűs Agnes Hegedűs Ag­nes művészete és emléke elválaszt­hatatlan a „szol­noki Brecht szín­háztól”. Berényi Gábor 1968 tava­szára tűzte ki a Kurázsi mama és gyermekei be­mutatóját. Hosz- szabb próbaidőt szánt a darabra a szokottnál, hi­szen szereplőgár­dájában addig senki sem játszott a brech.ti színpa­don. A szjolnoki kö­zönség igen jól fogadta az elő­adást, várakozá­son felüli volt a siker. Hegedűs Ág­nes Kurázsi ma­mája egyszerre volt sajnálatra méltó és gyű­löletes. Az okos színésznő formálta figura a kapzsiság ferde logikájával húzta min­dig tovább a már-már üres kocsiját. Nem volt hajlandó elismerni, hogy a háború úgyis legyőzi, bár fájdalmá­ban téngyre rogyott Kattrin holtteste fölött, úgy tűnik, megtörik, de nem: hideg ész­szel próbálta folytatni addi­gi életét. Hegedűs Ágnesnek szinte mindent sikerült visz- szaadni az erkölcsi beszá- míthatalanság és a mindig, mindent újrakezdés drámá­jának tragikus összefüggé­seiből. Hegedűs Ágnes 1970 má­jusában a Viharos alkonyai­ban Maria Lvovnát játszot­ta, Bódogné volt az Adáshi­bában, majd 1971. januárjá­ban a Macska játékban élete legcsodálatosabb alakításá­val tette föl a koronát mű­vészi pályafutására. Egy nagyszerű Sirály elő­adás részese még: Arkagyi- nát játszotta. 1972 januárjá­ban láthattuk utoljára a szolnoki színpadon. Másfél évvel később, 1973. augusz­tus 23-án meghalt. Az 1970—71-es szezon vé­gén Berényi Gábor megvált a Szigligeti Színháztól, a bu­dapesti József Attila Szín­ház főrendezőjévé nevezték ki. Erős társulatot, sajátos arcélű színházat hagyott ma­ga uán, gazdag szellemi ha­gyatékot. A Brecht bemutatók foly­tatódtak. Sándor János ren­dezésében A kaukázusi kré­takör került színre. Gruse szerepében Stefanik Irén mutatkozott be a szolnoki közönségnek, szép emléket hagyott a Tisza partján is. Az 1973-as Brecht bemutató a Happy End — Kurt Weill zenéjével viszont meg sem közelítette az 1975-ös Állítsá­tok meg Arturo Uit sikerét. Horváth Jenő a politikai gengszterizmus vonulatait hangsúlyozta, a címszereplő Piróth Gyulában nagy­szerű part­nerre talált, Pi­róth is a „hitler- ség” — de nem direkte a fasiszta vezér — feltárá­sára vállalkozott. A Kurázsi mama után ez a Brecht dráma vált talán a legnépszerűbbé a Tisza partján. Két szezon „ki­maradt”, nem volt Brecht bemutató, de 1977. őszén megint felkerült a pont az i-re: Major Tamás jött Szolnokra. hogy eljátsza Puntila urat. Brecht operett­siker Szolnokon írta egy napilap. Lehet, hogy pon­tatlan — netán kicsit cinikus is ez a megállapítás, de mégis kifejező. Major Puntilája megcá­folta eddigi tévhitünket, a baltával faragott falstaffi figura helyett egy skizoid lelkialkatú figurát kapunk. Puntila úr részegségében mindig jóságossá válik, nagy­lelkű és megértő ilyenkor. Puntila kimondott igazságai­ból és igazságtalanságaiból úgy csinált visszautat, ahogy akart, mindig élesen látta és láttatta a világ egyik felét, állapotától függően a jót vagy a rosszat. Matti Blaskó Péter volt. Figurája a felvilágosodásko­ri vígjátékok furfangos szol­gatípusának modem, öntu­datra ébredt utóda. Jelképes népítéletet hajt végre gazdá­ja fölött, de már nem a ki­úttalanság érzetével, hanem osztályöntudattal. Puntila úr lányát, Évát Csomós Mari formázta, elfe­lejtett szenvedélye mellett a csömör kifejezésére helyez­te a hangsúlyt, s meggyőzte a nézőket döntéséről. Az utolsó szolnoki Brecht- bemutató — jelenideig — 1981-ben volt a Szigligeti­ben. Üjra — másodszor — a Koldusopera került színre, Sándor Pál rendezésében. A második szolnoki Kol­dusopera „spekulatívebb” volt az elsőnél. Ezúttal is hűségesen követte az előadás Brecht alaptörténetét, de Sándor Pál inkább a mesé­lő ember szemszögéből tette idézőjelbe az előadást.” Az újabb Koldusoperában sok­kal erősebb a moralizálásra inspiráló beállítás, elvontsá­gukban is konkrétabbak az egyes figurák, nézőpontjuk, szándékuk jobban tettenér- hető. Sándor Pál rendezésé­ben pl. Bicska Maxi szakaj­tóit kispolgár, potenciálisan is a mindenkori diktatúrák leghűségesebb kiszolgálója. Kern András ennek az értel­mezésnek maradéktalanul megfelelt, más kérdés — bi­zonyára a nosztalgiának is része van ebben —, hogy az 1970-es évek Bicska Maxija számomra sokkal emlékeze­tesebb. Nemcsak azért, mert a Huszár László figurája szeretetreméltóbb volt, ne­tán az is közrejátszik ebben, hogy a Berényi rendezte Koldusopera attraktívabb, ha szabad ezt a kifejezést hasz­nálni színházabb színház volt! 1968-tól — amikor a Kurá­zsi mama bemutatója volt — Brecht csaknem mindegyik fontosabb drámája bemuta­tásra került a Szigligeti Színház színpadán, — csak a Szecsuani jólélek és a Ma- hagonny városának tündök­lése és bukása nem. De tény: alig van a magyar színházak között még egy, amelyik ennyire tudatosan vállalta volna Brecht életművének megismertetését. Csak hát úgyszólván lehet élőiről kez­deni az egészet — s jói van ez így, ez az élet rendje — hiszen akik azon a napon születtek amikor a néma Kattrin — Szekeres Ilona — először dobolt a Szigligeti Színházban, már bizony húszévesek... (folytatjuk) Tiszai Lajos Jelenet a Puntila úr-ból. A színen Czi- bulás Péter (ügyvéd) és Hollósi Frigyes (Bíró). A bemutatót 1977. október 7-én tartották. A rendező Csiszár Imre A Grusét játszó Stefanik Irén színészi eszközeinek meg­újulásával biztat ez az alakítás, amely eddigi sikerekben gazdag pályájának talán éppen ezért legjelentősebb állomása — írta Stefanik Irénről a Népszavában Rideg Gábor. Sajnos Stefanik Irénről nem maradt ránk technikailag kifogástalan fényképfelvétel, így a lapunkban megjelent — még rotációs eljárással készült — Gruse felvételét közöljük. A Kaukázusi krétakör előadásáról (1972. április 16.) így összegezte véleményét lapunk kritikusa: Nem hibátlan elő­adás a szolnoki „Krétakör”, de a korlátozott lehetőségekkel rendelkező társulat hadrafogható tagjainak mozgósításával — nem túlzás — az idei színiévad (1971—72) egyik emlékeze­tes előadását produkálta. Stefanik Irén a szezon végén búcsút mondott a szolnoki színpadnak, majd nem sokára rá meghalt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents